Azért küldjük hős fiainkat /példának okáért a vitézkedő Deutsch Tamást és Szájer Józsefet/ a nyugati frontra, hogy bátran harcoljanak a magyar függetlenségért a nemzeti szuverenitás szólamait a szélsőjobbos „Barbie”-ként emlegetett Morvai Krisztinánál is hangosabban puffogtatva. Szájer és társai ebből luxusmód megélnek – a magyar parlamenti fizetés többszöröséből – ráadásul Viktorunk is számos zsíros állást oszthat ki mintegy végkielégítésképpen a hazai vizeken számára kellemetlenné vált hatalmi konkurenciát jelentő párttársak /pl. Navracsics/ között. Így a Fidesz mindenható vezére két legyet is üthet egy csapásra Büntethet és jutalmazhat úgy, hogy a virágzó hazai nacionalizmus narancsültetvényein is begyűjtheti a másodtermést. Ráadásul az EP-ben egyedülálló kétharmados háttér újabb önbizalmat adhat számára az amúgy haszontalan „szabadságharc” folytatásához is. A kampányszlogen, a rezsiharc már eddig is bejött: ezzel bizonyítja a Fidesz a legpopulistább módon a magyar családok melletti kiállását egyrészt, másrészt pedig meghatározza az ellenségképet, amelyet a kekeckedő eubürokraták és a velük szövetséges multinacionális közműszolgáltatók személyesítenek meg. Az európai uniós választások kampánytematikája tehát szervesen kapcsolódik az országgyűlési választásokéhoz, és a nemzeti érzelmekre alapozott manipuláció bevált receptjét alkalmazza. Az a Fidesz, amelyik négy évig az Európai Unió ellen kampányolt kiérdemelve a hálátlan rossz fiú szerepét, így vadászik újabb uniós parlamenti babérokra. A közelmúlt fejleményei – az uniós források újabb befagyasztása és a pálinkatörvény elmeszelése – újabb lendületet adhat a nemzeti szabadságharc folytatásához. Különösen az otthoni pálinkafőzés brüsszeli tilalma jelent minden – főleg falusi – magyar család számára kézzelfogható indokot arra, hogy a populizmusban verhetetlen Fideszre voksoljon.

orientpress.hu

A Jobbik persze ismét megkísérli a jobbról történő előzést. Az a szélsőséges nemzeti radikális párt, amelyiknek egyik fő célkitűzése Magyarország kivezetése az Unióból, az amelynek országgyűlési képviselői kihajigálták az uniós zászlókat a magyar parlament ablakán /sőt újnáci performanszokon még látványosan el is égették/ most európai életszínvonalat garantáló béreket ígér választóinak – nyilván uniós forrásokra alapozva ezt a reálpolitikai képtelenséget. Ha a Jobbik mindennek dacára hasonló eredményt ér el, mint az országgyűlési választásokon, az nem csupán azt bizonyítja, hogy a magyar polgárok csak szavazni tudnak, de racionális választásra aligha képesek. A magyar szélsőjobb bejuttatása az Európai Parlamentbe – ahol eddigi szereplésükkel is méltán vívták ki politikai kiközösítésüket – tovább ronthatja az ország eddig sem túl rózsás megítélését, és ellehetetlenítheti a nemzeti érdekérvényesítést Brüsszelben.

A széttagolódott ellenzéki összefogás csekély eséllyel pályázik az uniós babérokra. Számukra inkább csak erőpróba lesz a választás az önkormányzati megmérettetés előtt: mit érnek el, ha külön indulnak, ez most a tét. A baloldal vezető ereje az MSZP ismét nem tanult az országgyűlési választási kudarcból. Se kampánytéma, se megfelelő karizmatikus vezér. Szanyi Tibor ugyan a balos radikalizmus leghangosabb képviselője, amolyan szókimondó fajtája a politikusnak, azonban européernek aligha tekinthetjük. Szellemi, műveltségbeli hiányosságait nem feledteti népies igazmondása, de populizmusban verhetetlennek tűnik. Az, hogy a magyar kocsma népe is megérti üzeneteit egy munkáskerületben sikeres lehet, de egy európai választáshoz viszont kevés. A DK-nak és az Együtt PM-nek pedig az LMP-hez hasonlóan politikai vízválasztó jelentőséggel bírhat az EP választás az őszi helyhatósági megmérettetés előtt.

oroshaza.hu

Magyarország az elmúlt esztendőkben távolabb került Európától, mint a rendszerváltás óta bármikor. A csatlakozás évtizedében megszerzett közel 35 milliárd eurós uniós támogatás ellenére felzárkózásunk gazdasági és társadalmi tekintetben is elmaradni látszik. Még a hozzánk hasonló közép-európai országok teljesítményéhez képest is. Az európai életminőség, a szociális- és jogbiztonság uniós színvonala egyre elérhetetlenebbnek tűnik. Lehet, hogy ismét a nemzeti létünk kérlelhetetlen kritikusának Ady Endrének lesz igaza: kompország vagyunk, amely Nyugat felé törekszik, de mindig Kelet felé sodorja a történelem árja. Csak azt kellene már észrevennünk valahára, hogy elsősorban rajtunk múlik egyéni és nemzetközösségi szinten egyaránt, hogy merre kormányozzuk sorsunk hajóját, és hol köt ki ez a sokszor viharvert bárka. A mostani választás is erről szól…

