A híradásból megtudhattuk, hogy nem csupán a béke virágait vitte a magyar delegáció – amelyből a magyar külügyminiszter Martonyi János ismételten kimaradt, akárcsak az azeri balhéból – hanem a gazdasági kapcsolatok elmélyítéséről tárgyalt. Ráadásul az is kiderült, hogy Grúzia második legnagyobb városában új repülőteret is avatnak: Orbán Viktor és Miheil Szaakasvili államfő nem mellékesen a grúziai parlamenti választások kampányának finisében.

A FIDESZ-es vezérkar imádja a kampányt; megjelentek Romániában, az USA-ban is korteskedni az utóbbi hónapokban, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A grúz testvérekhez hasonló felállásban utazott ki a magyar külügyi válogatott, mint az azeriekhez. Szijjártónak, mint miniszterelnökségi külügyi és külgazdasági államtitkárnak itt is kulcsszerep jutott. (Időközben a korábbi erős embernek vélt Fellegit már elfújta a keleti szél.)

Repteret avatnak tehát Grúziában nem sokkal az után, hogy Viktorunk kinyilatkoztatta, hogy Váton juszt sem lesz nemzetközi repülőtér, amely több ezer magyarnak adott volna új és valódi munkahelyet. A gigaprojekt finanszírozását a kínaiak vállalták volna, ahogy a kivitelezést is. Talán ez volt a baj?…

Fotó: Helmeczy Zoltán / MTI Fotó: Europress/AFP

Ez a nyugat-dunántúli régió és a magyar gazdaság szempontjából is kiemelkedő beruházás hajója tehát érthetetlen módon a nemzeti oligarchák vadvizein furcsa körülmények között zátonyra futott. (Megjegyeznénk, hogy Orbán Viktor első számú udvari beszállítójának számító Simicska-Nyerges klán vadászterületei a tervezett reptér tőszomszédságában húzódnak ameddig a szem ellát…a vadászathoz, mint tudjuk csönd és nyugalom kívántatik)

A híradásból azt is megtudhattuk a Kossuth Rádió reggeli pártatlan műsorából, egyenesen Szijjártó Péter hivatásos igazmondó szájából, hogy a grúziai reptérberuházást 75%-ban magyar vállalkozások kivitelezték, ezért jelentős hazai gazdasági sikerként is elkönyvelhetjük a politikailag lejegelt váti reptérprojekt vigaszdíjaként azt a tényt, hogy magyar építőipari vállalatok sikerrel grundolnak a grúz „piacgazdaságban”. Szijjártó további piacszerzési lehetőségekről is számot adott: további repülőtér beruházás, a tbiliszi városháza rekonstrukciója és a mezőgazdasági együttműködésben rejlő lehetőségek a magyar vállalkozók számára – mintegy a hazai pangás és gazdasági leépülés ellensúlyozására és az itthoni feleslegessé vált kapacitások hasznosítása végett – a kormány által is erősen támogatott keleti nyitás jegyében számos lehetőséget rejtenek. A keleti baráti vadászterületek is kijelöltettek: Azerbajdzsán, Kazahsztán és Grúzia, akik ellentétben a hanyatló nyugati világgal lendületben és prosperitásban vannak. Az Orbán-kabinet pedig a magyar tőke közép-ázsiai szálláscsinálójaként baráti gesztusokkal béleli ki a terepet ezen a kiszámíthatatlan vidéken.

Nem állítjuk, hogy az Orbán-rendszer, amelynek igazi arcát még nem látja tisztán a magyar választópolgár, kompatibilis lenne a közép-ázsiai klánok uralmára épülő „demokráciákkal”, de azt már tényként kezelhetjük, hogy Viktorunk otthonosan mozog ebben a kultúrkörben. Itt talál magának barátokat, nem nyugaton. Ázsiában európaiként viselkedik – ha ezért némi hasznot bezsebelhetnek a haverok – ugyanaz az ember, akit Európában cselvetős sztyeppei harcmodoráról és nem köntörfalazó, nyers stílusáról ismernek. Viktorunk a honfoglalás előtti idők ázsiai tájain érzi igazán jól magát, nem az euroatlanti térségben. Lehet, hogy etnogenetikai iránytűjét követve keresi az egykoron Kaukázus mentén maradt szavárd magyarok törzsi maradványait…bizonyára őket is megkínálná a kettős állampolgársággal hogy szavazhassanak reá, s talán attól sem ódzkodna, ha végre valahára ősi szittya szokás szerint pajzsra emelnék.

A keleti Big Brother-keresés legutolsó állomása Azerbajdzsán, amely a sikertelen kínai, szaudi missziók után testhezálló feladatnak tűnt miniszterelnökünk számára. Nemcsak azért, mert Alievtől sokat lehet tanulni: többek közt azt, hogyan lehet a megszerzett hatalmat bebetonozni a végtelenségig, de azt is, hogy a baráti klánok vazallusrendszerével hogyan lehet a tömeges szegénység mellett egy kiváltságos elit számára bebiztosítani a valóban keleti fényűzést.

Az ottani „nemzeti együttműködés rendszere”, ahol az államfő az oligarchatanács feje, az olajkincsre épülő nemzetgazdaság kizárólagos haszonélvezője. A hatalom köldökzsinórján gazdasági monopóliumokat szerzett hűbéresei pedig annyit lophatnak a közvagyonból, amennyit nem szégyellnek. Bizonyára ők sem egyszerű oligarchák, önkényeskedő kiskirályok, hanem nemzeti nagytőkések, akikre támaszkodva multikkal szemben eredményesen lehet felvenni a küzdelmet. A nacionalizmus pedig kitűnő gyógyír minden társadalmi, politikai gondra-bajra. Ha van közös ellenség, akkor a nemzeti lepel mindent eltakar: a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a szociális-és jogbiztonság hiányát, az államilag szervezett korrupció minden aljasságát és bűnét.

A nemzet nevében hőst csinálnak a legelvetemültebb gyilkosból is. Itt álljunk meg egy polgári szóra: milyen az a nemzettudat, amely képes hősként ünnepelni azt (esetükben Szafarovot), aki nem nyíltszíni csatában, nem ésszel, csellel vagy erővel – mint az egyetemes kultúra héroszai – hanem védtelen ellenfelét orvul, álmában trancsírozza föl? Milyen nemzet, milyen ország az, amelynek ilyen nemzeti hősei vannak? Erről a beteg azeri nemzettudatról nem szóltak az elemzések.

A természetes nyugati szövetségeseket a keleti sztyeppei nomádok szilaj dühével ostorozó Viktorunk a kiadatást megelőzően kétszer is megtisztelte az ázsiai posztkommunista despota hírében álló Alievet baráti látogatással. Júniusban magyar (jobbikos és FIDESZ-es parlamenti képviselőkből álló) delegáció tárgyalt hosszasan az azeri kollégákkal. A külügyminiszter fölé helyezett miniszterelnöki külügyi megbízott – az első számú Orbán klán – Szijjártó Páter többször is járt Bakuban tárgyalás végett. A rossz nyelvek szerint utoljára a kiadatás előtti hetekben külügyi szakértői stáb nélkül egyedül konzultált az azeri tesókkal – mintegy politikai szingliként egyedül viselve a magyar „érdek” súlyos keresztjét – aminek eleve mutyi szaga van. Talán csak nem arról tárgyalt, hogy a magyar oligarchák (bocs: nemzeti nagytőkések) hogyan vehetnének részt a vasútépítkezésekben, vagy egyéb más extraprofitot hozó azeri bizniszben? Ott még könnyebb állami megrendeléshez jutni: nincs nyilvánossági kontroll, nincs Közbeszerzési Döntőbizottság, Aliev kiérdemelt barátsága mindenre garancia. A hivatalosan megszellőztetett hárommilliárd eurós magyar államkötvény vásárlási akció – amely nyilván az uniós és IMF függésen hivatott lazítani – feltehetően csak elterelő propagandisztikus hadművelet, amely a hazai és a nyugati közvélemény erkölcsi felháborodásának zátonyán már akkor hajótörést szenvedett, mielőtt megköttetett volna az alku.

Több mint száz esztendeje, a klasszikus magyar polgárosodás időszakában a „haza bölcsének” polgári jogállamalkotó tettei sorában szerepelt a szekularizáció, azaz az állam és az egyház szétválasztása. A mai történelem kerekét visszaforgatni akaró politikai viszonyainkra – amely az állam és egyház egymásra találásának reneszánszában ölt testet – különösen rávilágít az azeri baltás kiadatásának botrányos története során a katolikus egyházfő, Erdő Péter megnyilatkozása. A bíboros a mentsük a menthetőt taktika jegyében az örmények védelmére kelt békítő szándékkal. Az egyházi közreműködést a kormány rögvest jutalmazta oly módon, hogy az elmaradt, egyházi intézményeknek járó többmilliárdos támogatást azonnal átutalta a püspöki kar számlájára. Természetesen a jobboldali keresztény-nemzeti táborban, és az egyházi körökben is erkölcsileg elfogadhatatlan kormányzati lépés – a fanatikus muszlim gyilkos kiszabadítása és ezzel az erőszakhullám és potenciálisan egy újabb véres etnikai háború kiváltása – maradandó bizalomvesztéssel járhat, hiszen Orbán Viktor most minden korábbi tetteinek valláserkölcsi igazolását kérdőjelezte meg, és személyesen vállalt dicstelen felelőssége alól nincs az a támogatás, amelynek fejében egyházi feloldozást nyerhet.

A hazai örmény kisebbség pedig büntetőfeljelentést tett az ügyben – pedig bizonyára őket szánták arra a diplomáciai békítő szerepre, amely a magyar-örmény kapcsolatokat helyrehozhatná – hatalommal való visszaélés és vesztegetés tárgyában. A kormánypropaganda már előre legyártotta az ügyészi-bírói választ az örmény feljelentésre, mert hát jogállamban élünk. Jogálomban, mint az „azeri testvérek”…

Először a kontinuitásról írnék, amely közös ideológiai-értékrendbeli platformra hozza az ellenzéki illetve kormánypárti pozícióból elmondott üzeneteket.

