Három év nem a világ, de Magyarországon az elmúlt esztendők hosszabbnak tűntek a fülkeforradalmárok jóvoltából. Mondhatnánk önmagunk megnyugtatására, hogy már ideje volt a radikális változásnak, azonban, ha summázzuk a történteket arra jutunk, hogy nem csak rosszabbul élünk mint néhány éve, hanem arra, hogy még a jobb magyar élet reménye is szertefoszlani látszik, mert immár a 7. szűk esztendő meredek lejtőjén csúszunk egyre lejjebb.
A kormányfő önbizalomtól eltelten harsogja a fideszes sikerpropagandát – és ezt visszhangozza a „pártállamosított” média is – miközben az emberek többsége úgy véli, hogy rossz irányba mennek közös dolgaink. Ennek dacára a közvélemény-kutatások arról számolnak be, ha holnap választások lennének, ismét a FIDESZ nyerne, ráadásul a Jobbikkal együtt akár kétharmadra is mehetne, ami egyenlő egy nemzeti történelmi sorsidéző rémálommal.
Ugyan a szavazni tudó és akaró népesség 55%-a szeretne változást a politikai status quo-ban, de ezt az állampolgári kollektív akaratot a jelenlegi ellenzéki pártstruktúra képtelen becsatornázni, egy irányba terelni. Ráadásul az Orbán-rezsim leváltásában egy követ fújó ellenzék belső megosztottsága ellehetetleníti a valódi összefogás lehetőségét, ami elbizonytalanítja az amúgy is mentálisan belefáradt várakozó közönséget.
Ősszel még jobb volt a helyzet a nemzet kollektív pszichéje dolgában, viszont most a tavaszi fáradság jeleit tapasztalhatjuk. A FIDESZ a rezsicsökkentő propagandával megfordította a politikai erodálódás trendjét, és fél millió szavazó kegyeit nyerte el a nyilvánvalóan populista trükkel. A kormánynak a magyar emberek érdekeinek képviseletéről szóló unalmas közéleti szlogenjei a megszorító intézkedés csomag-sorozatuk után egyre hiteltelenebbé váltak ugyan, de a leplezetlen nacionalizmussal fűszerezett propaganda az eddigi identitáspolitizálást megfejelte a régóta várt materiális kompenzációval. Ez volt három éve az első olyan jóléti intézkedés, – a kissé félresikeredett végtörlesztés és árfolyam gát után – amely argumentumként szolgálhat az „emberek Emberének” – Orbán Viktornak – és pártjának jóléti törekvéseihez. Sőt az amúgy értelmetlen nemzeti szabadságharchoz is. A FIDESZ, amely eddig csak adóztatott, fosztogatott, átszervezett, most előrehozott kampánylogika szerint osztogatásba kezdett egy depresszióba süllyedt magyar nemzetgazdaság romjain. A legatyásodott nemzetnek ennyi is elég, néhány ezer forinttal visszavásárolható a megcsappant bizalom. És lássunk csudát: valóban. Az a szavazópolgár, aki már immunissá vált a politikai szemfényvesztésre, akit a legkevésbé sem érdekel a költségvetési hiánycél betartása, akinek semmit sem mond az állami adósságállomány csökkentésére tett „heroikus” kormányzati erőfeszítés, akit hidegen hagy a jogállamiság felszámolása, a bírák, vagy az orvosok kényszernyugdíjazása, vagy a választások törvényesített manipulációja, az végre elhiheti, amiben a fülkeforradalom alanyaként hinni akart: a kormány tényleg az emberekért és a családok sorsának jobbrafordulásáért dolgozik. Ez olvasható ki a tavaszi gáz-és villanyszámlákból, nem is beszélve a beígért víz-és csatornadíjakról és a hulladékkezelési költségcsökkentésekről. Orbánnak láthatóan megéri a nemzeti politikai biznisz: elvett a magyar családoktól évente átlagosan 100 ezer forintot, és most visszaad ebből tízezret. Jó üzlet, mármint neki. Anno ellenzékben 2008-ban ezt a szavazatvásárló üzletet, ami a levitézlett szocialistáknak is becsületére vált volna olcsóbban úszta meg: a népszavazás, ami a FIDESZ előrehozott győzelmével volt egyenlő 300 Ft-os vizitdíjról és néhány ezer forintos felsőoktatási tandíjról szólt, de hozott 3 millió szavazót a jobboldalnak.