Tehát kis hazánkban egyedülálló módon lehet politikai kisebbségből abszolút parlamenti többséget kreálni a fideszes játékszabályok alapján. Így a Nemzeti Együttműködés Rendszere újabb négy évre betonozhatja be magát úgy (és ez a jó hír!), hogy nem szorul a szélsőjobb kegyeire. Nem kizárt azonban, hogy ezzel is számol a paraszthajszállal újra kétharmados Fidesz. Példa lehet erre a szimbolikus politizálás közös nevezője, a civil tiltakozást kiváltó botrányos Holocaust emlékmű körüli serénykedés és nem titkolt együttműködés a Jobbikkal, ill. a parlamenti bizottsági pozíciók elosztásánál tanúsított kormánypárti engedékenység. Ez utóbbi is bővelkedik a szélsőjobbnak tett gesztusokban. A régi/új kormányzat továbbra sem kíván lemondani a látens koalíció esélyeiről – amit amúgy a hatalmi matematika is diktál –, ahogy a nemzeti alapú, időnként nyíltan nacionalista konfrontatív politizálás jobboldali szekértábort ideológiailag egybemosó és tömörítő törekvéseiről sem, amely az immár 20%-ot is meghaladó és a falusi Magyarországot részben uraló szélsőjobbosok bizalmának elnyerésével egyenlő…

Az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” eddig bevált populista filozófiájára építő hatalmi praxisból egyenesen következik, hogy az újrázó nemzeti oldalt továbbra is kevésbé érdekli a nemzet kenyere, mint imája. Ez utóbbiban ugyanis mindig sikeresebbek voltak politikai vetélytársaiknál, mint a jólét és biztonság terén megvalósított kérdőjeles politikájukban. Ráadásul a szimbolikus politizálás – a kenyér helyett ima – a legolcsóbb és a legkevésbé számon kérhető hatalomgyakorlási trükk. Tegyük rögtön hozzá: a helyzet azonban jelentősen változott 2010-hez képest. A kötéltáncot járó nemzetgazdasági stabilitás garantálásához 2014-ben már nem lehet olyan unortodox közgazdasági megoldásokat bevetni, mint négy éve. Elfogytak a tartalékai a nemzeti sarcpolitikának. Nincs már lenyúlható 3000 milliárdos magánnyugdíj-pénztári vagyon, nem fokozható a bankok és multik adóprése és a magyar társadalom is teherbíró-képességének végső határáig jutott. A foglalkoztatottsági statisztikákat sem lehet mesterséges eszközökkel tovább fényezni /mint pl. az április 30-ig tartó közfoglalkoztatási kampányprogrammal, amelyben 200.000 honfitársunk volt kénytelen részt venni, ha tetszett neki, ha nem…A kamat-és rezsicsökkentés is kritikus határokat feszeget. Ez utóbbi választási csodafegyvernek jó volt ugyan, de már a nemzeti oldal polgármesterei – akik kiszorultak a parlamentből, így a frakciófegyelem se köti őket – is kritikusaivá váltak az önkormányzati közszolgáltatókat is padlóra küldő rezsicsökkentés folytatásának. Történelmi mélyponton vegetál nemzeti fizetőeszközünk a forint is, ami nagyfokú importfüggőségünk okán gazdasági kiszolgáltatottságunk fokozódását jelenti, és kiváltképpen áll ez az energiapolitikai esélyeink romlására, főként, ha az ukrán krízis eszkalálódik. A „keleti szél” című gazdaságpolitikai program eddig sem hozott értékelhető irányváltást, a krími-donyecki orosz gyarmatosítás pedig végképp ellehetetleníti a korábban felmelegített Putyin-Orbán viszonyt. /Egyébként az oroszok eddig is konvertibilis elszámolás mellett biztosították gázellátásunkat!/ Az Orbán-rendszer külső finanszírozásának „sikerágazataként” emlegetett amerikai és európai államkötvény-kibocsátást is ellehetetlenítheti a forint leértékelődése a nemzetközi pénzpiacokon, így marad a sovány alternatívát jelentő hazai „békekölcsön”, az agyonreklámozott magyar kincstárjegy. A Matolcsy-féle unortodoxia erőforrásai tehát kifogyni látszanak, ami beárnyékolja a tartós gazdasági növekedésről szőtt vágyálmokat.

Nem véletlen műve tehát, hogy a kormánypárt minden sikerpropagandája ellenére 600.000 listás szavazót vesztett 4 év alatt, és egyáltalán nem valószínű, hogy a kétmillió törzsszavazó feltétlen bízik az eddigi kormányzás folytatásának értelmében. Ezek a nemzeti optimizmust beárnyékoló tények a figyelmeztető jelei annak, hogy a rendszer fenntarthatósága ma már objektív akadályokba ütközik. A kenyér helyett ima politikája nem folytatható az eddigi gazdaság-és társadalompolitikai módszerekkel. Győztesek és vesztesek egyaránt enni kérnek. Ki többet, ki kevesebbet. A gazdasági növekedésről és a foglalkoztatottság javulásáról szóló kampányszagú sikersztori ma már kevésnek tűnik. Különösen, ha az európai relációkat vesszük alapul. Immáron jóformán csak Bulgáriát előzzük meg, ami kétségessé teszi az orbáni csodafegyver-arzenál működőképességét. Eljött a magyar valósággal való szembenézés ideje, a redukált győzelmi mámor után. Ezt már Viktorunk is sejtheti…nem lehet ott folytatni, ahol abbahagyta….

 Az „eget rengető” győzelem – ahogy Viktorunk jellemezte – ugyan már nem forradalmi siker, de ahhoz elég, hogy újabb kőbe vésett alkotmányokkal és sarkalatos törvényekkel betonozza be a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és legitimálja a permanens szabadságharcot a rezsifronton, a bankok, a multik és az európai bürokraták ellen. Ráadásul az „ez a harc lesz a végső” c. bolsevizmus történetéből ismert politikai szlogen jegyében lehetőséget ad a baloldali ellenzék történelmi jelentőséggel bíró fölszámolására is az elkövetkező években. Az ellenzék revíziója egyébként is elindult magától a bukott választás után (lásd Bajnai bejelentését).