Radikális Európa-kritika

Orbán már 2007-ben is a nyugat válságáról elmélkedik, amelynek okait a neoliberalizmusban – mint elavult ’68-as korszellemben – véli megtalálni. Szerinte az új balos-liberális európai értelmiségi-vezető réteg, amely a szociális piacgazdaság mindenhatóságába, és a demokratikus szabadságjogokba vetett hite alapján úgy gondolta, hogy az európai egységesülés folyamata folytatható lesz a nemzeti-vallási tradíciók és szuverenitás ellenében is. A közel félévszázados jólétben és individuális szabadságban töltött időszak végét jósolja, és egy új keresztény-konzervatív korszak eljövetelét, amelynek nagyköveteiként a francia Sarközyt és a német Angela Merkelt nevezi meg. Ők egy radikálisan megreformált szociális piacgazdasággal, a nemzetek szuverenitása iránti nagyobb tisztelettel, a népakaratra épülő politikai gyakorlattal (az elvek és intézmények liberális uralma helyett) és vallási tradíciókra épülő erkölcsi meggyőződéssel egy új európai korszak eljövetelét testesítik meg.

A kormánypárti (2012-es) tusnádi beszédben a radikális Európa-kritika már totálissá válik abban az értelemben, hogy Orbán Viktor immár nem mutat föl pozitív konzervatív néppárti alternatívát a válsággal küzdő európai történelmi színpadon, hanem a nyugati értelmiséget, vezető politikai elitet egységesen okolja a válság elmélyüléséért.

Következetesen a nyugati Európát teszi felelőssé az euróövezeti krízis fokozódásáért, miközben a mediterrán térség országaiból veszi a riasztó példákat. A radikális Európa-kritika most is személytelen és összeesküvés mitológiával átszőtt, de immár a felelősség kérdésében, ha köntörfalazva is, de viszonylag konkrétan fogalmaz: az európai válság Brüsszel válsága. A magyarázatot a radikális Európa-kritika totalizálódására két tényezőre vezethetjük vissza. Az egyik, hogy a programideológiáról átváltott Viktor az állapotideológiára, konkrétan a balliberálisok legyőzése már nem tét 2012-ben. Másrészt az európai politikai színpadon a kétharmados politikai önteltség és a nemzeti szuverenitás mindenhatóságára alapozott kurucos mentalitásból fakadó konfliktuskereső politikai praxis a konzervatív néppárti oldalon sem aratott sikert, és diplomáciai elszigetelődéshez vezetett. A nemzetközi kötelezettségek teljesítésének őreként fellépő Európai Bizottság (de a jogharmonizációért elvi szinten felelős tanácsadó testület, a Velencei Bizottság) pedig a „sallerek és kokik” után pofonokat is osztogatott a kötelezettségszegési eljárások során. A politikai önkorrekcióra és önkritikára képtelen FIDESZ-es kormány élén Viktorunkkal erre makacs dacreakcióval, és a nemzetközi párbeszédben szokatlan alpárisággal válaszolt.

Az euszkepticizmus trójai falovát – mint nemzetintegráló politikai erőt – a magyar politikusok közül elsőként és leghatározottabban Orbán Viktor használat fel populista karrierje során. A radikális Európa-kritika, amelynek retorikája a kormányra kerülés után felerősödött néhány évvel a csatlakozás után, konstans eleme maradt az orbáni nemzetstratégiának, és 2010 után egy olyan értelmetlen szabadságharcba ment át, amelynek manipulatív célja valójában a nemzetgazdasági problémák megoldása helyett a bűnbakkeresés és a felelősség áthárítása lett.

A kettős beszéd

Az orbáni politikai kommunikáció sajátos stílusjegyei – a metafóráktól a történelmi-filozófiai sőt teológiai elemeken át a népi bölcsesség lényegét közérthető formában sűrített viccekig – mellett a kétértelműségben határozhatjuk meg az üzenetek tartalmi funkcióját.

Európáról beszél Európának sajátos magyar belpolitikai nézőpontból, de a magyar választópolgárhoz szól. Kifelé beszél, de befelé szól. Az ellenzéki beszédben még csak az újbalos-neoliberális oldalt ostorozza, ugyanis ekkor a hazai programideológia szerint a balliberális kormány megdöntése a cél. Ehhez keresi a honi szavazótábor és a külföldi eszmei partnerek, az újkonzervatívok támogatását. Egyúttal nem csak Magyarország, hanem Európa számára is megpróbál hihető új értékeket, célokat, távlatokat nyitni, mintegy politikai váteszként nemcsak honi, hanem külhoni babérokat is aratni az Európai Néppárt alelnökeként. Kormányra kerülés után a sorozatos külpolitikai kudarcok nyomán – amelyek közül az első pofon még 2010 decemberében érte, amikor a költségvetési hiánycél 7%-os lehetőségéért kilincselt Brüsszelben és Berlinben, amelyet az unió vezetői határozottan elutasítottak – radikalizálódott a szabadságharcos retorika, és Orbán teljes ideológiai frontvonalat nyitott. Ekkor már nem beszél újkonzervatív európai alternatíváról, hanem totális támadássorozatot indít – lásd a jelzőket: a kócerájtól az illegitimen át a furkósbotig, az unió hitelgazdaságának csaló, sikkasztó, köztörvényes szereplőiig, akiknek az uborkahajlító, tyúkketreces eubürokraták a szálláscsinálói – a Nyugat és az Unió ellen. Ekkor már potenciális szövetségest csak Közép-Európában keres Rákóczi kései inkarnációja, de kétséges, hogy a visegrádi négyek közül a nálunk jóval eredményesebb lengyelek, csehek és szlovákok velünk tartanak-e a nyugattal szembeni kilátástalannak tűnő unortodox „szabadságharcban”.

A kettősbeszéd tehát nemcsak attól kettős, hogy mást mond Viktorunk Brüsszelben, és mást Budapesten és Tusnádon, hanem attól is, hogy az Európának szóló radikális kritikai üzenetek címzettje valójában a hazai jobboldali szekértábor, és egyre kevésbé titkoltan a szélsőjobboldali közvélemény. Ez utóbbi nyilván nem lehet teljesen elégedett, mert Orbán azért a nyugati pénzügyi segítség reményében mindig tartózkodik a szakításpróbától. Magyarország jövőjét nem tudja elképzelni az unión kívül. Az „egy csónakban evezünk” gondolatával mindig megerősíti az integrációs szándékokat, miután jól belepiszkít a közös európai kondérba. Egy alapvető gazdaságpolitikai realitással azonban számol: az arany köldökzsinór elvágásával a belpolitikában is ellehetetlenülhet. Az általa kiépített „centrális politikai erőtérre” épülő rendszer – amely egyre jobban emlékeztet a megbuktatott pártállami szisztémára – amelynek gazdasági, szociális, munkaerő piaci, kulturális és oktatási teljesítményei is finoman szólván kétségbe vonhatók – csak külső pénzügyi segítséggel tarthatók fenn. A kérdés már csak az: Meddig?

Orbán Viktor idén nyáron elmondott tusványosi beszédében azt a kinyilatkoztatást tette, hogy az európai válság tulajdonképpen csak a Nyugat válsága, és „Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”

Tehát ismét az Európai Unió elleni diplomáciai hadüzenettel felérő kritikát fogalmazott meg Viktorunk abban az egyre válságosabbnak tűnő időszakban, amikor hazai fejlesztési forrásaink döntő hányada Brüsszelből érkezik, és a nemzetgazdasági stabilitás biztosítékát jelentő IMF hitelfelvétel sikeressége is azoktól függ, akik szerinte a hatékony válságkezelés helyett azzal foglalatoskodnak, „hogy az uborkának merre kell kunkorodnia.” A szokásos ellenségkép nélkülözhetetlen kelléke az orbáni retorikának. E nélkül okafogyottá válna az egyébként értelmetlen szabadságharc. Ennek a mesterségesen felszított nemzeti honvédelemnek egyetlen valóságos politikai célja lehet csupán: a nemzeti oldalon álló szavazótábor meg-megújuló integritásának biztosítása. Ennek annál is nagyobb szükségét látja a hazai politikai elit, minél több kül-és belpolitikai hibát követ el, amivel még a jobboldali polgárokat is elbizonytalanítja a helyes útirányba vetett hitükben. A nyugati ellenségkép mögött, amely mostanra a „hitelezők, spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa” című összeesküvés mitológiában elevenedik meg – mintegy a gonosz megtestesüléseként – Viktor morális kapaszkodókat is keres az általa kreált nemzetintegráló szabadságharc folytatásához. Ehhez a gazdasági – kulturális–és morális önvédelemhez természetesen rátermett vezéregyéniség is kell, aki népét megóvja, megvédi a nyugati mételytől, és ha kell csatába is vezeti a megátalkodott és eltévelyedett nyugati gyarmatosítókkal szemben, amelyeket hol az eubürokraták, hol az IMF bankárai, alkalomadtán pedig az uborkahajlítók” személyesítenek meg. Az orbáni politikai stratégia csodafegyver tehát, egy fantomizált ellenségképre épülő, sötét oldal elleni permanens háborúskodásra való berendezkedés, amellyel nemcsak a nemzeti oldalt lehet fanatizálni, hanem a szabadsághős mítoszának a fenntartásával a jó vezér kultuszát is újra és újra megerősíteni.

2012 nyarán, amikorra bebizonyosodott az elmúlt két esztendő gazdasági kormányzásának csődje a demokrácia leépítése és a szociális biztonság elvesztése mellett újra kellett definiálni az ellenségképet is. A hazai balliberálisok bűnös nemzetrontó öröksége már kellőképpen erodálódott a politikai kommunikáció mezején. Az antikommunista retorika már nem eléggé hatékony mozgósító erő gyanánt, és egyre unalmasabb magyarázat nemzetgazdasági bajainkra. Új bűnbakra lett szükség tehát, amely csak abban különbözik a régitől, hogy még személytelenebb, még megfoghatatlanabb és így még idegenebb, mint a régi.

Korábbi, ellenzéki pozícióból elmondott tuványosi beszédében O.V. a nyugati válság elmélyülése mögött a neoliberálisokat nevezte meg – nemzeti hovatartozásra tekintet nélkül – bűnbak gyanánt, és a ’68-as nagy generáció keresztény-polgári hagyományoktól elrugaszkodott szellemiségét.

2012-ben azonban már nem éri be ennyivel. Itt már elmosódnak az új ellenségkép ideológiai határvonalai az újbaloldal, a neoliberálisok, a radikális zöldek és a konzervatív néppárti jobboldal között.

