A kormány militáns retorikája – amelynek valódi címzettje a honi szekértábor és az elhódítandó jobbikos szavazóbázis – és a nemzetközi párbeszédben minősíthetetlen alpári megnyilatkozásai már a néppárti frakció meghatározó politikusaiban – így Angela Merkelben – is az európai demokrácia alapértékeinek fenyegetettség-érzését váltják ki. Így nehéz lesz tárgyilagos vitát lefolytatni a Tavares-jelentésről, amelyet maga a miniszterelnök titulált a hétvégi interjúban politikai és emberi jogi ürügynek a hazánk elleni brüsszeli támadáshoz. Ráadásul a túlzottdeficit-eljárás lezárását követelő kormányunk – amely szeretné, ha a Bizottság nem mérlegelne jogállami, politikai szempontokat a gazdasági szankciók tárgyalásakor – hadüzenete egyértelmű: „Ha az EU ragaszkodik ahhoz, hogy még javítani kell a költségvetésen, természetesen nem zárkózom el a bankok, a multinacionális cégek adójának vagy a tranzakciós adó megemelésétől.” – mondta Orbán a hétvégén (pontosabban 2013. május 17-én).
De nézzük csak meg közelebbről a fideszes gyűlöletkampányt kiváltó Tavares-jelentéstervezet néhány lényeges elemét! Először is az Alkotmánybíróságot érintő megállapításokat. Eszerint az AB-t a negyedik alkotmánymódosítás megfosztotta az alkotmányozás ellenőrzésének és törvényes felülbírálatának lehetőségétől. Már korábban szűkítették az AB mozgásterét, mert a költségvetési és az adózási kérdésekben elvonták a hatásköreit. Ezt most megfejelték azzal, hogy húsz esztendős joganyagot töröltek, vagyis a korábbi AB határozatokra való hivatkozások lehetőségét tiltották meg amúgy „alaptörvényesen” A jelentés szerint ezek a döntések ellentétesek az európai jogállamiság elveivel, ezért vissza kellene állítani az AB korábbi jog-és szerepköreit. Erre jött a cinikus orbáni válasz, miszerint vannak olyan európai tagállamok, ahol még alkotmánybíróság sincsen, egyébként pedig a testületnek szerinte csak azzal kell foglalkoznia, hogy a parlamenti kétharmaddal megszavazott törvények megfelelnek-e az alaptörvénynek.
A Tavares-jelentés a bírósági gyakorlat függetlenségét is számon kéri, ugyanis az ügyáthelyezés objektív kritériumok híján az OBH pártatlannak éppen nem mondható elnökének önkényes döntéseit eredményezheti, így elvész az állampolgárok egyenlő elbánáshoz fűződő alapjoga. A tervezet – többek között – a politikai tájékoztatás szabályainak megváltoztatását is követeli, mert igazságtalannak tartja, hogy az uralkodó párt a politikai vetélytársakat kirekesztené a kampány során a magánmédiából, így véleményük és üzeneteik korlátozva juthatnak csak el a szélesebb választópolgári közvéleményhez.
Csak néhány pontot emeltünk ki a jelentésből, ami egy 5. alaptörvény-módosításra is okot adhat, vagyis arra, hogy az európai jogállami normákkal összhangba kell hozni a demokrácia szempontjából és önző hatalmi érdekekből eltorzított magyar alkotmányt. A dolog orvoslásának szükségességét még az is alátámasztja, hogy a Martonyi János külügyminiszter által készítetett anyag független külföldi alkotmányjogászai részben hasonló kritikai megállapításokat tettek az alaptörvény egyes passzusaival kapcsolatban.
A magyar kormánytöbbség a kétharmados erőhatalom letéteményeseként azonban – úgy tűnik – ugyanúgy nem képes tolerálni és elviselni az európai kritikát, ahogy az itthoni ellenzéki bírálatokat sem. Minden ésszerűnek és jogosnak tűnő érvelésre csúsztatásokkal teli ellentmondással válaszol, amelyben a nacionalista populizmus a szuverenitás szabadságharcos retorikáját a politikai ellenfél morális lejáratásával próbálja hitelesíteni. Ezért nevezi Orbán „rezsieljárásnak” a Tavares-jelentés nyomán kialakult helyzetet, pedig a konfliktust jogállami szempontból éppen ő idézte elő az unióval.