Az eredmény önmagáért beszél: a jobboldal birtokolja a Jobbikkal együtt a parlamenti patkó 80%-át, ami a foci nyelvére lefordítva 4:1-es kiütésszerű győzelemmel ér fel. Ilyen biztos kormányzati többséggel sehol nem találkozhatunk Európában, ámde az öreg kontinens uniója nem ennek alapján méri a demokrácia minőségét, vagy a tagország gazdasági-szociális teljesítményét.

ujszo.com

 „Beérett tehát a magyar narancs ismét, és ámbár kicsi is, savanyú is, de mégiscsak a miénk” alapon ízlelhetjük, rágcsálhatjuk ismét négy évig. Ez az újabb jobbközép sikersztori ismét a XX. század harmincas éveit idézi – amely, mint tudjuk, nem tartozik nemzettörténetünk legdicsőbb időszakaihoz. Akkor fordult elő utoljára ilyen jobbos-szélsőjobbos újrázás. Csak remélhetjük, hogy a kínos, tragikus következményei ezúttal nem ismétlődnek meg. Mindenesetre kedvezőbb lenne a mentális klíma Magyarországon, ha az arányok nem így alakultak volna. Ne felejtsük el, hogy a pártok többsége elégedetlen volt az Orbán-kormány teljesítményével, így a kormánypártok számára lejtő választási rendszer eredményei legitimitásproblémákat vethetnek fel a kollektív magyar tudatban. A FIDESZ ugyanis kisebbségből (44%-kal) is tudott kétharmadot kreálni a törvényhozásban. Egyetlen pozitívuma a történteknek az, hogy a narancsos alkotmányozó többség nem szorul a szélsőjobb kegyeire, így Európában való megmaradásunkhoz nem férhet kétség. De csak várjuk ki a végét: ez irányú illúzióinkat még elfújhatja a keleti szél…

A mostani választásnak azok örülhetnek a legjobban, akik kevesebbet kaptak, mint 4 éve (FIDESZ, LMP), és azok kesereghetnek, akik növelni tudták társadalmi támogatottságukat (MSZP, Jobbik). Ez a 2014-es választás rossz társadalmi közhangulatot árasztó ironikus egyenlege. Ezek után nehéz lenne arra következtetni, hogy olyan általános optimizmussal indul neki az ország Orbán Viktor harmadik kormányzásának, mint 2010-ben. Egyszer volt Budán ilyen kutyavásár…A legitimitás megcsappanása nyomán – vagy a fideszes választási törvény egyoldalú logikája alapján kialakított szisztémában elért eredmények nyomán – a győzteseknek is át kellene értékelni nemzeti sorsformáló küldetésüket. Ez már csak azért is indokolt és kívánatos lenne, mert az elmúlt 4 évben mindent átszerveztek, még azt is, amit nem kellett volna. Tehát a posztkommunizmus elleni permanens forradalmi hadjárat ideje elvileg lejárt. Az országnak végre nyugalomra lenne szüksége a stresszes idők után. Elvileg ez a helyzet…

Utóirat helyett:

Csak azt nem értjük az orbáni magyar közbeszédben, hogy a régi-új miniszterelnök miért beszél úgy országa polgárairól, hűséges alattvalóiról, mintha külföldi lenne. Ugyanis következetesen többes szám harmadik személyben (Ők!) beszél a magyarokról, miközben a kormányzati teljesítmények értékelésénél és a nemzeti szabadságharc fronttéri sikerjelentései kapcsán többes szám első személyben (Mi!) fejezi ki magát, de mintha mindenkinek azt üzenné, Magyarország Én vagyok!

 A felmérések szerint ugyan a potenciális szavazók többsége elégedetlen a kormány teljesítményével, és a váltásra voksolna. Ámde a protestálók egy része nem motivált kellőképpen. Ennek egyik oka az, hogy a csetlő-botló ellenzéki összefogásban nem lát kormányképes alternatívát. Még a baloldali elkötelezettek egy része is kételkedik a Mesterházy-Bajnai-Gyurcsány mesterhármas kormányzati együttműködésének esélyeit illetően.

ujpest.hu

A FIDESZ és Orbán győzelmének ugyan csak 40% örülne, de ez a kisebbségben levő legitimációs bázis mégis eldöntheti a választások kimenetelét szervezettsége és integritása okán. A „békemenet” is újabb, mindent eldöntő demonstrációra készül. Soha nem látott mozgósítással szeretnék meggyőzni a kétkedőket és ellenfeleiket: 1 millió narancsbarátot vonultatnának föl, ország-világ színe előtt demonstrálva a nemzeti kormányzásba vetett töretlen hitet. Ez azt jelenti, hogy minden második fideszest mozgósítanák az akcióra. Ma Magyarországon az a helyzet az egyoldalúan kierőszakolt választási törvénytechnikának köszönhetően, hogy 2 millió „igaz” magyar eldöntheti 8 millió honfitársa sorsát újabb 4 évre. A kormánypártok által kiókumlált játékszabályok szerint tehát kisebbségből is lehet akár abszolút többséget szerezni a magyar parlamentben. A legitimációs deficit pedig senkit ne érdekeljen ott, ahol a demokrácia minőségét úgy mérik, hogy a győztes mindent visz. Egy-egy körzetben ez úgy is realizálódhat – különösen a számtalan kamupárt szavazatvadászata okán -, hogy akár egyharmaddal is lehet nyerni. Ráadásul a pártlistákra menő töredékszavazatok duplán értékesek a fideszes választási játékszabályok szerint. Ha pl. Baján az egyébként korrupcióba keveredett kormánypárti jelölt csak 17000 szavazattal nyer, és a második, mondjuk, 14000-et kap, akkor 2999 szavazat a FIDESZ-KDNP pártlistáját gazdagítja úgy, hogy nem mellesleg a jelölt is elkönyvelheti a parlamenti mandátumot. Mondhatná az egyszerű szavazópolgár, hogy ilyen a világon nincs, pedig de, méghozzá napjaink Magyarországán. A győztes mindent visz, a vesztesnek pedig még morzsa sem marad. A szavazópolgárnak pedig ebben a rendszerben redukálódik a képviselethez való joga.

scheiringgabor.blog.hu

Az Alaptörvény szerint ugyan mindenkinek csak egy voksa van, de valakinek ez duplán érvényesül – jelöltre és listára egyaránt megy. Tehát beigazolódik az orwelli diktatúra alapelve: „minden állat egyenlő, némely állat még egyenlőbb.” Történelmi szemtanúi és elszenvedői lehetünk hamarosan ennek a színjátéknak, ahol politikai kisebbségből lehet abszolút parlamenti többséget kreálni, egy újabb kétharmados hatalmat, ahol a győztesek ismét a forradalmárok túlbuzgóságával ünnepeltethetik magukat, mint a második rendszerváltás hőseit.

