„Aki nincs velünk az ellenünk van.”
A Rákosi diktatúrából ismert káderpolitikai elvek és praxis reneszánszát élhetjük át napjaink narancsillatú Magyarországán. A politikai köztisztviselőktől (miniszterektől a helyi képviselőkig) az állami-önkormányzati vállalatok és intézmények menedzserein át a tankerületek igazgatóiig a fideszes nomenklatúra vazallus-és lojalitás elven kiválasztott embereit ültették vezetői székekbe. Az elsődleges szempont a politikai megbízhatóság és elkötelezettség, szakmai elismertség és rátermettség alig-alig számít.
Az ún. független, a hatalomgyakorlást ellenőrző intézményeket az Állami Számvevőszéktől az Országos Bírósági Hivatalon át az Alkotmánybíróságig ezen elv alapján gyarmatosították. De nem elégedtek meg a kétharmados hatalom birtokában végrehajtható elitcserével. Lejjebb is tisztogatnak, a munkamegosztás alacsonyabb szintjein is őrségváltás zajlik. A köztisztviselő garnitúrát is megtizedelik a kontraszelekció melegágyát jelentő politikai megbízhatóság elve alapján: így lesz a fideszes kopogtatócédula gyűjtő verseny győztese városi osztályvezető ha ért hozzá, ha nem. A fülkeforradalmárok azonban a középtisztnél is tovább mennek. Előadói, ügyintézői vagy tanári, szociálismunkási szinten is kádereznek. A szocik ehhez képest kispályások voltak. Az alapelv ugyan az: aki nincs velünk az ellenünk van. A fideszes hatalmi berendezkedés polipszerű kiépítése fölött a felügyeletet és ellenőrzést az elnök emberei, a választókerületi megbízottak, a helyi képviselőtestületek vezetői és tagjai mellett a helyi pártszervek funkcionáriusai és ügybuzgó polgári körös kisemberei gyakorolják.
Az eltorzult hatalmi politika logikája alapján a társadalmi mobilitás dolgában ott tartunk, ahol a kádári időszak ’60-as éveiben tartottunk: a jó káder csak felfelé bukhat, ha kiderül az alkalmatlansága pl. egy gazdálkodó állami cég vezetésére, akkor áthelyezzük köztisztviselőnek. Ott kevesebb kárt csinál. Ha nem ért a dologhoz, amivel megbízták, még hűségesebben szolgálja megbízóit, mert ha munkaerejét nem tudja áruba bocsátani ezen a politikailag manipulált munkaerőpiacon, akkor jobb híján a meggyőződését viszi a vásárra. A sokat próbált nemzeti gerincet, amely jó pénzért és nyugdíjas állásért hajlíthatóvá válik.
tenytar.blog.hu
Gombár Csaba a Politika parttalan világa c. esszéjében a rendszerváltás előtti pártállami rendszer kontraproduktív mobilitási mechanizmusait bírálva írt a nomenklatúra-elv össztársadalmi kártékonyságáról, miszerint a politikailag megbízható kádereket „omnikompetensként” – azaz mindenre alkalmas és mindenhol bevethető emberként – kezelték. Így lehetett valaki rövid idő leforgása alatt városi párttitkár, szalámigyár-igazgató vagy rendőrfőnök egyaránt. Így lehet ma másodvonalbeli közgazdászból miniszter, falusi polgármesterből járásfőnök vagy alkalmatlan óvónőből oktatási osztályvezető. Sokszor a káderliftnél a kiemelésnél – különösen a helyi közigazgatás szintjén – még az sem követelmény, hogy szakirányú diplomával és hivatalbéli tapasztalattal rendelkezzen. Ehhez a társadalmi mobilitási rendszerhez képest a kései Kádár-korszak aranykornak tűnik. A ’70-’80-as években, „aki nincs ellenünk, az velünk van” tolerancia elv érvényesült. Biztosították a politikai közömbösséghez való állampolgári jogot. Ez lehetőséget adott egyrészt a hatalmi politikától idegenkedő értelmiség felemelkedésére és a szakmai szelekcióra, teljesítményelv érvényesülésére egyaránt. Azaz legalább felvillantotta a „munka alapú társadalom” Orbán által sokat hangoztatott történelmi illúzióját. A jelenlegi hivatásbéli és pozícionális társadalmi előmenetel és érvényesülés gépezete – a Nemzeti Együttműködés Rendszere – éppen ennek az ellenkezőjét táplálja: a kontraszelekciót intézményesíti az állami-önkormányzati és a hatalom által manipulálható piaci szférában egyaránt. Ez utóbbira a legfényesebb példa az állami közbeszerzési mechanizmus: milliárdos megrendelésekre csak a pártközeli vállalkozók – alias Simicska-Nyerges klán és konzorciumi tettestársaik pályázhatnak a siker reményében. Százmilliós és tízmilliós helyi szinten ugyan ez zajlik – lásd trafik mutyi. A csókosok rendszerébe az is bekerülhet, akit semmiféle nemzeti-keresztény meggyőződés nem vezet, csak betartja a helyi orbáni kiskirályok alkotmányos ügyintézésre vonatkozó játékszabályait. Itt már nem csak a nemes célok és értékek (nemzet és hit) igazgatnak, hanem a (párt)közösségi hozzájárulás mértéke számít. És ez mindennél fontosabb, mert a kampánypénz sokszor magánkasszákban landol. A korrupció felszámolása helyett az állalmilag szervezett protekcionizmus törvényesített rendszere tette legálisság és követendő gazdasági magatartássá a visszaosztás mechanizmusait. Aki erre alkalmatlannak bizonyul, az elveszti piaci pozícióit. Kiesik a nemzeti hűbéresek láncolatából. Így kényszeríti ki a Nemzeti Együttműködés Rendszere a vállalkozókból az „aki nincs velünk az ellenünk van” elv érvényesülését, és a profit elvárásán alapuló természetes vállalkozói törekvés így válhat az eltorzított és manipulált piac racionális integráló elvévé.
Míg a közszférában elég a magyarkodó keresztény identitás kinyilvánítása a sikeres előremenetel érdekében, a piaci szférában – különösen a közpénzes, „közbe”-szerzéses ügyletekben ezt a lojalitást immár forintra (esetleg euróra) kell váltani. Ebben a szisztémában nyilvánvalóan drágább az olcsóbb, különösen, ha a vállalkozó megfelelő kapcsolati tőkével is rendelkezik a döntéshozók felé. Extraprofitjából ugyanis az extra nem őt illeti. Ha ezt nem tudná, akkor hamarosan legázolják a nemzeti realitások mozdonyai. Fellebbezésnek helye nincs, egyébként pedig rendkívül költséges és kilátástalan. Ide nem ér el Brüsszel keze, ITT-HON vagyunk a mi kis szuverén, szabadságharcos hazánk földjén. Vegyük már észre…És ha mindez a tudatos választópolgárok jóváhagyásával zajlik, akkor úgy is kell nekünk! Mohács, vagy valami hasonló, kijózanító történelmi elvonókúra…Valóban szabadságszerető nép volnánk, amúgy kultúrgenetikailag, vagy időközben mutálódtunk volna?