A Magyarországot elmarasztaló Európa Parlamenti döntés és az Európai Bizottság többrendbeli kötelezettségszegési eljárásai után Viktor a sértett nemzeti önérzet bajnokaként egy akolba tereli a bűnbakcsordát: a Nyugat és Brüsszel felelős mindenért! Nem csak az eurozóna válságáért, hanem a tagországok, így Magyarország nemzetgazdasági bajaiért is. Érvelésében gondosan kerüli a belpolitikai viszonyok elemzését. Eltereli a kormányzati felelősség kérdésének fölvetését is. A társadalmilag igazságtalan és gazdaságilag sem hatékony honi politika egyenlegének tényszerű megvonása helyett sikerpropagandával rukkol elő. A FIDESZ-es kormányzást sikersztoriként értékeli, amely Magyarországot az európai válságkezelés mintaadó élharcosává emelte az elmúlt években. Miközben a magyar emberek többsége úgy véli – beleértve az elbizonytalanodott jobboldali szavazókat is – hogy rossz irányba mennek közös dolgaink, és valahol utat tévesztettünk, Viktor az államadósság csökkentési mutatókat nemzeti bravúrként adja elő. Miközben Európában egyedülállóan magas infláció nehezíti a magyar családok életét, miközben jelentősen visszaesett a hazai fogyasztás, miközben közmunkával próbálják betömni a munkaerő piaci lyukakat, miközben mind a gazdasági növekedés, mind a befektetési vonzerő tekintetében jelentősen visszacsúsztunk az európai rangsorban, a kormányfő sikerpropagandával próbálja ködösíteni a jövő kilátástalansága tekintetében legpesszimistább magyarok kollektív tudatát. Ha már nem jött össze a magyar gazdasági csodafegyver (Matolcsy) által beígért növekedési prognózis, ha már a múlt ködébe veszik a szociális biztonság ígéretét jelentő egy millió új munkahely – amelynek olcsó politikai bizalomnövelő pótléka lehet csupán a munkahelyvédelmi akcióterv – ha már lassan, de biztosan haladunk a négymilliósra dagadó szegénység felé, akkor a kormány a nemzeti összetartozás érzésével visszaélő sikerpropagandával értékeli saját gyatra teljesítményét. A sorozatos megszorítások, az adóemelések és a gazdasági szabadságharcban aratott pürroszi győzelmek sora lassan kivéreztetik a magyar társadalmat, miközben a miniszterelnök a nemzeti szuverenitás frontján szerzett győzelmeitől megittasodván válságkezelésben nemzetközileg is példaértékű országként dicséri a magyar teljesítményeket és természetesen önmagát is.

Az azeri baltás gyilkos esete óta lassan egyetlen baráti szövetségesünk sem maradt, aki még szóba állna velünk, a diplomáciai elszigetelődésünk folyamata megállíthatatlannak tűnik. Orbán Viktor tusványoson még arról vizionál, hogy a közép-európai országok, amelyek a nyugattól eltérően szerinte eredményesen kezelték a válságot, új típusú, nemzeti szuverenitásra alapozott összefogással eredményesen vehetik fel a küzdelmet a válságot kezelni képtelen Nyugattal szemben. A közép-európai népek történelmi egymásrautaltságának gondolata nem új keletű a Monarchia első világháború utáni felbomlása óta. A mai helyzetben viszont a visegrádi négyekre alapozott közép-európai „unió” gondolata az eltérő nemzetgazdasági teljesítmények trendjeinek függvényében megvalósíthatatlan álmodozásnak tűnik. Viktorunk szorult helyzetében persze érthető a közép-európai integráció fokozásának igénye:”…nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során talán még soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk, arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése.” Így szól miniszterelnökünk felhívása egy közép-európai keringőre.

A nyugatnak tehát bealkonyult – szegény spanyolok, olaszok, franciák és németek, az osztrákokról és a hollandokról már ne is beszéljünk – de számunkra itt az ígéretes közép-európai jövő.

A táncra való felkérés óta eltelt időszakban nem sűrűn kopogtattak Orbán Viktor ajtaján a lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének, a baltikumi népek, de a románok sem. Nem jött tőlük gazdaságpolitikai küldöttség sem, hogy a sikeres magyar receptet eltanulják tőlünk, és Matolcsyt sem kérték fel tanácsadónak. Lehet, hogy ők valamit jobban tudnak nálunk. Az európai felzárkózásban elért eredményeik függvényében talán nekünk kellene tanulnunk tőlük, legalábbis gazdaságpolitikát és az Európához való diplomáciai alkalmazkodás kultúráját.

Nem ártana O.V. nemzetközi megítélésének és a folyamatos konfrontációkból felépített politikai nimbuszának az sem, ha végre leszállna a magas lóról, még akkor is, ha elvégre lovas nemzet volnánk.

Orbán Viktor ezen a nyáron sem adta föl a kétértelmű beszéd félázsiai politikai harcmodorát az Európai Unióval szemben. Először is lefurkósbotozta az uniót, majd a kurucos szabadságharc megszokott hadicselét alkalmazván arra a következtetésre jut, hogy „egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból.”

Az ember fia úgy gondolhatná, hogy a jegybank-törvény júniusi módosítása után elhárultak az akadályok – és az uniós aggályok – a régóta várt IMF kedvezményes hitelfelvételt előkészítő tárgyalások elől. A forintunk is erősödött a kedvező hírek hallatán, ami jelentősen javította az államadóssági mutatókat, és nem mellékesen a külföldi nyaralás költségeit azon kevesek számára, akik ezt honfitársaink közül megengedhették maguknak.

Eközben a tusnádi vakáción miniszterelnökünk ismét éles kirohanást intézett a Nyugat és Brüsszel ellen, miközben belső bajainkról, társadalmi-gazdasági problémáinkról szót sem ejtett jóformán. A beszéd lényege szerint a makrostatisztikai mutatóktól az átlagemberek hétköznapi megélhetési gondjaiig tapasztalható válság nem Magyarország és Közép-Európa válsága, hanem a nyugaté, és konkrétan Brüsszelé, ergo a felelősség is őket terheli mindenért.

A javasolt alternatíva is ebből következik: vegyék át a magyar receptet, az unortodox gazdaságpolitikai módszereket, amelyek a hazai válságkezelésben már beváltak. Kövessék a magyar (és közép-európai) modellt és akkor ők is sikeresek lehetnek.

Szegény válság sújtotta Nyugat – gondolhatánák – szegény belgák, hollandok, angolok, szegény osztrákok, németek, franciák és olaszok milyen nehezen értik meg az idők (és benne a magyar sikersztorik kikovácsoló Orbán Viktor) szavát, hogy bajaikra gyógyírt találjanak. Képtelenek átlátni saját válság sújtotta helyzetüket, mert „Európa fokozatosan elveszítette realitásérzékét” – adja mer erre is a magyarázatot Viktor. (Itt megjegyzem, hogy érdemes lenne ismét fellapozni Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem c. időtállónak tűnő tanulmányát)

A nyugati értelmiségi-vezető réteg szellemi, ideológiai és politikai eltévelyedésének útját négy bűnös stációra vezeti vissza szerzőnk

1. „a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével nem lehet a politikai problémákat gyökeresen kezelni.”

2. „az európai világ, annak a nyugati fele elhitte, hogy nem egyszerűen gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben.”

3. „A harmadik hibát akkor követte el Európa, …amikor az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után nem értette meg, hogy európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni.”

4. Történelmi bűnnel felérő hiba annak a gondolatnak a megcsontosodása, amely szerint „ úgy is létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik…és végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással.”

Emígyen summázta Viktorunk Tusnádon a nyugati történelmi hibákat, amelyek végül a mai válsághelyzet kialakulásához, és egy józan, kríziskezelésre alkalmatlan európai vezető réteg kitermelődéséhez vezettek. Hiba volt tehát a nyugati szociális piacgazdaságba és az emberi szabadságjogok demokratikus intézményesítésébe vetett hit csakúgy, mint a nemzeti szuverenitás feláldozása az egységesülő unió oltárán. Erre jött szerinte jogos dacreakcióként a nemzetek reneszánsza:”A nemzeti érzés nem csak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is.” Mondja ezt úgy, mintha nem tudná, hogy a szabad világban ez a hagyománytiszteleten alapuló etnikai identitás, az írek, a skótok, a baszkok, a katalánok, a provansziak, a lombardok, vagy közelebb a stájerek és tiroliak öntudatos etnokulturális büszkeséggel vállalt különállása a politikai nemzetekkel szemben nem a XXI. hanem a XX. század nyugati sokszínűségének tradíciója lenne.

A Nyugat éppen az etnikai-vallási kisebbségeknek biztosított szabadságjogok révén garantálta azt az autonómiát, amelyet a kelet-közép-európai társadalmak a megkésett nemzetté válás által kitermelt nacionalista szűkkeblűség okán soha nem voltak képesek megadni. Nyugaton is csak ott vezetett ez néhol súlyos etnikai konfliktusokhoz – és a velük járó anarchista konfliktusokhoz – ahol a többségi nemzet vallási-etnikai kirekesztő (azaz keleties) megoldásokat alkalmazott – pl. Észak-Írország esetében. A nemzetek reneszánsza tehát nem újkeletű jelenség Nyugaton, hanem szerves része annak a megegyezésre épülő politikai kultúrának, amely a nyugati társadalomfejlődés valódi értelmét adja. Az egymás megértésére és az erőszakos megoldások helyett a konszenzus keresésére alapozott európai politika legutóbbi félévszázados történetében is számtalan példát találhatunk erre az Acél- és Szén Közösség létrehozásától, Schengenen át Lisszabonig, ha az unió egységesülési folyamatát szemléljük. Az unió a nemzetek akaratát és szuverenitását tiszteletben tartva a legfelső döntéshozó fórumaiban ezt nemzetközi-jogi szempontból intézményesítette: a Miniszterek Tanácsa és a miniszterelnökökből álló Európai Tanács – az Európai Parlament mellett – az a nemzeti érdekeket megjelenítő testület, ahol a közösségi törvények és szerződések jóváhagyása zajlik szigorú demokratikus – az ellenzéki kisebbség vétójogát is garantáló – szabályok alapján. Orbán Viktor által sokat szidalmazott eurobürokraták az Európai Bizottságban dolgoznak Barroso elnöklete alatt. Ez az uniós csúcsszerv csupán a döntések előkészítésére és a közösségi jogszabályok ellenőrzésére hivatott nemzetek feletti szervezet amelynek biztosai (kvázi az EU miniszterei) is nemzeti alapon választatnak ki az egy ország egy biztos elvet követve. A nemzeti delegálás után az Európai Bizottságot az elnökkel együtt a nemzeti érdekegyeztetés legfőbb fóruma a Tanács és az Európa Parlament választja meg négyévente kettős minősített többséggel. (Barroso egyébként a néppárti pártcsaládból került másodszor is az elnöki székbe, mert Nizzában elfogadták azt az alapelvet, hogy a Parlamentben többséget szerzett pártcsaládból – esetünkben a konzervatív néppárti politikai közösségből – delegálnak elnököt, hogy a közösségi törvényhozás (Parlament, Tanács) és a törvényelőkészítés összhangja mellett a kinevezett Elnök legitimitását is ekképpen garantálják. Az unió tehát a nemzeti és a nemzetek feletti, európai közösségi jogintézmények rendkívül kifinomult, demokratikus, akaratképzés szempontjából kiegyensúlyozott rendszert alkot, amelyben a nagyok (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság) nem táncolhatnak a kicsik és később csatlakozottak fején, ahogy ez fordítva is igaz. A „közös hajóban evezünk” című orbáni elszólás valójában arra is igaz, hogy az egymásrautaltság okán a konszenzuskeresés demokratikus játékszabályai érvényesülnek, amely mindenki számára óhatatlanul is a nemzeti szuverenitás tekintetében lemondással jár. Ezt vállalták a közös siker reményében mindazok a tagállamok – így mi is – akik a közvetlen demokrácia legfontosabb jogintézményével, a népszavazással erősítették meg az uniós tagsággal járó jogokat és kötelességeket.