Ha mégsem sikerülne mindez amúgy első blikkre, úgy ott áll tettre készen és hatalomra éhesen a szélsőjobbos gárda, hogy besegítsen a nemzeti oldal végső győzelméhez. Ennek a forgatókönyvnek is van reális esélye, még akkor is, ha a következményei itthon és külföldön egyaránt katasztrofálisak lennének. A kampányból világosan látható az, hogy a FIDESZ és Viktorunk ezzel a lehetőséggel is számol: tartózkodnak a jobbikkal való konfrontációtól, de még a legelemibb kritikától is. Hallgatásuk beleegyezés a jobbról előzni kívánó politikai konkurencia felé egy lehetséges FIDESZ- Jobbik koalíció reményében. Mert ne gondoljuk, hogy Orbán Viktornak ez a kétharmados hatalomért túl nagy árat jelentene – pl. az uniós kiközösítés tekintetében. Viktorunk eddig is eredményesen munkálkodott a szélsőjobbos program megvalósításán. Jóformán csak az Európai Unióban maradás jelentett kivételt jól megfontolt anyagi érdekek okán. De lehet, hogy 2014. április 6. után már ez a tabu is feláldozásra kerül a nemzeti kormányzás oltárán, és a roma gyerekeket is végre nevelőotthonokba, vagy javítóintézetekbe lehet küldeni.

Megjegyzem egyéb iránt, hogy komoly fejtörést okozhat majd Viktorunknak, hogy Vonát melyik szaktárcával kínálja meg. Valószínű nem a külügyivel. Egyébként mindegyikre alkalmatlannak tűnik képzettségére és mentalitására tekintettel, de tárca nélkülinek elmegy…

Folyt. köv.

 Olyan ez a választási kampányba torkolló időutazás, amelyet ma már csak nagyapáink élhetnek át de ja vu-ként. A Horthy-rendszer restaurációjának harmincas évekbeli eseményeit élhetjük újra. Pl. Magyarország jobban teljesít, vagy túl vagyunk a válságon c. szlogenek emlékeztetnek Gömbös Gyula legnemzetibb kormányának sikerpropagandájára, amelynek népi nyelvre vulgarizált változatát a Kék Könyvnek nevezett brosúra foglalja keretbe. De mára egy kissé megváltozott a geopolitikai helyzet. Átrendeződött a világ mindenféle szempontból, még ha nem is előnyére. Egy azonban a humanizálódás jegyében történt a posztmodernizálódó Európában: az erőszaknak nincs olyan esélye, mint anno. Európa újrafelosztása még vadkeleten sem kerülhet napirendre. Csak a legszélsőségesebbek fantáziájában. Az oroszok egy nap alatt hetvenmilliárdot buktak a krími offenzíván, egyébként nem rubelben, hanem dollárban. A világpiac – ahogy a nemzetközi közvélemény is – beárazza a terrorizmust. Ez még Putyint is elgondolkoztatta, amikor bejelentette a „hadgyakorlat” befejezését. Sem pénzügyileg, sem erkölcsileg nem volt rentábilis vállalkozás az ukránok elleni agresszió, ennyire még az oroszok sem gazdagok. A Téli Olimpián nemzetközileg szalonképessé vált házigazda, Putyin és rendszere a meggondolatlan katonai akcióval egy csapásra lerombolta saját nimbuszát. Pedig Putyint még Nobel-békedíjra is felterjesztették, amire a krími annexió után az esélytelenek nyugalmával vállalkozhat. Ezt láthattuk a „hadgyakorlat” lefújását bejelentő sajtótájékoztatón, ahol az agresszorok és hódítók rezzenéstelen pofátlanságával beszélt Putyin arról, hogy csak az alkotmányos jogállamiságba vetett hit motiválta a bevonulási parancs kiadásakor. Ő is ugyanúgy aggódott az ukrajnai oroszok sorsának alakulásáért, mint Viktorunk a kárpátaljai magyarokért.

Egy bizonyos: Ukrajna fölosztására irányuló orosz törekvés – Krím, mint autonóm tartomány leválasztása – nemzetközi megítélésénél Obama „tökösebbnek” bizonyult Orbánnál, de még Merkel asszony is, ami már elég nagy szégyen. De még a szlovák Fico is és megannyian még. A mi orosz atom mutyis kormányunknak csak annyira futotta, hogy aggódjon a határon túli magyarok – sőt Martonyi szerint az ukrajnai lengyelek, románok és bolgárok – nyelvi-kulturális autonómiájáért. Aztán láthattuk azt is, hogy külügyminiszterünk nincs egy súlycsoportban az ukrán forradalom egyik főhősével Klicskóval sem, és nem csak fizikailag…Maradjunk annyiban, hogy az ukrán válság, amely könnyen politikai világválságként eszkalálódhat, görbe tükröt tartott honi közéleti viszonyainknak is. Ebben a görbe tükörben mutatta meg valódi arcát regnáló politikai elitünk. Még szerencse, hogy az ellenzéki Összefogás ki mert állni az orosz nagykövetség elé tiltakozásképpen, hogy megvédjék a magyarok becsületét a világ előtt. Ez azonban – sajnos! – nem került be a világhíradóba.