Az is világossá vált, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntartásához nélkülözhetetlen az unió pénze, ezért szorgalmazzák mindenáron a túlzottdeficit-eljárás megszüntetését. A kormány tehát bármilyen költségvetési önkorrekcióra hajlandó a 3% alatti hiánycél betartása érdekében. Az új miniszter, Varga Mihály ígérete ellenére máris bedobta a 70 milliárdos megszorító csomagot – a kultúra és a kutatás területe lett ezúttal az áldozat és az itt dolgozó értelmiségiek a kárvallottak – ami azt jelzi, hogy haladunk tovább a Matolcsy-féle unortodox zsákutca végéig lejtmenetben, ütemesen.
A kormány, amely magát rendre Magyarországgal azonosítja – tehát kettős mércét állít Brüsszel elé: a pénzügyi kérdésekben rendre meghátrál, mert a NER vazallusmilliárdosainak szüksége van az uniós forrásból megvalósuló nagyberuházások elnyerésére, másrészt viszont gazdasági- és társadalompolitikájában az európai javaslatokat egyszerűen negligálja, vagy a nemzeti szuverenitás ürügyén ellenséges beavatkozásnak minősíti. Pedig a brüsszeli Bizottság a fenntartható fejlődés jegyében olyan feltételeket is támaszt a banki és multi adók európai átlagszintjére csökkentése mellett, amelyek a szociális igazságtalanságok mérséklésére ösztönzik a magyar kormányzó pártokat. Ilyen pl. a méltányosabb közteherviselés adóreformja, ugyanis a jelenlegi a népesség alsó 82%-át hozta nehezebb helyzetbe. De hasonló a munkanélküli segély három hónapra történt lefaragásának elítélése, vagy az aktív munkahelyek gyarapítása helyett olcsó közmunkaprogramokkal kozmetikázott foglalkoztatáspolitika uniós bírálat is, amelyre Orbánék a fülük botját sem mozgatják. A 3%-os költségvetési hiánycél betartásával döngetik a mellüket, miközben a GDP-arányos államadósság a forintrontás ás a dollárkötvény-kibocsátás miatt eddig nem látott 82%-os magasságot ért el. A túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséhez pedig nem elegendő a 3%-os hiánycél unortodox eszközökkel történő elérése. Brüsszel a fenntartható növekedés kritériumai mellett a külső adósságállomány arányos csökkentését is előírja. Ennek pedig akár honnan is nézzük a dolgot nem felelünk meg, és ezt Orbán Viktornak épp úgy tudni kellene, mint nemzetgazdasági miniszterének.
Ha tehát a brüsszeli „uborkahajlító bürokraták” – ahogy Kósa becézte őket – nemlegesen döntenek, azt nem csak sértődöttségükben teszik, hanem a tárgyilagosan lefektetett kritériumok alapján. A kettős mérce emlegetése pedig – amit a honi jobbos törzsszavazók hisznek el jobb híján és tájékozatlanságuk okán – legfeljebb a kormány sorozatban elhibázott gazdaság-és társadalompolitikájára jelenthet önigazoló és nemzettudat-torzító ideológiát.
Azt pedig a mi Viktorunknak is fel kellene végre ismernie: a nemzetközi politikai erőtérben és az európai polgárság követelményének a piacán olyan ideológiai alapú szabadságharcot folytat, aminek a legnagyobb vesztese az általa képviselni hivatott magyar nemzet lehet csupán. Politikai cinizmusának egyértelmű példáját adta a 4. módosítás egyik eldugott cikkelyében, miszerint ha az európai bíróság pénzbüntetésre ítéli Magyarországot – pl. a telekom adó miatt – akkor minden magyar ember fűnyíró elven sújthat rendkívüli adóval. Nem lehet kérdés ezután, hogy ki fizeti meg a kétharmados tökéletlenség árát. Azok is, akik még bíznak benne. Ideje volna a kijózanodásnak, hogy ne ismételgessük gyerekeinknek és unokáinknak a depresszív historikus mottónkat: „Nekünk Mohács kell!!!”