Ezért is érthetetlen az orbáni diplomácia stílusa és törekvése, amely most odáig ment a tusnádi üzenettel, hogy konkrétan Brüsszelt teszi felelőssé politikailag, sőt erkölcsileg is a kialakult válsághelyzetért. Azokat kiálltja ki bűnbaknak, akiktől segítséget várunk és remélünk.

De idézzünk tőle: „Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.”

Úgy vélem, az ilyen jellegű vadkeleti stílusban előadott üzenetek nem szolgálják a magyar érdekeket, és ez a konfrontatív ellenségkereső magatartás politikai és gazdasági téren sem lehet eredményes. Az agresszív politikai mentalitás immáron nem divat az európai színpadon, és gyanítom, további elszigetelődésünkhöz vezet. Ezt a tónust és hangnemet Orbánon kívül senki nem használja. Korábban még csak az európai újbaloldallal és neoliberálisokkal szemben volt ilyen kíméletlenül kritikus Viktor, most azonban egy kalap alá veszi az egész uniós grémiumot, legalábbis annak nyugati felét. Szinte politikai hadüzenettel felérő jövőképet vázol: „Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg a válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet.”

A fenyegető, a Nyugatot megleckéztető üzenetek után, amelyek Orbán diagnózisának is felfoghatók, következik a terápia receptje: „Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben.” Tehát vigyázó szemüket Budapestre, Pozsonyra, Prágára, Varsóra, Tallinra és Ljubljanára vessék, akkor talán van esélyük…

Természetesen mindenekelőtt a magyar válságkezelés sikeres modelljéről vehetnének példát, ahol a Matolcsy-Orbán duó már feltalálta a bajok orvoslására az ellenszérumot, az un. unortodox gazdaságpolitikát. Viktorunk geopolitikai iránytűjével némi problémák lehetnek, mert az unió észak-déli tengelye mentén meghatározható válságterületeket konzekvensen a „nyugat alkonya” jegyében megfogant sajátosan keleties paradigmája szerint határozza meg:”…az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugáliából és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak” – mondja téves hipotézise igazolásaképpen. Józan ésszel és némi tényszerűséggel a legkritikusabb helyzetben lévő Görögország is ebbe a válságzónába, a mediterrán, dél-európai térségbe tartozik. Ezt szándékosan vagy véletlenül, de kihagyta Orbán, tehát konzekvensen követi saját téves diagnózisának iránytűjét, amikor a déli Európát nyugati krízisrégióként határozza meg csak azért is, mert ő nem Dél, hanem Nyugat ellen nyitott frontot!!!

Problémásnak tűnik a kelet-közép-európai országok egységes sikerrégióba való besorolása is. Az elmúlt években éppen Magyarország visszaesése a leglátványosabb a visegrádi négyesből, így nem indokolt a lengyel, cseh, szlovák- vagy a baltikumi, elsősorban észt – eredmények takarója alá bújni. De tegyük hozzá azt is, ha már a GDP mutatók mentén nézzük a válságkezelés hitelességét, hogy a sikeresnek tűnő közép-európai országok növekedési eredményei azért is jobbak az eu-s átlagnál, mert alacsonyabb bázisszintről indultak az uniós felzárkózás versenyében.

Viktorunk a nyugat történelmi bűneinek felsorolása – gyarmatosítás, a kelet-közép-európai kommunizmus ellen nem vették fel a harcot, magukra hagyták ezeket a népeket – után arra jut, hogy a nyugati értelmiségi-vezető elit háborútól való félelem jegyében fogant téves döntései odáig vezettek, hogy a hatalomgyakorlásban feladták a népszuverenitás elvét:”…jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja…nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát.” Orbán tehát a nyugatot a demokrácia kiüresítésével, fölszámolásával is vádolja. Nyilván ezt a történelmileg is eltévelyedett visszatekintést az Orbán-kormányzás antidemokratikus, autoriter jellegének európai uniós kritikái motiválták.

Viktorunk addig megy tehát, hogy nem csak erkölcsi, gazdasági szempontból ítéli el a Nyugatot, hanem demokrácia-deficittel is vádolja, sőt ez utóbbit a jelen válságának okaként határozza meg: „Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem az elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett.” Szerinte tehát a személytelenné vált, és kiüresedett nyugati demokrácia vezetett el a totális felelőtlenség rendjéhez, a mai euroválság korszakhoz, a „felelőtlen cselekedetek hosszú sorához”, aminek következtében „…nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben” – mondja az euroszkepszis elsőszámú hullámlovasának címére pályázó Viktor. És minthogy a valóságos hazai problémák kezelésében kevésbé mondható kormánya eredményesnek, a bűnbakkeresésben viszont Európa bajnoki aranyra tör, kinyilatkoztathatja Brüsszel felelősségét. Az európai politikai felelőtlenség – amely közös bajaink legfőbb oka – elsőszámú felelőse tehát Brüsszel. „Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summarum, Nyugat ma egy ördögi körben vergődik…Lassacskán ki kell mondanunk…hogy az európai válság Brüsszel válsága.”

folyt. köv.

Az ember azt várta volna, hogy szó esik netán Erdélyről is, mégsem ez történt. A magyarság számára nem túl sikeres romániai önkormányzati választások után levonhatta volna az önkritikus tanulságot a pártelnök: a FIDESZ rossz lóra tett a félresikerült kampányban, az általa támogatott magyarságot megosztó pártocskák leszerepeltek (pedig kaptak a FIDESZ-től pénzt, paripát, fegyvert), és az erdélyi magyarok döntő többsége még mindig az RMDSZ-nek szavazott bizalmat a helyhatósági megmérettetésen. Elvárható lett volna az a beismerő vallomás is, hogy Kövér László házelnök dicstelen erdélyi ámokfutása többet ártott a magyaroknak, mint használt, és a FIDESZ által külügyi államtitkári szinten is exportált magyar kisebbséget is megosztó politika nemcsak megtizedelte az erdélyi magyarok önkormányzati képviseletét, hanem újra olajat locsolt a román-magyar viszony már elhamvadni látszó tüzére. Tudjuk, hogy a politikai „csodacsatárnak” nem erénye az önkritika – még akkor sem, ha ordító helyzetben hibázik – de a közelgő romániai választások előtt mégis egy bocsánatkéréssel fölérő államférfihoz méltó tett lett volna az erdélyi magyarság felé, hogy levonva az eddigi megosztó politika tanulságait, az egység újrakovácsolása mellett tör lándzsát. De Viktorunk nem hazudtolta meg önmagát, képtelen volt felülemelkedni a kurucos, agresszív mentalitáson, csupán egy rejtélyes üzenetben szólította föl a köztársasági elnöki referendum előtt a romániai magyar testvéreket, hogy tartózkodjanak a szavazástól. Utólag pedig nyilván csak azt a következtetést vonta le a regnáló román kormány bírálatával felérő sikertelen népszavazás kapcsán, hogy az erdélyi magyarok hallgattak szavára.

Tusnádon tehát 2012 nyarán nem arról szólt Orbán Viktor beszéde, amiről kellett volna, hanem újra a megunt régi lemez recsegett: Európa és Brüsszel fölött tört pálcát – immár sokadszor – miniszterelnökünk. 2005-ben is ezt tette- e tekintetben nem újkeletű az euroszkepszise, de akkoriban a 68-as korszellemből táplálkozó neoliberálisokban találta meg a legyőzendő politikai ellenfelet, most pedig az európai értelmiségben és a brüsszeli bürokratákban, akik a hatékony válságkezelés helyett azzal foglalkoznak, idézem: „hogy az uborkának merre kell kunkorodnia”.

Ha figyelmesen olvassuk az előadás szövegét, Orbán Viktor azzal a meghökkentő hipotézissel rukkolt elő, hogy „a válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél- Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétség kívül fölfelé lépkednek. Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban…” – ez volt a világpolitikai helyzetértékelés kiindulópontja.

Lehet, hogy Viktorunkat napszúrás érte – gondolhatnánk -, de az is lehet, hogy a vakációt Spengler 100 év előtti híres Nyugat alkonya című könyvének beható tanulmányozásával töltötte. Semmi sem lehetetlen. De azért azt állítani, hogy a szabadság és jólét vezető nemzeteit és interrégióit sújtja a válság, az már meredek csúsztatás. Némi igazság ugyan van abban – ha csupán a GDP növekedését nézzük – hogy egyes ázsiai vagy dél-amerikai országok dinamikusan gyarapodnak a válságkorszak ellenére, de ha belegondolunk eme országokban a látványos modernizációs teljesítmények árnyékában meghúzódó tömeges mélyszegénységre – pl. Brazília – akkor még mi sem irigyeljük őket. Dél- Amerikában, amely az őskontinens egyik gazdasági mintaállama, a népesség közel fele napi 3 dollárból tengeti az életét. A nemzetgazdasági eredmények mögött tehát szinte minden sikerrégióban súlyos társadalmi- és politikai szakadékokat, létbizonytalanságot és a szabadság hiányát találjuk.