  egyutt2014.hu

Ergo valami lehet a suba alatt. Az Echo Tv elragadtatott szerkesztője már arról „revízionált”, hogy Ukrajna újbóli feldarabolása során a mi nagy keleti testvérünkké nemesedett Putyin visszaadja a Trianon előtti magyarlakta területek „ékkövét”, mármint Vereckét és Kárpátalját az odaszakadt nemzettöredékkel egyetemben. Tehát Putyin a mi jótevőnk, történelmi igazságosztónk. Most 2014-ben. Nagyhatalmi elődeivel ne keressünk párhuzamot, mert az messzire vezetne. Már csak Molotov és Ribbentrop inkarnációját kellene megtalálni, hogy a magyar szélsőjobbon teljes legyen a történelmi igazságtétel illúziója. Szót sem érdemelne a dolog, ha a Jobbiknak esélye sem lenne a kormányzásra az áprilisi választásokat követően. „Pedig De!” – mondhatná Besenyő Pista bá a Holló Színházban.

Egy kormányzásra aspiráló politikai képződmény, a Jobbik – amely nem más, mint a FIDESZ degenerációja, mert nem csupán az ideológiai arany köldökzsinór köti őket össze, hanem Széles Gábor médiabirodalma és a kétharmados hatalomra törekvés is – a legfrissebb közvéleménytesztek szerint „jobbról előz”. A maga húszegynéhány százalékával a magyar és az európai politika számottevő tényezője lehet. A „keleti nyitás” politikájában és az unióellenességben egyaránt megtalálták a közös hangot a kormánypárttal, de mégis meglepő volt az íratlan együttműködési készség a paksi atompaktum kapcsán. Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy a krími orosz annexió ügyében Vona Orbánnal duettben hallgatott, és tartózkodott a keleti Big Brother, Putyin elítélésétől.

 hetek.hu

Az, hogy ez a passzív rezisztencia sokba kerülhet Magyarországnak, nyilván kevésbé érdekli az önmagát nemzetileg legelkötelezettebbnek hirdető grémiumot. Miközben a baloldalinak titulált ellenzéki Összefogást kórusban becsmérlik úton-útfélen, egyfajta konfliktuskerülő kampányt folytatnak egymás iránt. Mintha a Jobbik már osztozna a kormányzás felelősségében, úgy védi a mundér becsületét a paksi atompaktumtól az ukrán bevonulásig bezárólag. Talán még Azerbajdzsánban is kaphatnak némi jutalomfalatot, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a KÖZGÉP már sikerrel benyomult a baltás gyilkos kiadatása nyomán előállt kedvező befektetői klímának köszönhetően.

Ebből következik – mármint a negatív identitásból – az az ideológiai métely, miszerint vannak az országban a nemzetért elkötelezettek, akik jogosultak a közösség képviseletére és a magyar érdek hiteles kinyilatkoztatására, és vannak, akik erre méltatlanok. Talán még arra is, hogy egyáltalán magyarnak nevezzék magukat. Ők ugyanis idegen érdekeket szolgálnak, kiárusítják az országot vagy csak szimplán tönkreteszik úgy, hogy parazitaként élősködnek rajta. Legalábbis ha hatalomra kerülnek nem a nemzet javát szolgálják, hanem inkább saját gyarapodásuk oltárán – mert nekik nem szent a haza – feláldozzák azt. Ezért méltatlanok arra, hogy vezessék Magyarországot. A jelenség előtörténetéhez hozzátartozik, hogy a 2002-es választásokat követően Orbán Viktor kinyilatkoztatta, hogy a nemzetet nem lehet leváltani, ellenzékbe küldeni. Ezzel vette kezdetét a rendszerváltás utáni politikában a nacionalista fordulat, amely 2010-et követően kiteljesedve a fülkeforradalmi rendszer fő integráló erejévé vált, amely felülírta a jogállamiság és a demokrácia eszméit és praxisát egyaránt. De erről szólnak manapság az ellenzéki összefogást lejárató kampányfogások és a Jobbik szavazótáborát elcsábítani hivatott megújult nemzet-és emlékezetpolitika egyaránt. Nem lehet a véletlen műve, hogy a Holokauszt-emlékév kapcsán kirobbant botrányokat is vállalja a fideszes kormány a választási siker érdekében, ugyanis a közvélemény-kutatási adatok tükrében világossá vált, hogy a narancsos szavazóbázis elégtelen a kétharmados újrázáshoz. A kormánypárti voksok bővítése pedig a szélsőjobboldali választók felé történő nyitással lehetséges. Ennek jegyében kommunikált a fideszes média egy része – Demokrata, Magyar Hírlap, Echo TV – eddig is a nemzeti oldal szélsőséges és számottevő részével. A „szavazathalászás” a kampány finisében felerősödött: ezért dobta be a kormány a konfliktusokat kiélező és felerősítő módon a Megszállási Emlékmű ötletét. Ezzel is két legyet próbál leütni egy csapásra. Az emlékmű – és a Sorsok Háza – ellen a Mazsihisz és a balliberális oldal tiltakozik a leghevesebben. Az ellenzéki Összefogás – amely jelenleg esélytelennek tűnik – kritikája a fideszes szekértábor integrációját erősíti. A Mazsihisz beszállása az „emlékezetpolitikai” ringbe viszont az antiszemitákat mozgósítja.

