Olyan gyanút kelthet a kritikailag gondolkodó „valóságvadászban” a Horthy-korszak rehabilitációjának mai kormánypolitikai szintre emelt kísérlete, mintha visszafelé forogna történelmünk kereke. Pedig csak az történik, ami már annyiszor megismétlődött: nem tanulunk semmit saját históriánk hibáiból. A jelenlegi hatalmi berendezkedés a nemzeti-keresztény konzervativizmus értékrendjének kizárólagos letéteményeseként identifikálja magát – amiből a tradíciók tiszteletére építő ideológia és cselekvési program meglehetősen kérdőjeles, ráadásul kontraszelektív módon érvényesül. Ha a szellem-és társadalomtörténeti előzményeinket nézzük, akkor progresszív, modellértékű korszakaink is voltak – mondjuk a magyar polgárosodás klasszikus félévszázadát jelentő kiegyezés utáni Magyarországon. A nemzeti liberalizmus eszmetörténeti előzményeinek vállalásától azonban láthatóan ódzkodik a második Orbán kormányzat. Míg a korábbi – 1998-2002 – közti fideszes politika központi vezérlő elve a „polgári Magyarország” újjáteremtése volt, mára már a polgárság fogalma is kiveszett a közbeszédből. Helyébe lépett a mindenre és minden helyzetben használt, szociológiai és társadalomtörténeti szempontból értelmezhetetlen EMBER, vagy MAGYAR EMBEREK, MAGYAR CSALÁDOK amorf halmaza.
A terminológia elködösíti a létező társadalmi egyenlőtlenségeket, és mindenki számára azonosulási keretet jelentő politikai adu ászként funkcionál a manipulatív módon tematizált nyilvánosság piacán. Minden valódi konfliktust álcáz és eltakar a politikai hatalom játékszerévé vált Ember, aki a meghirdetett célokkal ellentétben leginkább csak hivatkozási alapot jelent a döntések indoklásánál. Tárgyiasult valójában azonban csupán a regnáló elit önkéntes szolgálója, aki elsősorban szavazógépként jön számításba, nem pedig öntudatos választópolgárként. Orbán Viktor új rendszere a NER erre építi legitimitás bázisát. Egy kissé emlékeztet ez a szocializmus időszakára, amikor az uralkodó káderelit nem kis cinizmussal a munkásosztály uralkodását hirdette. Ma ugyanúgy nem az Emberek uralmáról szól a politika, ahogy a létező szocializmusban sem a munkásosztályéról. Az establishment határtalan demagógiája azonban hasonlatos. A kormány a rezsikampánnyal hamisítatlan baloldali társadalompolitikát folytat, amelynek során mindenki számára egyértelművé teszi, hogy az Emberek és a Magyar Családok érdekeit képviseli, így méltán számíthat voksukra az újrázáshoz, ha nem is kétharmados eséllyel. Azt is evidenciaként sulykolja a létminimum alatt veszteglő milliók felé, hogy a rezsiháború kimenetele a szavazófülkékben fog eldőlni. Az elmúlt évek sorozatos megszorító politikája után a kormány alanyi jogon járó szociális „kockacukorral” próbálja visszavásárolni a megcsappant bizalmat, amelyet elhibázott gazdaság-és társadalompolitikája okozott.
A magát kereszténynek és nemzetinek nevező Orbán-rendszer persze nem elégszik meg a rövidtávú jóléti intézkedésekkel és az erre hangolt rezsikampánnyal. Nem csak a jelenvalóságot, hanem a múltat is uralni akarja. A múlt átírása a múlt átértékelésével egyenlő. Ez történik mostanság Magyarországon. Látványosan rehabilitálják a vészkorszakba torkolló Horthy-rendszert. Ehhez a történeti emlékezetet manipuláló vállalkozáshoz még tudományosnak tűnő új intézeteket is grundolnak kormányhű kutatógárdával együtt. Ilyen példának okáért politikatörténeti közelmúltunk kutatására hivatott Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, amelynek vezetésére a 73 éves Bíró Zoltánt jelölték ki. Itt nem számított a szigorú nyugdíjkorhatár – mint pl. az egyetemeken vagy a bírák esetében. A kinevezett igazgató történészként ugyan kevésbé jeleskedett, de rövid ideig elnökölte a rendszerváltó MDF-et, és nem titkoltan korábbi MSZMP-s múlttal is rendelkezik. Az intézet további vezető munkatársait, akik szintén a jobboldali gerontokráciából verbuválódtak, M. Kiss Sándort és Kis Gy. Csabát jól ismerhetjük a fideszes HÍR tv magazinműsoraiból. Az intézetre a kormányzat többszáz milliót áldoz.