Azóta ez a népakarat-kinyilvánítás már a gyorsan felejtő nemzet tudatalattijában landolt: 2010 után jóval többet fizetünk az egészségünkért és gyermekeink felsőfokú továbbtanulásáért egyaránt. Nem is szólva a több tízezer megszüntetett közalkalmazotti munkahelyről, a befagyasztott bérünkről, az államilag generált gyógyszer és élelmiszerár-robbanásról, a megnövekedett oktatási és egészségügyi költségekről, az állampolgárokat sújtó új adókról, a forintunk leértékelődéséről, a hitelezés rendszerének Matolcsy-féle lejegeléséről, a magyar gazdaság látványos visszaeséséről.
Társadalmi igazságosság tekintetében is leszerepelt a Nemzeti Együttműködés Rendszere: a felemelkedés lehetőségét csak egy szűk felső-közép réteg részére biztosította, no meg egy új nemzeti bürokratikus középosztályt verbuvált és ültetett „zsíros állásokba” a kormányhivatalokban, járásokon, önkormányzatoknál, bíróságokon, rendvédelmi szerveknél stb., hogy a párthoz lojális vazallusokat, pártkatonákat közpénzen busásan megjutalmazza. Az új nemzeti elit rekrutációjában a politikai hűség szempontjai domináltak, – a jegybanktól a közmédián át a miniszteri akadémiáig és szinte mindenütt az állami befolyás vadászterületein – a szakmai-hivatásbéli erények és teljesítmények csak mellékesen számítottak. De nem csak ezt az állami járadékos réteget jutalmazta az Orbán-rendszer, hanem gátlástalan és telhetetlen oligarchiát is – ezek a FIDESZ-közeli piaci szereplők – élükön a Simicska-klánnal – az állami beruházások szinte kizárólagos monopolistáivá váltak, politikai kapcsolataikat gazdasági előnyökre váltva több területen is – építőipar, út-és vasútépítés, reklámpiac-marketing – piacvezetővé nőtték ki magukat. Ez az extraprofit hajhász fideszes vállalkozói garnitúra a párt államosított korrupció rendszerében csupán a jéghegy csúcsa, mert ez a modell érvényesül települési szinten is: az a vállalkozás, aki nincsen benne a bizalmi körben vajmi kevés eséllyel pályázik megrendelésekért – vagy akár trafikokért – a helyi önkormányzatoknál. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (ami nem más, mint az egyenlő pályát egyenlőtlen esélyeinek politikai gépezet) szereplői a gazdasági recesszió időszakában is tollasodnak, a maguk szintjén mindent lekaszálnak légyen szó a Közgép Zrt-ről, egy vidéki mérnöki vagy pályázatíró kisvállalkozásról. Egy kisebbség prosperál tehát az állami újraelosztás egyre szűkülő forrásaiból, a többség viszont tehetsége és szorgalma ellenére – elvégre a miniszterelnök munka-alapú társadalomépítésről szónokol, amelyben mindenki elnyeri méltó jutalmát avagy meg nem érdemelt büntetését – a fennmaradásért vagy a lecsúszás mértékének csökkentéséért küzd.
Az Orbán-rendszer tehát mást tesz, mint amit mond: társadalmi igazságtalanságot igazgat, no meg a kirekesztettséget és a reménytelenség depresszív jelenkor tudatát plántálja az egyre kiábrándultabb dolgozó és dolgozni akaró népesség kollektív pszichéjébe. Ennek tudható be, hogy a reális életviszonyok romlása ellenére az a közéletileg inaktiválódó többség kerül politikai ellenzékbe. Ennek a változás és kormányváltás ellen ható tömeglélektani tünetegyüttesnek az egyenes következménye, hogy ma a magyarok közel fele jósolja a FIDESZ újabb győzelmét a közelgő választáson mintegy prolongálva ezáltal a Társadalmi Igazságtalanság (orbáni) Rendszerének létjogosultságát Magyarországon.
Nem elhanyagolható persze a változás alternatíváját ígérő politikai pártellenzék kérdőjeles szerepjátéka sem ebben a történetben. Egy alternatív jobboldali ellenzék (a Jobbik ugyanis nem az) még a közeljövő horizontján sem látszik, a baloldaliak, liberálisok fél lábbal még a közelmúlt mocsarában, Bajnaiékkal együtt. A magyar társadalom türelme pedig fogytán. Az orbáni „oszd meg és uralkodj” logikáján pedig csak úgy lehetünk úrrá, ha végre szakítunk a rétegeket, generációkat, szakmai csoportokat, vállalkozói és politikai köröket földaraboló és viszályt szító gondolkodás-és cselekvésmódok nemzeti mentalitástörténetünkbe kódolt tradíciójával, hogy valóban megtegyük a történelmi lépést az olyannyira vágyott jólét és szabadság birodalma felé. Ehhez azonban autentikus és karizmatikus vezetőre lenne szükség. Mi adhatunk erőt nekik, hogy azzá váljanak, no meg a Teremtő! De mindeközben nem árt a puskaport sem szárazon tartani.