Nem tudom, melyik nemzetközi fórum lenne az, ahol ezt az orbáni világhelyzet értékelést megtapsolnák, talán Teheránban az un. el nem kötelezett országok – amelyek többnyire militáns diktatúrák – konferenciáján. Tehát irány Irán?…

De visszatérve az orbáni okfejtéshez azt láthatjuk, hogy Viktorunk nem éri be már a nyugati Európa ostorozásával, az egész euroatlanti térséget teszi felelőssé a minket is sújtó válságért. Indoklásképpen egy kollektív néplélektani kategóriát hív elő, a félelmet.

Szerinte Európa a II. világháború árnyékában él, „mindentől fél… az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg…”– mondja ki a frankót.

(Lehet, hogy vakációja során két vidi meccs között tanulmányozta Herbert Spencer organikus filozófiáját is, amelyben a szerző a félelemből vezeti le a vallási és politikai rendszerek kialakulását? Nem valószínű, de hát kellenek az irracionális tényezők, hogy a téves okfejtés alátámasztassék.)

Korábbi tusndi beszédét logikusabban és történelmileg hitelesebben építette föl, mára azonban úgy tűnik a gondolkodó ember helyébe lépett a hatalmi pozícióból a kinyilatkoztatások erejével érvelő ember. Akkor még (2005) a nyugati neoliberálisokat kárhoztatta csupán Európa gondjai miatt, mára már minden szellemi-politikai irányzatot célba vett, amely az UNIÓ-t építi.

Nyilván nem csak Barroso és az Európai Bizottság kritikai bírálatai és kötelezettségszegési eljárásai miatt nyílott ki a bicska Viktorunk zsebében, hanem az sem tetszett neki, hogy Angela Merkel sem támogatta eredeti ötletét, a 7%-os hiánycélt. Az Európa Parlamentben pedig az európai jogi és demokratikus normák sorozatos megsértése miatt nemcsak a balliberálisok, hanem saját néppárti elvbarátai is kiosztottak neki néhány kokit és sallert… A kettősbeszédet és az antidemokratikus hatalomgyakorlást nem díjazza senki Európában, még a megújult konzervatív-keresztény oldalon sem. Az orbáni gazdasági és politikai szabadságharc két év alatt elérte, hogy komoly európai vagy amerikai politikus nem (szívesen) ül le tárgyalni a magyar miniszterelnökkel. (Talán ezért udvarol most Amerikában Szijjártó Péter a republikánus elnökjelöltnek oly hevesen…)

Az idei nyári tusnádi beszédében tehát O.V. a politikai sértődöttség okán az európai értelmiséget és az Európai Unió politikusait teszi felelőssé a kialakult válságért.

„Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt KIOKTATÁSÉRT kiáltó tett… Pedig az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen FURKÓSBOTTÁ válik.”

Tehát O.V. ma már nem éri be azzal, hogy illegitimnek titulálja Barrosot – akit mellesleg az európai néppártiak közül választottak meg újra kettős minősített többséggel a nemzeti érdekek legfelső fórumán az Európa Tanácsban és az Európa Parlamentben – és az Európa Bizottságot, hanem útszéli stílusban furkósbotnak nevezi az egész rendszert annak minden szereplőjével együtt.

Szerinte azzal, hogy a Nyugat szociális piacgazdaságai jóléti politikával próbálták kezelni a társadalmi problémákat, ezzel „Európa fokozatosan elveszítette realitásérzékét.” Nem ő, hanem Európa. Az eszetlen Európa, ahol a civilizatórikus szabadság és jólét mintaállamainak együttműködése született meg.

Európa harmadik bűne „az európai alkotmány megalkotására tett kísérlet kudarca…

mert nem értette meg, hogy az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni…ahelyett, hogy feladták volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgy is létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik…”

Orbán V. nyilván tudja, hogy a legutóbbi 2004-es Lisszaboni szerződés számos fontos elemet emelt be az ún. Európai alkotmánytervezetből, amely az unió szupranacionális jellegét erősítette. Ezt a szerződést minden tagállam jóváhagyta a maga demokratikus módján. Orbán nyilván az idejétmúlt nemzeti szuverenitás De-Gaulle-i paradigmájával érvelve szeretné visszaforgatni az európai történelem kerekét!

1. Nemzeti a „kultúravédelem és a gazdasági érdekvédelem szempontjából

2. Demokrata, miszerint „egy nemzet életét a népakaratnak kell kialakítania”

3. Versenypárti „hisz abban, hogy az érdem szerinti előrejutás egy társadalomban akkor lehetséges, ha nem egy felsőség osztja ki hogy kiből mi lehet, hanem a társadalmi versenyben a képességek összemérésekor alakulhat ki az igazságos társadalom, ahol minden szorgalma, képessége és tehetsége szerint eljuthat a verseny segítségével korlátai határáig.”

4. „ Az új jobboldalnak szociálisnak is kell lennie, ami azt jelenti, hogy megvédi a társadalmat az ellen, hogy a piac, vagyis a haszonszerzés logikája alapján szervezzék át az emberek életének minden területét. Az egészségünk már nem lehet üzlet. A kulturális javakhoz való hozzáférésünk nem lehet pénz függvénye. A felemelkedéshez szükséges tudás és kultúra megszerzése az oktatási rendszeren keresztül nem lehet pénz kérdése. Itt nem érvényes a verseny” „… a régi jobboldal helyett egy új jobboldalra van szükségünk, amely nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális” – foglalja össze Viktor a mondanivaló lényegét, ami valljuk be vonzó programideológiának tűnik, különösen, ami a szociális értékek felvállalását – vagyis a baloldaltól való einstandolását jelenti.

Ezzel szemben meghatározza a regnáló balliberálisokat is, amihez képest tényleg vonzónak tűnhet az újjobbos alternatíva:

„…a baloldal továbbra is internacionalista …a nemzeti dimenzió indifferens számára. Antidemokrata. Azt is mondhatnám, hogy autoriter az újbaloldal Magyarországon. …Monopolista, vagyis a monopóliumok barátja. Nem a versenyé. Kiváltságos csoportok kiváltságainak megőrzése érdekében dolgozik. És végezetül antiszociális…Ez pedig reménytelenségbe taszítja Magyarországon polgártársaink két-három milliós tömegét. Tehát a jobboldal nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális, az új baloldal pedig internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális. Ez a helyzet ma Magyarországon”… summázza O.V. a honi viszonyokat 2005 nyarán.

A kinyilatkoztatott értékek nyilván a politikai program iránytűi is. Arra a kérdésre adják meg a választ, hogy is érhetjük el e nemes célokat. Ebből először ragadjuk ki a demokráciát, amelynek jelenlegi gyakorlata okkal váltott ki feldühödött kritikai ellenérzéseket itthon és nyugaton egyaránt.

Így vélekedett akkor erről O.V.: „meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát. Ehhez egy demokráciavédelmi csomagra van szükség, amit mi ki is dolgoztunk.”

A II. Orbán kormányzás ebbéli kritikáját az uniós és hazai ellenzéki érvelésen túl talán a korábban FIDESZ által is támogatott ex-kormányfő fogalmazta meg a legautentikusabb módon idei nyári aszófői beszédében. Sólyom László szerint a kétharmados FIDESZ-es parlamenti többség az elmúlt két évben hatalmával visszaélve felszámolta Magyarországon az alkotmányos demokráciát. (Természetesen alkotmányosan…) A volt köztársasági elnök az erőpolitikát fitogtató hatalommal szemben társadalmi terápiaként a civil összefogás szükségességét hirdette meg a helyi autonómia védelmében. De nem viszonyulhatunk másképpen az ellenzékben akkor meghirdetett szociális programhoz sem:

„…az új politika programjának kell tartalmaznia egy határozott, a szegények számára kidolgozott programcsomagot is. Ki kell mondani, az új jobboldal senkit sem hagy az út szélén.”

Azóta tudjuk mi történt: sokan lecsúsztak a középrétegekből, tovább növelve a hárommilliós szegénységet, miközben felelős kormánytényezők arról beszélnek, hogy 47 ezer forintból meg lehet élni. (Pintér belügyér), sőt, aki ma Magyarországon nem tud megélni, az meg is érdemli (Lázár János frakcióvezető)

Orbán Viktor ellenzékben még arról beszélt, hogy az újbaloldali kormányzás két-három millió ember elszegényedéséhez vezetett és „ a szegények csak az új jobboldaltól várhatják érdekeik védelmét, mert a baloldal lemondott róluk… egy történelmi megállapodásra van szükség Magyarországon. A középosztálynak egy történelmi szövetséget kell kötnie a magyar szegényekkel… A FIDESZ küldetése, hogy ezt a szövetséget létrehozza … a középosztálynak azt kell vállalnia a szegények felé, hogy megnyitja az ő és gyerekei számára a szegénységből való tartós kiemelkedést, a középosztályba való felemelkedés lehetőségét. Ha ez nem következik be, akkor kiváltságaikat védelmező oligarchák fognak a kiszolgáltatott helyzetben lévő szegényekkel szövetségre lépni a középosztállyal szemben…. Igenis plebejuspolitikára, szociális jobboldalra, és ennek a két-három milliós embertömegnek a közvetlen érdekvédelemre van szüksége, amit a jobboldalnak kell ellátnia.” – mondta Viktor anno ellenzéki programbeszédében.

Azóta tudjuk, hogy az elmúlt két esztendő kormányzása nem erről szólt. A FIDESZ-es hatalom gazdaság- és szociálpolitikája tovább növelte a szakadékot a középrétegek és a szegények között. Felgyorsította a dél-amerikanizálódás társadalomszerkezeti folyamatait. A kormányzás nem a társadalmi szolidaritás jegyében zajlik. Az immár három és félmilliósra nőtt szegény tömeg – ami a középrétegek lecsúszása révén gyarapodik – már a szavak szintjén sem célpontja a fideszes kormánypolitikának.