Létrehozták a Veritas Történetkutató Intézetet is Szakály Sándor történésszel az élén, aki freudi elszólásával nem csak szakmai körökben blamálta magát. Szakály szerint az 1941-es deportálások, és következményük az 1943-as kamenec-podolski mészárlás, amely 15000 áldozatot követelt „csupán” idegenrendészeti eljárás volt. Mit várhatunk ezek után tőle és az Igazság névre keresztelt intézetétől az 1944-l991 közti magyar múlt kutatása és történelmi újraértékelése során. A fideszes „kulturkampf” egyik mellékterméke potom évi 1.3 milliárdból működtetett Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelyet az Erdélyben többször is megbukott, – de Kövér László töretlen bizalmát élvező – politikusra, Szász Jenőre bíztak, akinek szakmai múltjában a tudományos teljesítmények még csak föl sem sejlenek. Nyilván testhezálló feladatra szánták, a Kárpát-medencei kulturális hálózatszervezés ürügyén a határon túli magyarok voksaira vadászik!
Eközben a szakmailag hagyományosan magas színvonalú műhelyeket és akadémiai kutatóintézeteket valósággal kivérezteti a kulturális kormányzat költségvetési politikája. Szinte ellehetetlenítették a Rainer M. János vezette 1956-os Intézetet, az MTA Történettudományi Intézetét pedig szolgálóleányi szerepkörre degradálták azzal, hogy véleményezheti a közterületi névváltoztatásokat. A múlt politikai szándékoktól vezérelt átértékeléséről tanúskodnak az új utcanevek és a közterületi szoborállítások is. A legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról csak egy uniós fejlesztési programot sikerült elkeresztelni, de a két világháború közti időszak öt miniszterelnöke „érdemelte ki” a szoborállítást, miközben másokat – és nem csak kommunistákat – küldtek a történelmi süllyesztőt jelentő szobortemetőbe. Legújabban az utolsó Marx szobor a KÖZGÁZ aulájában csípte a szemét valami koalíciós államtitkárnak.
Summázat helyett elmondhatjuk, hogy a jelenlegi nemzeti-keresztény kurzus mindent elkövet a Trianon utáni Magyarország feltámasztására. Feledtetni szeretnék velünk a dzsentri Magyarország társadalmi igazságtalanságait, a Horthy-korszak politikai elitjének súlyos történelmi tévedéseit és végzetes bűneit. Erről tanúskodik a kormánykörökben megálmodott német megszállást megörökítő 1944-es emlékmű is. A sokat vitatott „alkotás” történelmileg hiteltelen szimbolikájával és esztétikai silányságával együtt is azt a vulgarizáló demagógiát üzeni a magyar Holocaust 70. évfordulóján, hogy a nemzeti sorstragédiáért kizárólag a náci németek felelősek, és minden bajunk forrása innen indul. Ebben összegződik a történelem-hamisítás lényege. A regnáló hatalom épp úgy képtelen szembenézni az általa kreált magyar valósággal, ahogy vészkorszakba torkolló nemzeti múltunkkal is. Kozmetikázzák, átírják és átértékelik a múltat, s jelent egyaránt egy hamis nemzeti büszkeség jegyében. Nem biztos, hogy tudatos szándékkal teszik, de hogy zsigerből, az szinte biztos. Mert így kell gondolkodnia a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Lehet ezt a kollektív hamis tudatot kívülről ironikusan szemlélni – mintegy felülemelkedve a magyar rögvalóságon, – de észre kellene vennünk azt az egyszerű tényt is, amit Vörösmarty fogalmazott meg legtisztábban:
„A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell”
A történelmi korszakokon átívelő költői igazsághoz csak annyit fűznék hozzá aktuális kommentárként, hogy egyáltalán nem mindegy milyen polgári életminőségben! Mert közeleg egy új kurzus, amely Horthy Miklóst tekinti a legnagyobb magyarnak és akkor bekövetkezhet újra a „zsákutcás magyar történelem” – de jelen időben.