Az uniós választás a részvételi arányszámok tükrében is kevésbé érdekli az embereket, mint az országgyűlési, habár ez utóbbinál is csökkenő állampolgári aktivitás tapasztalható. A tét is kisebbnek tűnik, a kampány sem forgatja föl újra a permanens kampányokhoz hozzászokott honlakók életét. Általában az a párt nyeri a Magyarországra kiosztott 21 európai mandátum többségét, amely a parlamenti választásokon is tarolt. Így a Fidesz sikeréhez újfent nem férhet kétség. Az a sajátos magyar közéleti viszonyrendszer pedig, hogy a kormánypárt az elmúlt négy esztendőben nacionalista szabadságharcot folytatott – eléggé egyoldalú módon, miközben szinte alanyi járandóságként tartotta a markát a brüsszeli milliárdokért – , és a honi bajaink okozóiként bűnbakként emlegette az eubürokratákat, valószínűleg nem zavarja meg a kialakult magyar választói attitűdöket.
Kisebbségi többség
Nehéz lesz megmagyarázni itthon és a nagyvilágban egyaránt, hogyan lehet kisebbségi szavazataránnyal /45%/ abszolút /66%-os/ parlamenti többséget szerezni Magyarországon manapság. A győztesek első kommentjei, amelyeket Európának címeztek, rögvest arról szóltak, hogy a kormánypárt által kreált /és számára egyoldalúan kedvező/ választási törvényt előzetesen vizsgálták és jóváhagyták az Unió arra illetékes szervei, többek között az alkotmányjogászokból álló szaktestület, a Velencei Bizottság is. Így a 2014-es magyar választások legalitásához nem férhet kétség Brüsszel részéről sem. Sőt odáig ment az orbáni jólétben időközben kigömbölyödött fideszes EP képviselőnő – a listavezető Pelczné Gáll Ildikó –, hogy csakis a magyar választási törvényt vizsgálták az eubürokraták, a többiekét pedig nem. Vajon miért? Ezen talán el kellene gondolkodni…..Arra azonban elfelejtett válaszolni a „narancsképű szépség”, hogy a törvényesség nem egyenértékű a legitimitással, azaz a társadalmi elfogadottság és támogatottság mértékével. Ily mértékű aránytalanságot legalitás és legitimitás között sehol Európában nem találhatunk: e tekintetben is bizonyíthatjuk unortodoxiánkat a nemzetközi közvélemény előtt. Nálunk a győztes tényleg mindent visz, még többet is mint kellene…
Narancsszüret
A gyenge télnek és a korai tavasznak köszönhetően Magyarországon 2014-ben már húsvét előtt megkezdődhet a narancsszüret. Gyengébb ugyan a termés – mintegy 8%-kal – mint 4 éve, de az aratási örömünnep az idén sem maradhat el! Az istenadta nép ismét bebizonyította, hogy mindennél jobban kedveli a narancsot, és a határon túli honfitársainkkal együtt bebiztosította az újabb 2/3-ot.
Utolsó felvonás
Játszunk el kissé azzal a gondolattal, hogy mondjuk a ’80-as években volnánk. A demokratizálódó választási rendszerben immár többes jelölés is engedélyezett. Az állam-és kormánypárt képviselőjelöltjei mellett lehet voksolni a Hazafias Népfront függetlenjeire is – ámde tudjuk, ők is állampártiak. A nép végre szabadon kinyilváníthatja akaratát. A részvétel közel 100%-os, így a megválasztott új-régi kormány legitimitása megkérdőjelezhetetlen. A rendszer igazolja önmagát és eddigi „közjóért” tett fáradozásait. És akkor rájöhetünk arra a kesernyés tényre, hogy ez ma sincs másképpen. Ma is egy párt esélyes csupán a választópolgárok polikonformizmusa okán. Az emberek önmagukkal is elhitetik a változtathatatlanság értelmét, avagy élnek a közömbösséghez való elvitathatatlan jogukkal.
Szevasztopol
Azt gondolhatná a kampány kommunikációs körhintájában megszédült honpolgár, hogy sütik már az Orbán-Vona pitét, és április hatodika után már fogyasztható lesz a legújabb hungarikum, ha szeretjük, ha nem. Hogy mit szól ehhez Európa és Magyarország jobbik fele, az egyáltalán nem számít…Haladunk, mint a távirat egy szép új magyar világ felé.
Ukrán anzix
Az, hogy Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkja és Orbán Viktor Putyin pincsije lenne talán csak a balliberálisok kampányszagú szlogenje. Ámde mindennek cáfolatához szükségünk lenne a paksi atompaktum teljes dokumentációjának ismeretére, amit amúgy titkosítottak vagy tíz évre. A titkosítás pedig mindig a suba alatti mutyi gyanújára ad okot minden gondolkodó honpolgár számára. Így tehát a teljes igazság rejtve marad, vagy csak találgatások tárgyát képezi. Egy azonban biztos: az oroszok krími bevonulását minden európai kormányfő határozottan elítélte, kivéve a mi Viktorunkat. Ő csak a kárpátaljai magyarok iránti szolidaritásról tett megjegyzéseket, miközben a magyar-ukrán határon kóborló őzek látványán merengett…Az orosz agresszor, Putyin nevét még említeni sem merte a magyar szabadságharc máshol – pl. Brüsszelben – oly bátorként tündöklő bajnoka.