Kovács András kutatásaiból tudhatjuk, hogy a fideszes törzsszavazók körében a zsidóellenesség aránya a magyar átlagnak felel meg /39%/. Viszont a Jobbikosoknál értelemszerűen ennél jóval magasabb az antiszemiták aránya /49%/, különösen ami a szélsőségeseket illeti, bármely párt szimpatizánsainál lényegesen nagyobb mértékű. Ebből egyenesen következik a fideszes kampánytaktika: Jobbikos témák és konfliktusok felvállalásával elszipkázni a szélsőjobboldali szavazókat. Erről szól az amúgy történetileg hiteltelen és esztétikailag is silány megszállási emlékmű és a Holokauszt-emlékév rendezvénysorozata körüli konfliktussorozat. Csak nehogy a nemzeti szemfényvesztés vége újabb kollektív identitásválság legyen, ami legföljebb a választások utáni keserves kijózanodásra lesz elég, amikor a kétharmados kormányzati többséget a Jobbik garantálja és szankcionálja….. Itt a vége!!!

 femina.hu

Az identitásnak azonban lenne egy pozitív önmeghatározást jelentő pólusa is. Ez alapvetően arra épül, hogy magyarként mire lehetnénk, mire is vagyunk büszkék. Ezeréves államiságunkra vagy a magyar géniuszt megtestesítő Nobel-díjasainkra, ne adj Isten gazdag kulturális örökségünkre vagy tájaink szépségére? A szülőföld szeretetére vagy a keleti puszták történelmi homályába vesző etnogenezisünk misztériumára? Netán sporttörténeti teljesítményeinkre, amelyekkel nagyhatalmi szerepet és elismerést vívtunk ki a világban?

 A terminológia elködösíti a létező társadalmi egyenlőtlenségeket, és mindenki számára azonosulási keretet jelentő politikai adu ászként funkcionál a manipulatív módon tematizált nyilvánosság piacán. Minden valódi konfliktust álcáz és eltakar a politikai hatalom játékszerévé vált Ember, aki a meghirdetett célokkal ellentétben leginkább csak hivatkozási alapot jelent a döntések indoklásánál. Tárgyiasult valójában azonban csupán a regnáló elit önkéntes szolgálója, aki elsősorban szavazógépként jön számításba, nem pedig öntudatos választópolgárként. Orbán Viktor új rendszere a NER erre építi legitimitás bázisát. Egy kissé emlékeztet ez a szocializmus időszakára, amikor az uralkodó káderelit nem kis cinizmussal a munkásosztály uralkodását hirdette. Ma ugyanúgy nem az Emberek uralmáról szól a politika, ahogy a létező szocializmusban sem a munkásosztályéról. Az establishment határtalan demagógiája azonban hasonlatos. A kormány a rezsikampánnyal hamisítatlan baloldali társadalompolitikát folytat, amelynek során mindenki számára egyértelművé teszi, hogy az Emberek és a Magyar Családok érdekeit képviseli, így méltán számíthat voksukra az újrázáshoz, ha nem is kétharmados eséllyel. Azt is evidenciaként sulykolja a létminimum alatt veszteglő milliók felé, hogy a rezsiháború kimenetele a szavazófülkékben fog eldőlni. Az elmúlt évek sorozatos megszorító politikája után a kormány alanyi jogon járó szociális „kockacukorral” próbálja visszavásárolni a megcsappant bizalmat, amelyet elhibázott gazdaság-és társadalompolitikája okozott.

A magát kereszténynek és nemzetinek nevező Orbán-rendszer persze nem elégszik meg a rövidtávú jóléti intézkedésekkel és az erre hangolt rezsikampánnyal. Nem csak a jelenvalóságot, hanem a múltat is uralni akarja. A múlt átírása a múlt átértékelésével egyenlő. Ez történik mostanság Magyarországon. Látványosan rehabilitálják a vészkorszakba torkolló Horthy-rendszert. Ehhez a történeti emlékezetet manipuláló vállalkozáshoz még tudományosnak tűnő új intézeteket is grundolnak kormányhű kutatógárdával együtt. Ilyen példának okáért politikatörténeti közelmúltunk kutatására hivatott Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, amelynek vezetésére a 73 éves Bíró Zoltánt jelölték ki. Itt nem számított a szigorú nyugdíjkorhatár – mint pl. az egyetemeken vagy a bírák esetében. A kinevezett igazgató történészként ugyan kevésbé jeleskedett, de rövid ideig elnökölte a rendszerváltó MDF-et, és nem titkoltan korábbi MSZMP-s múlttal is rendelkezik. Az intézet további vezető munkatársait, akik szintén a jobboldali gerontokráciából verbuválódtak, M. Kiss Sándort és Kis Gy. Csabát jól ismerhetjük a fideszes HÍR tv magazinműsoraiból. Az intézetre a kormányzat többszáz milliót áldoz.

Létrehozták a Veritas Történetkutató Intézetet is Szakály Sándor történésszel az élén, aki freudi elszólásával nem csak szakmai körökben blamálta magát. Szakály szerint az 1941-es deportálások, és következményük az 1943-as kamenec-podolski mészárlás, amely 15000 áldozatot követelt „csupán” idegenrendészeti eljárás volt. Mit várhatunk ezek után tőle és az Igazság névre keresztelt intézetétől az 1944-l991 közti magyar múlt kutatása és történelmi újraértékelése során. A fideszes „kulturkampf” egyik mellékterméke potom évi 1.3 milliárdból működtetett Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelyet az Erdélyben többször is megbukott, – de Kövér László töretlen bizalmát élvező – politikusra, Szász Jenőre bíztak, akinek szakmai múltjában a tudományos teljesítmények még csak föl sem sejlenek. Nyilván testhezálló feladatra szánták, a Kárpát-medencei kulturális hálózatszervezés ürügyén a határon túli magyarok voksaira vadászik!

Eközben a szakmailag hagyományosan magas színvonalú műhelyeket és akadémiai kutatóintézeteket valósággal kivérezteti a kulturális kormányzat költségvetési politikája. Szinte ellehetetlenítették a Rainer M. János vezette 1956-os Intézetet, az MTA Történettudományi Intézetét pedig szolgálóleányi szerepkörre degradálták azzal, hogy véleményezheti a közterületi névváltoztatásokat. A múlt politikai szándékoktól vezérelt átértékeléséről tanúskodnak az új utcanevek és a közterületi szoborállítások is. A legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról csak egy uniós fejlesztési programot sikerült elkeresztelni, de a két világháború közti időszak öt miniszterelnöke „érdemelte ki” a szoborállítást, miközben másokat – és nem csak kommunistákat – küldtek a történelmi süllyesztőt jelentő szobortemetőbe. Legújabban az utolsó Marx szobor a KÖZGÁZ aulájában csípte a szemét valami koalíciós államtitkárnak.