Orbán Viktor az elmúlt két évben csak az un. nemzeti középosztály megerősítéséről beszélt, de cselekvés szintjén (pl. adópolitikában) csak az elitet, a gazdasági versenyben pedig feltűnően és egyoldalúan protekcionista módon a nemzeti együttműködés rendszerébe betagozódott oligarchákat. Az új munka törvénykönyvvel a nagyvállalkozókat, miközben a munkavállalókat kiszolgáltatott bérrabszolgaságba degradálta. Immáron egyre többet kell fizetni az egészségügyi szolgáltatásokért, gyógyszerkért és a továbbtanulásért. Az oktatásból, a kultúrából, a szociális ellátórendszerekből és az önkormányzatokból gyakorlatilag kiszivattyúzták az állami forrásokat, és a biztos egzisztenciát jelentő munkahelyek leépítésével (bocs, most átszervezésnek hívják) párhuzamosan mesterségesen felduzzasztották a közfoglalkoztatást, ami nem más, mint modernizált jobbágyrendszer. Szociális biztonság helyett a kiszolgáltatottság létbizonytalanságát állandósították. Szociálpolitika helyett pótlékként Hegedűs Zsuzsa kormánybiztos látványos, de eredménytelen éhezést enyhítő akciói, amit hiteltelenné tesz a mélyszegények körében megjelenő szolgálati luxusautó. A legutóbbi intézkedés még a rokkantözvegyeket sem kímélte, akiknek felére zsugorították havi járandóságukat.

További szembesítő felsorolás helyett összegzésképpen a 2005-ös tusnádi választási programbeszédről elmondható, hogy mindaz, amit (részben joggal) az újbaloldali (MSZP-SZDSZ) kormány fejére olvasott Viktor – autoriter, monopolista és antiszociális, ahogy ő mondta – sajátjára szállt vissza. Az új jobboldal értékei közül a nemzetin kívül a demokrata, a versenybarát, a szociális pedig a hatalomváltás után, úgy tűnik történelmi zárójelbe került. Orbán tehát legalább 270 fokos fordulatot vett 2005 óta, ami annyit tesz, hogy az akkor vallott értékek háromnegyedét hatalomra jutván megtagadta, és az akkor megtagadott újbalos értékek 75%-át fölvállalta. Ez pedig azt is jelenti, hogy a manapság zajló brüsszeli, IMF vitákban, a gazdasági szabadságharcban megtapasztalt kettős beszéd, vagyis a kinyilatkoztatások hiteltelensége nem új keletű politikai kommunikációs harcmodor Viktorunknál. Már korábban is használta ezt a valóban félázsiai mentalitást tükröző fegyvert. Így válhatott mára kiszámíthatatlan politikai szereplővé nemcsak a megújuló európai jobboldal, hanem a hazai választópolgári közvélemény számára is.

A kiszámíthatatlanságból fakadó hitelvesztés a sokat ostorozott nyugati közvéleményben már kiverte a biztosítékot. A kérdés csupán az, hogy a honi viszonyokban mikor áll be e változás. Mikor kéri számon az „istenadta nép” az elsikkasztott választási ígéreteket. Megakadályozható-e különféle hatalomtechnikákkal – egyfordulós választási rendszer, előzetes választópolgári regisztráció, a FIDESZ által átrajzolt választási körzethatárok, a határon kívüli magyarok szavazatai stb. – a társadalommal korábban szövetséget hirdető, de a társadalmi szolidaritást elsikkasztó hatalom további regnálása. Valószínű, hogy ez a kérdés is a fülkében fog végleg eldőlni. Ha lesz egyáltalán még 2014-ban fülke…

Először az ellenzéki korszak (2005) tusnádi beszédét vegyük górcső alá! A bevezetőben Orbán Viktor egyenes és tiszta beszédet ígért, amit maradéktalanul nem sikerült megvalósítania. Nem a mondanivaló tartalmi mélysége, hanem történeti és filozófiai keszekuszasága miatt.

Kiindulópontja szerint „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött… míg Magyarországon a régi politika van hatalmon, amely provinciális, kisszerű és dogmatikus” –mondja ő. De jó hírrel is szolgál, nevezetesen azzal, hogy „a magyar politika is lehetne európai kitekintésű, lehetne nagy ívű, lehetne érzékeny és nyitott”

Tehát O.V. akkor még az új európai korszellem jegyében gondolta el a történelmileg szükséges hatalomváltást Magyarországon, sőt ezzel igazolja a FIDESZ küldetését is.

Európa régi korszakát ’68-tól eredezteti, amely szerinte az ezredforduló után avittá vált.

’68-at kulturális ellenforradalomnak titulálja –ami önmagában is megdöbbentő kijelentés arról a generációs mozgalomról, amelyet a szakirodalom egyértelműen ellenkulturálisként határoz meg. Az a szépemlékű generációs lázadás, amely a szülők konzervativizmusával szemben a farmernadrágtól a hosszú hajon át a rockzenéig szembenállást tanúsított a jóléti fogyasztói társadalom értékrendjével éppen az atomizált tömegtársadalom ellenében határozta meg az élet célját és fogalmazta meg önmaga küldetését. Egy értékvesztett civilizáció alternatíváját adta. Antonionitól a neoavantgardon át az egyetemi lázadásokig és a szelíd motorosok békefilozófiájáig.

A 68-as ellenkulturális ifjúsági lázadás kritikusan áll szemben a szülői generáció jóléti konformizmusával, amely nem csak a termelést standardizálta, hanem a fogyasztási szokásokat és életformákat is. A szabadságot éppen az életminőség dimenziójában hirdették meg a „valósítsd meg önmagad” egzisztencialista filozófiából eredő közérthetővé tett jelmondattal. Az elidegenedett individualista tömegtársadalommal szemben hittek a megújult közösségiség alkotó személyiséget kiteljesítő erejében, sőt antikapitalista, radikális baloldali nézeteket is vallottak – mint pl. Daniel Cohn-Bendit párizsi diákvezér, akinek egyetemista hadserege együtt menetelt a De Gaulle-rezsim ellen tüntető munkásokkal. Nem csak azt a feliratot idézhetnénk a Sorbonne-ról – mint Orbán tette – hogy „professzorok öregek vagytok, mint a kultúrátok”, hanem azt is, hogy „Ez itt a megkérdőjelezés színjátéka, hát kérdőjelezzük meg a színjátékot.” Az idézet szerzője az a Cohn-Bendit, aki az európai egységesülés akkori fő kerékkötőjéről De Gaulle tábornokról – aki mellesleg a nemzeti szuverenitás nevében utasította vissza az európai közösség eszméjét – és militáns kapitalista rendszeréről rántotta le a leplet. A sors fintora, hogy éppen ez az egykori radikális diákvezér, immár érett európai zöld frakcióvezetőként oktatta ki a nyáron Orbán Viktort az Európa Parlamentben az európaiságról és a demokráciáról.

’68 szelleme – ha van ilyen – tehát nem fekete fehéren az önző és elidegenítő neoliberalizmussal ragadható meg – ahogy O.V. mondta ( sőt odáig ment, hogy ezt a korszellemet a teremtés rendjével ellentétesnek, az emberi közösség kultúrájának, a családnak, a nemzetnek ellenségeként állította be. Így érthető, hogy a fogyasztói civilizáció kritikai alternatíváját jelentő 68-as eszmékkel, amelyet ő egyszerűen a liberalizmussal azonosít, úgy akar leszámolni, mint politikai ellenfeleivel. Pedig 68 nem csupán a neoliberalizmussal egyenlő, hanem olyan színes, mint az erőszakmentes békemozgalom virágai – a hippi mozgalom szimbólumai – amellyel a militáns és elnyomó, személyiséget elnyomorító – emlékezzünk az Eper és vér című, amerikai diáklázadásokat bemutató film credojára: Nem akarok csavar lenni a gépezetben – rendszer ellen tüntettek „virághatalmat” hirdetve.

68 tehát nem fekete-fehér, ahogy Viktorunk vulgarizálja az ő aktuális politikai érdekei szerint, hanem színes, és ha már minden áron a politikai mezőbe akarjuk degradálni, akkor az anarchizmustól az újbaloldaliságon át a kulturális tradíciókba és vallásosságba visszarévedő konzervatív értékeket egyaránt megtalálhatjuk benne. Akárcsak a posztmodernben, amely nem csak egy új világot teremt, hanem előveszi a kulturális tradíciók felhasználható értékeit is. Orbán Viktor 68-képe tehát – egyébként a narancsos FIDESZ ebből a korszellemből született, de mára csak kiüresedett és élvezhetetlen szimbólum maradt – szándékos és tudatos félreértelmezés még kelet-közép- európai aspektusból is, hiszen leegyszerűsíti a dolgokat a Prágai tavaszt eltipró lánctalpas bevonulás tragikus élményére, holott a legvidámabb barakk jóléti szocializmusa is hozott szabadságot az Illéstől, LGT-től a magyar neoavantgardon át a filmművészetben, az irodalomban, a tudományosságban, de hozzáteszem a közgondolkozás és közizlés kommunista diktatúrát felpuhító változásaiig bezárólag.

68 szelleme tehát nem azonos azzal az ember- és nemzetellenes globalizáló neoliberalizmussal, amelynek Orbán Viktor a maga éppen aktuális politikai látószögéből hamisan beállítja.

Igaz, hogy ő is elismeri azt a tényt, hogy a 68-as alternatívákból sok értéket beépítettek az európai jóléti társadalmak és gazdasági rendszerek. Gondoljunk csak a 68-as élet- és gondolkodásmódot képviselő fiatalokra, akik felnőttként a zöld-és alternatív mozgalmak bázisát alkották, és hozzájárultak annak a zöld kulturális gazdasági szektornak a kifejlődéséhez, ami ma pl. Németországot világhatalommá emelte az alternatív környezetvédelmi technológiák terén.

Ezt éppen Orbánnak kellene tudnia legjobban, mert az a Szabó Máté oktatta – és oktatja ki manapság ombudsmanként demokráciából – aki annak idején egyetemi tanára volt, és írt egy híres könyvet is a Zöldek, alternatívok, környezetvédők címmel, amelyben bemutatja a kontinuitást a 68-as szellemiség és a mai zöldmozgalom között. Ezt a tudóst nevezte minap Orbán obskurusnak, ami részben érthető Viktor szellemi-politikai beállítottsága okán. Vagyis nem kedveli a demokratikus kritikát.

A beszédmondó tehát modellváltást jósol: a liberális- baloldali európai korszellem leváltását egy megújuló konzervatív-keresztény Európa által, aminek nagyköveteit az azóta megbukott Sárközy francia elnökben és Angela Merkel német kancellárban jelöli ki. Az előbbi – Sárközy – mindössze 3 percet töltött nála a várakozásokkal ellentétben, az utóbbi – Merkel – pedig elfordult tőle a félázsiai ihletésű antidemokratikus hatalomgyakorlás okán, pedig az unióban frakciótársak.