Identitáspolitika, avagy a nemzeti azonosságtudat válsága
A Fidesz identitáspolitikája – úgy tűnik – sikeresnek mondható. Legalábbis sikeresebbnek, mint a kormányzati gazdaság-vagy szociálpolitika. Az identitásnak, az azonosságtudatnak van pozitív és negatív oldala egyaránt. Az ellenségkép – amelyet elutasított értékek és azokat képviselő társadalmi csoportok generálnak – az identitás negatív pólusát jelentik. Pl. a balliberálisokkal való szembenállás is erősíti a nemzeti-konzervativizmus táborának egységét a kollektív tiltakozás erkölcsi-vallási normáinak nevében. A nemzeti együttműködés rendszerének integratív ereje talán leginkább ebben az egész szekértáborra jellemző ellenségképben és negatív identitásban ragadható meg. Ez határozza meg a politikai jobboldaliság kollektív azonosságtudatát és kijelöli a társadalmi térben a nemzeti összetartozás határait az országhatáron belül és kívül egyaránt. Sőt a dolog odáig megy, –különösen a szélsőjobboldali önmeghatározás szerint – hogy egy nemzeti társadalmon belül megkülönböztet állampolgárokat és igaz hazafiakat, netán mélymagyarokat.
Identitáspolitika, avagy a nemzeti azonosságtudat válsága részletei…
Kísért a múlt
Olyan gyanút kelthet a kritikailag gondolkodó „valóságvadászban” a Horthy-korszak rehabilitációjának mai kormánypolitikai szintre emelt kísérlete, mintha visszafelé forogna történelmünk kereke. Pedig csak az történik, ami már annyiszor megismétlődött: nem tanulunk semmit saját históriánk hibáiból. A jelenlegi hatalmi berendezkedés a nemzeti-keresztény konzervativizmus értékrendjének kizárólagos letéteményeseként identifikálja magát – amiből a tradíciók tiszteletére építő ideológia és cselekvési program meglehetősen kérdőjeles, ráadásul kontraszelektív módon érvényesül. Ha a szellem-és társadalomtörténeti előzményeinket nézzük, akkor progresszív, modellértékű korszakaink is voltak – mondjuk a magyar polgárosodás klasszikus félévszázadát jelentő kiegyezés utáni Magyarországon. A nemzeti liberalizmus eszmetörténeti előzményeinek vállalásától azonban láthatóan ódzkodik a második Orbán kormányzat. Míg a korábbi – 1998-2002 – közti fideszes politika központi vezérlő elve a „polgári Magyarország” újjáteremtése volt, mára már a polgárság fogalma is kiveszett a közbeszédből. Helyébe lépett a mindenre és minden helyzetben használt, szociológiai és társadalomtörténeti szempontból értelmezhetetlen EMBER, vagy MAGYAR EMBEREK, MAGYAR CSALÁDOK amorf halmaza.
„Legitim” történelmi manipuláció
Anno 1935-ben egy kampányszagú sajtótájékoztatón Gömbös Gyula regnáló miniszterelnök nevetségesnek tartotta az alkotmányosságra vonatkozó újságírói kérdést, mondván kell-e annál alkotmányosabb és demokratikusabb rendszer Magyarországon, mint az általa vezetett kétharmados parlamenti hatalom. Pedig a korabeli polgári nyilvánosságformáló sajtómunkások között olyan, a nemzet lelkiismeretét szolgáló művész-értelmiségiek is megjelentek tudósítóként, mint Móricz Zsigmond. A magyar alkotmányosság sérelmeit firtató kérdést a fasizálódás felé araszoló ország kormányfője, mint a politikai legitimitás rosszemlékű bajnoka egy kézlegyintéssel intézte el, és jobb híján sikerpropagandáról adott számot, amelynek emlékét az akkori „Kék könyv” örökítette meg a gazdasági világválságot hatványozottan megsínylő Magyarországon. Közel 80 év után kései utóda és politikai jogörököse, Orbán Viktor is hasonlókat gondol a magyar demokráciáról és a kormányzati teljesítményről egyaránt. Teheti, mert neki is biankócsekket állítottak ki a „fülkeforradalmárok”, neki is kétharmados parlamenti többsége van, amiből egyenesen következik, hogy a nagyfokú népi felhatalmazás birtokában azt csinálhat az országban a nemzet nevében, amit éppen akar. Sőt a bizalmi indexek alapján nyugodtan állhat az újabb megmérettetés elé…
A magyar atom II.
A magyar atom olyan, mint a magyar narancs. Politikai akarat teremtménye. Ez is kicsi és savanyú – mint Bacsó Péter Tanú c. filmjében – ámde nem is annyira a miénk, mint amaz, sőt nem is annyira komikus. Három nemzedék fogja kinyögni ugyanis a paksi erőmű bővítésének árát – a 10 milliárd eurós orosz hitelt – ráadásul több évtizeden át az uránimport, a szervizelés és az elhasznált fűtőelemek dolgában egyaránt kiszolgáltatottak leszünk a nagy keleti testvér (ön)kényének, kedvének. Ez a világpiaccal és a Nyugattal folytatott orbáni mondvacsinált szabadságharc gazdaság- és energiapolitikai győzelmének eredménye a „keleti szél” hadművelet során. Ezt a részsikernek is nehezen elkönyvelhető „bombaüzletet” – ahogy Lázár mondta – már csak azzal tetézhetnénk ország-világ előtt, ha a „békamenet” százezrei Moszkvát és Putyint éltetnék. Ezzel végképp schizoiddá válna az amúgy is zavaros magyar nemzettudat.