Summázat helyett elmondhatjuk, hogy a jelenlegi nemzeti-keresztény kurzus mindent elkövet a Trianon utáni Magyarország feltámasztására. Feledtetni szeretnék velünk a dzsentri Magyarország társadalmi igazságtalanságait, a Horthy-korszak politikai elitjének súlyos történelmi tévedéseit és végzetes bűneit. Erről tanúskodik a kormánykörökben megálmodott német megszállást megörökítő 1944-es emlékmű is. A sokat vitatott „alkotás” történelmileg hiteltelen szimbolikájával és esztétikai silányságával együtt is azt a vulgarizáló demagógiát üzeni a magyar Holocaust 70. évfordulóján, hogy a nemzeti sorstragédiáért kizárólag a náci németek felelősek, és minden bajunk forrása innen indul. Ebben összegződik a történelem-hamisítás lényege. A regnáló hatalom épp úgy képtelen szembenézni az általa kreált magyar valósággal, ahogy vészkorszakba torkolló nemzeti múltunkkal is. Kozmetikázzák, átírják és átértékelik a múltat, s jelent egyaránt egy hamis nemzeti büszkeség jegyében. Nem biztos, hogy tudatos szándékkal teszik, de hogy zsigerből, az szinte biztos. Mert így kell gondolkodnia a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Lehet ezt a kollektív hamis tudatot kívülről ironikusan szemlélni – mintegy felülemelkedve a magyar rögvalóságon, – de észre kellene vennünk azt az egyszerű tényt is, amit Vörösmarty fogalmazott meg legtisztábban:

„A nagy világon e kívül

Nincsen számodra hely,

Áldjon vagy verjen sors keze,

Itt élned, halnod kell”

A történelmi korszakokon átívelő költői igazsághoz csak annyit fűznék hozzá aktuális kommentárként, hogy egyáltalán nem mindegy milyen polgári életminőségben! Mert közeleg egy új kurzus, amely Horthy Miklóst tekinti a legnagyobb magyarnak és akkor bekövetkezhet újra a „zsákutcás magyar történelem” – de jelen időben.

  Neki is vannak jól fizetett propagandistái, udvari művészei és lapszerkesztői – mint pl. Kerényi, aki a „Magyarország jobban teljesít” szlogenre hangolja az új kormánypárti hetilapot, a Magyar Krónikát. Ez is kísértetiesen hasonlít a Gömbös-korszak köztudatot manipuláló kampányához, aminek emlékezetes apologetikus dokumentuma az ún. Kék könyv c. brosúra, amely „minden idők legnemzetibb kormányának” sikersztoriját taglalja, és amelyet az akkori kormány szellemi Führerjének titulált Antal István szerkesztett a nemzeti tisztánlátás kedvéért. /lásd: HVG 2014.jan. 25. szám vonatkozó írását./ A történelmi párhuzam nem mondható puszta fikciónak, ha összevetjük a mai „Magyarország jobban teljesít” c. párt és kormánykampány öndicsérettől hemzsegő „ténymegállapításait” és politikai üzeneteit az akkoriakkal. Egyébként nemzeti önbizalom dolgában sem láthatunk lényeges különbséget a két kormányfő között, ahogy párt-és hatalomszervezési technikák tekintetében sem. Állítólag Viktorunk a 2002 utáni hatalmi elvonókúra éveiben behatóan tanulmányozta Gömbös emlékiratait. Nem állíthatjuk persze, hogy Gömbös volna Orbán történelmi tanítómestere, de az akkori politikacsinálás receptúrájából sokat tanulhatott. Különösen ami a párthatalmi pozíció bebetonozását és a politikai ellenfelek morális megsemmisítésének módszertanát illeti. Ezután egyáltalán nincs mit csodálkoznunk a jelenlegi kurzus látványos igyekezetén, amellyel a két világháború közötti korszak történelmi átértékelésén fáradozik. Történelmi előzményre és modellre hol találhatna a nemzeti-keresztény kurzus, mint a két világháború közti Magyarországon. A Horthy-rendszer rehabilitációja nem csupán a közintézményi és közterületi névváltoztatásokban, szobor és emlékműállításokban nyilvánult meg. Az alaptörvénybe is bevésték a vészkorszak kezdetének 0. kilóméterköveként 1944. március 19-ét. Így a Holokausztot könnyen a nyilasok és a fasiszta német megszállók nyakába lehet varrni. Erről szól a nemzeti tragédia 70. évfordulójára felállítandó – amúgy meglehetősen giccses és szájbarágósan történelmileg hazug –- sokat vitatott emlékmű is.

budaorsiinfo.hu

Mintha a vészkorszak és a II. világháborús bukás történelmi előzménye, oka, nem lett volna bekódolva a Trianon utáni előzményekbe. Mintha a történelmi felelősség nem Horthyt és keresztény-nemzeti kurzusát terhelné. Pedig nem árt emlékezni arra, hogy a faji-nemzetiségi alapon történő megkülönböztetésről szóló tulajdonképpeni első zsidótörvényt, a numerus clausus-t 1920. szeptember 26-án szavazta meg a magyar nemzetgyűlés. Ezzel kezdetét vette a Holocaustba torkolló politikai antiszemitizmus.