Orbán tehát a 68-as korszak végét, a szociális piacgazdaság alkonyát és egy új konzervativizmus születését jósolja ellenzéki tusnádi beszédében. Fentebb láthattuk, hogy már a kiindulópont kultúra és ideológiatörténeti alapjai is ingatagok voltak – sajátos félreértelmezések okán – aminek magyarázatát csupán abban kereshetjük, hogy O.V. a 2006-os kormányváltásra készült vehemensen. Ezért rukkol elő a „jó hírrel” Tusnádon, hogy az újbalos liberális korszaknak befellegzett és ebbe az európai szellem- és politikatörténeti kontextusba helyezi a magyar jövő kilátásait is. Mivel azonban a kiindulópont is téves, ezért a következtetések sem lehetnek igazak, amit a valóságos történetek mutattak meg a legjobban 2006-ban. A téves helyzetértékelésből téves stratégia következik. Egy dologban viszont beigazolódtak politikai előérzetei: a FIDESZ 2003-as fordulata, a populista néppárttá válás korai volt. A konzervatív, nemzeti, keresztény ideológiai platformot a baloldali népi értékekkel, szociális érzékenységgel kombináló néppárti metamorfózis akkor még nem jött be. A narancs beéréséhez kellett még Gyurcsány kacsatánca, öszödi beszéde és a Magyarországot romba döntő gazdasági pénzügyi válság is, amelyre a demoralizálódó balliberálisok nem tudtak megfelelő gyógyszert találni.

A FIDESZ ( ill. a FIDELITAS) sem véletlenül választotta ezt a helyszínt immár sokadik nyári politikai táborozása színhelyéül. Újmagyarjaink – itt minden értékítélő jelző nélkül a fiatalokra gondolok – a Tusványos elnevezést kreálták újmagyarul, amit nyilván nem a román hatóságok megtévesztésére eszeltek ki, hanem a manapság divatos mozaikszavakból tákolt helymegjelölés: Tusnádfürdő és Bálványos mixeléséből adódott.

Tusványost tehát ne keressünk az úti térképen, legfeljebb Orbán Viktor honlapján, ahol még táborélményeket idéző fotók is színesítik a későújkori politikai sámán történelmileg és tartalmilag egyaránt bizarrnak tűnő beszédeit.

Most arra teszek kísérletet, hogy ezeket az orbáni narancsokat meghámozva a lényegi mondanivalójukat megfejtsem, időben történelminek számító ellenzéki, ill. aktuális kormánypárti (2012-es) megközelítésben. Fellelhetők-e kontinuitások, tehát időtálló elvek, értékek és gondolatmenetek a két beszéd között, avagy máshogy látszik-é Orbán Viktor számára ugyanaz – vagyis Magyarország, Erdély és Európa – hatalmi és ellenzéki perspektívából. Fellelhetjük-e a mára nyilvánvalóvá vált kettős és egymásnak ellentmondó beszéd kommunikációs és politikai marketing technikáit és az ellenzéki pártelnök és a kétharmados szilárdságú hatalmat birtokló miniszterelnök érvelésében? Megmaradt-e valamiféle iránytűként funkcionáló szellemi fundamentum, vagy relativizálódtak a közel egy évtized távlatában megvallott sarkalatos elvek?

Erre teszek most értelmezési kísérletet, előre is hozzátéve Viktorunkkal ellentétben azt, hogy nem vindikálom magamnak az egyetlen és érvényes közéleti-történeti kinyilatkoztatás jogát.

Tusnád, mint ellenzéki perspektíva I.

(Előzetesen felhívom a tisztelt olvasó figyelmét arra, hogy az idézőjeles részeket Orbán Viktor akkori beszédéből emeltem ki!)

Először az ellenzéki korszak (2005) tusnádi beszédét vegyük górcső alá! A bevezetőben Orbán Viktor egyenes és tiszta beszédet ígért, amit maradéktalanul nem sikerült megvalósítania. Nem a mondanivaló tartalmi mélysége, hanem történeti és filozófiai keszekuszasága miatt.

Kiindulópontja szerint „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött… míg Magyarországon a régi politika van hatalmon, amely provinciális, kisszerű és dogmatikus” –mondja ő. De jó hírrel is szolgál, nevezetesen azzal, hogy „a magyar politika is lehetne európai kitekintésű, lehetne nagy ívű, lehetne érzékeny és nyitott”

Tehát O.V. akkor még az új európai korszellem jegyében gondolta el a történelmileg szükséges hatalomváltást Magyarországon, sőt ezzel igazolja a FIDESZ küldetését is.

Európa régi korszakát ’68-tól eredezteti, amely szerinte az ezredforduló után avittá vált.

’68-at kulturális ellenforradalomnak titulálja –ami önmagában is megdöbbentő kijelentés arról a generációs mozgalomról, amelyet a szakirodalom egyértelműen ellenkulturálisként határoz meg. Az a szépemlékű generációs lázadás, amely a szülők konzervativizmusával szemben a farmernadrágtól a hosszú hajon át a rockzenéig szembenállást tanúsított a jóléti fogyasztói társadalom értékrendjével éppen az atomizált tömegtársadalom ellenében határozta meg az élet célját és fogalmazta meg önmaga küldetését. Egy értékvesztett civilizáció alternatíváját adta. Antonionitól a neoavantgardon át az egyetemi lázadásokig és a szelíd motorosok békefilozófiájáig.

A 68-as ellenkulturális ifjúsági lázadás kritikusan áll szemben a szülői generáció jóléti konformizmusával, amely nem csak a termelést standardizálta, hanem a fogyasztási szokásokat és életformákat is. A szabadságot éppen az életminőség dimenziójában hirdették meg a „valósítsd meg önmagad” egzisztencialista filozófiából eredő közérthetővé tett jelmondattal. Az elidegenedett individualista tömegtársadalommal szemben hittek a megújult közösségiség alkotó személyiséget kiteljesítő erejében, sőt antikapitalista, radikális baloldali nézeteket is vallottak – mint pl. Daniel Cohn-Bendit párizsi diákvezér, akinek egyetemista hadserege együtt menetelt a De Gaulle-rezsim ellen tüntető munkásokkal. Nem csak azt a feliratot idézhetnénk a Sorbonne-ról – mint Orbán tette – hogy „professzorok öregek vagytok, mint a kultúrátok”, hanem azt is, hogy „Ez itt a megkérdőjelezés színjátéka, hát kérdőjelezzük meg a színjátékot.” Az idézet szerzője az a Cohn-Bendit, aki az európai egységesülés akkori fő kerékkötőjéről De Gaulle tábornokról – aki mellesleg a nemzeti szuverenitás nevében utasította vissza az európai közösség eszméjét – és militáns kapitalista rendszeréről rántotta le a leplet. A sors fintora, hogy éppen ez az egykori radikális diákvezér, immár érett európai zöld frakcióvezetőként oktatta ki a nyáron Orbán Viktort az Európa Parlamentben az európaiságról és a demokráciáról.

’68 szelleme – ha van ilyen – tehát nem fekete fehéren az önző és elidegenítő neoliberalizmussal ragadható meg – ahogy O.V. mondta ( sőt odáig ment, hogy ezt a korszellemet a teremtés rendjével ellentétesnek, az emberi közösség kultúrájának, a családnak, a nemzetnek ellenségeként állította be. Így érthető, hogy a fogyasztói civilizáció kritikai alternatíváját jelentő 68-as eszmékkel, amelyet ő egyszerűen a liberalizmussal azonosít, úgy akar leszámolni, mint politikai ellenfeleivel. Pedig 68 nem csupán a neoliberalizmussal egyenlő, hanem olyan színes, mint az erőszakmentes békemozgalom virágai – a hippi mozgalom szimbólumai – amellyel a militáns és elnyomó, személyiséget elnyomorító – emlékezzünk az Eper és vér című, amerikai diáklázadásokat bemutató film credojára: Nem akarok csavar lenni a gépezetben – rendszer ellen tüntettek „virághatalmat” hirdetve.

68 tehát nem fekete-fehér, ahogy Viktorunk vulgarizálja az ő aktuális politikai érdekei szerint, hanem színes, és ha már minden áron a politikai mezőbe akarjuk degradálni, akkor az anarchizmustól az újbaloldaliságon át a kulturális tradíciókba és vallásosságba visszarévedő konzervatív értékeket egyaránt megtalálhatjuk benne. Akárcsak a posztmodernben, amely nem csak egy új világot teremt, hanem előveszi a kulturális tradíciók felhasználható értékeit is. Orbán Viktor 68-képe tehát – egyébként a narancsos FIDESZ ebből a korszellemből született, de mára csak kiüresedett és élvezhetetlen szimbólum maradt – szándékos és tudatos félreértelmezés még kelet-közép- európai aspektusból is, hiszen leegyszerűsíti a dolgokat a Prágai tavaszt eltipró lánctalpas bevonulás tragikus élményére, holott a legvidámabb barakk jóléti szocializmusa is hozott szabadságot az Illéstől, LGT-től a magyar neoavantgardon át a filmművészetben, az irodalomban, a tudományosságban, de hozzáteszem a közgondolkozás és közizlés kommunista diktatúrát felpuhító változásaiig bezárólag.

68 szelleme tehát nem azonos azzal az ember- és nemzetellenes globalizáló neoliberalizmussal, amelynek Orbán Viktor a maga éppen aktuális politikai látószögéből hamisan beállítja.

Igaz, hogy ő is elismeri azt a tényt, hogy a 68-as alternatívákból sok értéket beépítettek az európai jóléti társadalmak és gazdasági rendszerek. Gondoljunk csak a 68-as élet- és gondolkodásmódot képviselő fiatalokra, akik felnőttként a zöld-és alternatív mozgalmak bázisát alkották, és hozzájárultak annak a zöld kulturális gazdasági szektornak a kifejlődéséhez, ami ma pl. Németországot világhatalommá emelte az alternatív környezetvédelmi technológiák terén.

Ezt éppen Orbánnak kellene tudnia legjobban, mert az a Szabó Máté oktatta – és oktatja ki manapság ombudsmanként demokráciából – aki annak idején egyetemi tanára volt, és írt egy híres könyvet is a Zöldek, alternatívok, környezetvédők címmel, amelyben bemutatja a kontinuitást a 68-as szellemiség és a mai zöldmozgalom között. Ezt a tudóst nevezte minap Orbán obskurusnak, ami részben érthető Viktor szellemi-politikai beállítottsága okán. Vagyis nem kedveli a demokratikus kritikát.

A beszédmondó tehát modellváltást jósol: a liberális- baloldali európai korszellem leváltását egy megújuló konzervatív-keresztény Európa által, aminek nagyköveteit az azóta megbukott Sárközy francia elnökben és Angela Merkel német kancellárban jelöli ki. Az előbbi – Sárközy – mindössze 3 percet töltött nála a várakozásokkal ellentétben, az utóbbi – Merkel – pedig elfordult tőle a félázsiai ihletésű antidemokratikus hatalomgyakorlás okán, pedig az unióban frakciótársak.

Orbán tehát a 68-as korszak végét, a szociális piacgazdaság alkonyát és egy új konzervativizmus születését jósolja ellenzéki tusnádi beszédében. Fentebb láthattuk, hogy már a kiindulópont kultúra és ideológiatörténeti alapjai is ingatagok voltak – sajátos félreértelmezések okán – aminek magyarázatát csupán abban kereshetjük, hogy O.V. a 2006-os kormányváltásra készült vehemensen. Ezért rukkol elő a „jó hírrel” Tusnádon, hogy az újbalos liberális korszaknak befellegzett és ebbe az európai szellem- és politikatörténeti kontextusba helyezi a magyar jövő kilátásait is. Mivel azonban a kiindulópont is téves, ezért a következtetések sem lehetnek igazak, amit a valóságos történetek mutattak meg a legjobban 2006-ban. A téves helyzetértékelésből téves stratégia következik. Egy dologban viszont beigazolódtak politikai előérzetei: a FIDESZ 2003-as fordulata, a populista néppárttá válás korai volt. A konzervatív, nemzeti, keresztény ideológiai platformot a baloldali népi értékekkel, szociális érzékenységgel kombináló néppárti metamorfózis akkor még nem jött be. A narancs beéréséhez kellett még Gyurcsány kacsatánca, öszödi beszéde és a Magyarországot romba döntő gazdasági pénzügyi válság is, amelyre a demoralizálódó balliberálisok nem tudtak megfelelő gyógyszert találni.

A KSH júniusi gyorsjelentéséből kiderül, hogy 1,23 millió honfitársunk vegetál a szegénységi küszöb alatt, ami konkrétan azt jelenti, hogy havonta 60 ezer forintnál kevesebből kényszerül megélni így, vagy úgy…

Ennyiből nyilván a biológiai vegetációnál többre aligha futja. (A szegénységi küszöb a hazai átlagjövedelem 60%-a). További 2,3 millió honpolgár él még az egy főre jutó jövedelmi adatok alapján a létminimum alatt. A hivatalos statisztikák függvényében megállapíthatjuk tehát, hogy az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikája meghozta gyümölcsét (no meg a világválság-): ismét a hárommillió koldus országa lettünk, mint száz évvel ezelőtt. Természetesen más életnívón, de életminőség viszonylatában hasonló jelleggel. Azt, hogy ebből a zsákutcás magyar valóságból hogyan keresik a napnyugati boldogulás lehetőségét még nem tudjuk, de a munkavállalói kivándorlás már megindult, különösen a lakóhelyhez és családi egzisztenciához kevésbé kötött fiatalok körében.

Olyan ez a magyar egyenlőtlenségrendszer, mint egy domború hegyoldal – minél lejjebb van valaki a hierarchiában, annál meredekebb az a társadalmi lejtő, amelyen fölfelé kapaszkodni szinte lehetetlen vállalkozás. Az elszegényedés gravitációs ereje, amely a szociális szakadék felé húz elérte már a középrétegeket, sőt a diplomásokat is.

A népesség legfelső 10%-a, amely még szociális biztonságnak örvendhet – a társadalmi „hegy” szűk fennsíkján – havi egy főre jutó kétszázezer forintból hétszeresen jobb életszínvonalat könyvelhet el hónapról hónapra, mint a legelesettebb 1 millió honpolgár. Ez utóbbiak havi 30 ezer Ft-os átlagjövedelemből kényszerülnek a szó szoros értelmében vett biológiai vegetációra. A KSH statisztikai zsebkönyvéből könnyen kiszámítható a magyar családok riasztó mértékű egyenlőtlenségi viszonya, amely a „kozmetikázott”állami, hivatalos értelmezésben is több, mint egymilliós szegénységi küszöb alatt élő honfitársunkkal számol. A szépítés csupán annyi, hogy az 1,23 millió szegényből – akik havi átlagban 60 ezer Ft jövedelemre tesznek szert – a döntő többség valódi jövedelme nem haladja meg a 30 ezer Ft-ot! Aki ennyiből képes megélni (így vagy úgy!) az már valóban „életművész” (sic!) vagy pontosabb definíció szerint mélyszegénységben senyved. Ez utóbbiak fokozott kiszolgáltatottságát húzza alá az a tény is , hogy ezen családok bevételeinek döntő hányada nem munkából, hanem ún. társadalmi jövedelmekből (nyugdíj, gyes, gyed, rendszeres és alkalmi segély) folydogál be a családi kasszába, míg a jövedelmi elit bevételeinek nagy része a biztos egzisztenciát sejtető munkajövedelemből származik. Ez utóbbit a kormány társadalom- és adópolitikája is támogatja – lásd egykulcsos adórendszer és a nemzeti középosztály ideológiai és munkaerőpiaci protekcionálása – amivel tovább mélyítik a társadalmi szakadékot a legfelső és a legalsó egymillió magyar között. Tehát a kormánypolitika a gazdagok javára hozott döntéseivel – ami pl. az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével 600 milliárdos léket vágott a magyar költségvetés hajóján, amit azóta is állami sarcadókkal próbálnak betömködni, vagy a devizahitelesek kedvezményes végtörlesztésének lehetőségével – tovább mélyíti a társadalmi feszültségeket fokozó szociális egyenlőtlenségeket. Akármennyire is sulykolja a kormányzati politikai marketing azt az unalomig ismert FIDESZ-es szlogent, miszerint a kormány az emberkért dolgozik, a GKI Gazdaságkutatón Zrt. 2012 májusi adatai alátámasztják a hétköznapi magyar családok depresszív életérzését. Eszerint az év első felében közel 4%-kal csökkentek a reálkeresetek az előző évhez képest, vásárlóerő pedig 4,4%-kal esett vissza, amit leginkább a vendéglátósok és a kiskereskedők tanúsíthatnak. Ráadásképpen megállapítható, hogy 45 ezerrel kevesebben dolgoznak Magyarországon, mint 2011-ben. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a kormány 100 milliárdot öl évente a közhasznú foglalkoztatásba, aminek egyes szakértők szerint több a kára, mint a haszna… legfeljebb a foglalkoztatási statisztikák kedvezőbb színben való feltüntetésére alkalmas.

Valójában a munkanélküliséget gerjesztette az a látszólag népjóléti intézkedési is, amely előírta a dolgozók kötelező bérkompenzációját. Válaszként a cégek elbocsátásokkal tudták kigazdálkodni a szükséges pénzügyi kereteket. Az állami bérkompenzációs pályázati rendszer pedig szokás szerint nem működött: a vállalkozások csak a negyedét tudták lehívni a rendelkezésre álló gazdasági minisztériumi keretnek. Ez a több tízezres új munkanélkülivé vált tömegen már mit sem segít… Július elseje óta a kétharmados FIDESZ-es hatalom által megszavazott és életbeléptetett új munkatörvénykönyv – amely kizárólag a munkaadók érdekeiben íródott – egyébként is „olcsóbbá” tette az elbocsájtások árát, fokozván ezzel a munkanélkülivé válók egzisztenciális kiszolgáltatottságát.

A két éve egymillió új munkahely populista ígérgetésével (ami természetesen mindig alaptalan hazugságot jelent) hatalomra került FIDESZ mostani megoldáspótlékként munkahelyvédelmi programot hirdet. Kissé cinikus ez a politikai kommunikációs metamorfózis, mert azokat a jó magyar embereket kívánja megvédeni, akiket az elmúlt évek elhibázott matolcsysta gazdaságpolitikája juttatott a tönk szélére. Az új 10 pontos program akármilyen szép üzeneteket is intéz az egyre kiábrándultabb dolgozók és munkaadók felé, megfelelő költségvetési fedezet híján legfeljebb írott malaszt, vagy beválthatatlan politikai csekk marad a választópolgárok számláján.

A „hárommillió koldus „híre valahogy mégis feljuthatott a hatalmi gőgből épített orbáni elefántcsonttoronyba is. A miniszterelnök bálványosi nagyívű filozófikus előadásakor a nyár derekán valahogy megvilágosodott: hogy az állami járadékos közjavakban dúskáló új nemzeti együttműködés privilegizált szűk rétege a „középosztály” és a politikai kapcsolatok révén extraprofittal kistafírungozott nemzeti nagytőkések ellenpólusán az ország legnagyobb tehertételeként említette az elszegényedő milliókat. A következtetés – amit levont a miniszterelnök saját okfejtéséből – azonban továbbra is álmegoldás: szövetséget kell kötni a társadalmi szolidaritás jegyében a narancsérlelő magyar napfényben fürdőző középosztálynak és a szegénységben élő millióknak. Viktorunk e szövetség híve és zászlóshajója. Nyilván tudja, hogy nem az általa kreált és protekcionista módon támogatott haszonélvezők hozzák majd a politikai konyhára a többséget, ha annak eljön az ideje. Csak az a félő, hogy szorult helyzetében társadalmi szövetséget és szolidaritást ígérő (vagyis baloldali töltetű értékeket is meghódítani szándékozó) mindenhatóságra törekvő nemzetvezetőnk továbbra sem gazdasági és szociális megoldásokat kínál az elszegényedés leküzdésére, hanem csupán szimbolikus gesztusokkal próbálja elnyerni azon szavazók kegyeit, akik az elmúlt években pórul jártak. Nem lehetetlen, hogy ismét előkerülnek a kudarcba fulladt 2006-os kampány szlogenek és lehangoló plakátok, mintegy a mai magyar társadalmi valóság görbe tükreiként: rosszabbul élünk, mint négy éve!