Ezért megdöbbentő, hogy a mai magyar parlamentben elhangozhatott az a kijelentés – igaz, hogy „csak” egy bevallottan szélsőjobbos képviselő szájából – hogy Horthy Miklós a legnagyobb magyar államférfi volt. Ez a tragédiákban bővelkedő XX. századi történelmünkkel való szembenézés és morális felelősségvállalás teljes tagadására és hiányára utal. És eltorzított múltidézés dolgában, a két háború közti keresztény-nemzeti kurzus nosztalgikus és romantizáló megítélésének tárgyában – úgy tűnik – a Fidesz sem akar lemaradni a Jobbik mögött, csak szalonképesebbnek próbál látszani ezügyben. A választásokhoz közeledve azonban a nacionalista kártyát nem hajlandó átengedni az egyébként meglehetősen stabil szavazóbázissal rendelkező szélsőjobbnak. A választások előtti esélylatolgatás alapján könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a kétharmados hatalmi berendezkedéshez és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntartásához a jelenlegi kormánypártoknak szüksége lesz a szélsőjobbra. Akkor pedig nem csupán a nyugati közvéleményben válunk méltán fekete báránnyá, hanem nemzeti önértékelésünk görbe tükrében is. Úgy kell ez nekünk, mint anno azok a nem éppen dicsőséges 1930-as 40-es évek, amelynek legtisztább társadalom-és politikatörténeti diagnózisát a rendszerváltáskor még nagy tiszteletnek örvendő Bibó István írta le az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című munkájában. Érdemes ma is kézbe venni a nemzeti tisztánlátás kedvéért.

Nálunk lassan bejön az orwelli kettősbeszéd: a szabadság rabság, a tudatlanság erő, és immár a kiszolgáltatottság is függetlenséget jelent a kormány sikerpropagandája szerint. Miközben a Nyugat a környezettechnológiai innováció révén a megújuló energiaforrások segítségével csökkenti a közintézmények, vállalkozások és családi háztartások szintjén is energiaköltségeit, addig mi továbbra is a szénhidrogénekre és az atomreaktorok fejlesztésére alapozunk. Pedig a szelet és a napfényt ingyen kapjuk mi is (a hazánkban bőséggel adott geotermikus forrásokról nem is beszélve)…, mégis a rendkívül költséges és pénzügyi-politikai függőséget jelentő reaktorbővítésben gondolkodunk. Az eredményt lehet ugyan energiaellátási biztonság szempontjából értékelni – a magyar villamosáram-fogyasztás több mint felét produkáló paksi projektben a végeredmény azonban az lehet 50 év múlva, hogy energiatechnológia szempontjából újra elkönyvelhetjük a történelmi elmaradottság tényét.

www.tozsdeforum.hu

A ma még költségesnek tűnő megújuló energiaforrások ára ugyanis radikális csökkenést mutat a technológiai innováció okán. Lehet, hogy az Orbán-Putyin paktum a XXI. század közepére elmaradottságunk és kiszolgáltatottságunk mementója lesz. A tendereztetés nélküli – tehát helyből korrupciógyanús – kivitelezés borítékolható nyertese a Roszatom lehet. Mellette szól a technológiai folytonosság és a biztonság világszínvonalon is versenyképes garanciája. Arról azonban senki senkit sem győzött meg, hogy a beruházás (amely minden magyar emberre a csecsemőtől az aggastyánig 3-400 ezer Ft-os terhet ró) rentábilis lesz. Jól jön ugyan a rezsidemagógiához a kampányban, de egyetlen, józan paraszti ésszel belátható érv nem szól amellett, hogy az új reaktorok ki tudnák termelni a beruházási és működtetési költségeket.

Bizonyára, ha a kormány a hasonló nagyságrendű IMF hitel mellett döntött volna a Világbank és az Európai Bizottság egyaránt megvétózta volna az orosz koprodukcióban megvalósuló projektet. Arra viszont számíthatunk, hogy a kötelezettségszegési eljárás sem marad el a beruházás versenysemlegességet megkérdőjelező eljárásmódja és a burkolt állami szubvenció miatt. Az eljárással járó szankciónak a pénzügyi következményei katasztrofálisak lehetnek a 2014-20-as fejlesztési ciklusban. A kormánynak azonban semmi sem elég drága, beleértve Magyarország jövőesélyeit is. Egy sikeres rezsikampány kedvéért azt is föléli. És akkor még nem beszéltünk a paksi paktum kapcsán tett magyar kötelezettségvállalások várható negatív következményeiről, amelyek a nem éppen derűs kilátások szintjén felérnek a KGST újraélesztésének kísérletével. A kósza, de nem alaptalan hírek szerint már előkészítették az MVM és a Panrusgáz közötti megállapodást is a hosszú távú orosz gázszállításról, valamint az Unió által kritizált Déli Áramlat projektben való magyar részvételről is.

 www.panrusgaz.hu

Viktorunk az oroszoknak biztosít a közép-európai energetikai expanzióhoz hídfőállást Magyarországon az EON-tól drága magyar forintokból kivásárolt gáztározók lehetséges lízingelésével. Ráadásul egyre nyilvánvalóbb, hogy Moszkva rátenyerelhet a MOL horvátországi INA érdekeltségeire is, aminek következtében a multinacionális sikersztori a magyar olajvállalat történetében derékba törhet.

Ráadásként ott van még a ROSZATOM tulajdonában lévő Ganz Engineering Kft – amely Paks technológiai beszállítójaként jön számításba. Nem lehet véletlen ugyanis – HVG jan. 25-i számában közölt „Kelet ez nekünk” c. cikk értesülése szerint – hogy Bács Zalán, a Paksot felügyelő MVM Zrt. korábbi stratégiai vezérigazgatója a Roszatom magyarországi cégének főnökeként landolt már tavalyelőtt. Ez arra engedi következtetni az egyszerű magyar honpolgárt, hogy az orosz energiapolitikai gyarmatosítás tervszerűen történt és a mostani paksi egyezmény a jéghegy csúcsát jelenti csupán. A magyar atomprogram tehát olyan, mint a TITANIC, megy a maga végzetes útján teljes gőzzel, moszkvai forgatókönyv szerint miniszterelnöki melldöngetéssel körítve. Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!