Ha maholnap választások lennének Magyarországon, ismét a FIDESZ győzne a Medián májusi felmérése szerint. Újabb fülkeforradalmat ugyan nem jósol a politikai barométer, de a választani tudó biztos szavazók körében a kormánypártok 45%-ot tudhatnak magukénak. A jobbikkal (15%) együtt majdnem kétharmadot. A jobboldali szavazók által megerősített legitimitás tehát nem kérdőjeleződött meg három év után a kormányzás minden kudarca és hibája ellenére sem.
Hiába gondolja a polgárok többsége (80%) úgy, hogy rossz irányba megy az ország, választani ma sem tudna másképpen. Pedig 56% reménykedik a kormányváltásban. A nemzeti-keresztény szimbolikával a törzsszavazókat tudatilag integrálni képes kormányzati propagandagépezet, amely az elektronikus és írott sajtó nagy részét magáénak tudhatja, eredményesnek tűnik annak ellenére, hogy a sikerpropagandában, ahogy a tündérmesében is, egyre kevesebben hisznek.
A politikai apátiát erősíti az egzisztenciális aggodalom, a státuszféltés is, ugyan is a rendszerváltás óta – talán joggal és okkal – nem volt ilyen mértékű a bizalmatlanság egymás iránt munkahelyeken, a közéleti fórumokon, de még baráti-családi körökben sem. A ne szólj szám, nem fáj fejem típusú gondolkodás-és cselekvésmód, ami a diktatórikus államberendezkedések időszakában egyfajta cinikus önvédelmi reflexként funkcionál a polgári élet-világ szintjén ellehetetleníti a kollektív kritikai szembenállás megnyilvánulásainak lehetőségét is. Sőt megfosztja a gondolkodó állampolgárokat a közösségi összetartozás élményétől, amely a rendszerváltás előtt hitet és erőt adott az egzisztenciális aggodalmak legyőzéséhez, és kollektív reményt a változások elérhetőségére, vagyis a személyes és nemzeti szintű szabadság határainak kitágítására. Ma nincsenek elhatárolva a civil társadalom és a politikai állam határmezsgyéi, nem világosak a „mi” és az „ők” azonosságtudatának képletei. A magyar valóságban társadalmi eligazodást biztosító iránytűk (értékorientációk) mintha elromlottak volna.
Szakadék tátong a kormányzati sikerpropaganda és a magyar valóság hétköznapi tapasztalatai között. Mintha nem ugyan arról az országról beszélnénk, mintha nem ugyanott élnének azok, akik ezt a Kossuth téri hatalmi elefántcsonttoronyból nézik és csinálják, és azok, akiknek az érdekében állítólag mindez történik. Néha már olyan megkérdőjelezhetetlenül kétséges ez a kettős ország-és társadalomkép, hogy az egyszerű honpolgár az ellentmondások értelmezési kereteit és megoldási kulcsait a történelmi előzményekben keresgéli. Mintha lett volna már ilyen korábban, amikor a kommunista agitációs propaganda nap mint nap harctéri győzelmekről számolt be – békeidőben – ,amikor az állampárti média nem győzte szajkózni azt az össztársadalmi hazugságot, hogy a hatalom a dolgozó népé, és az ország és világ sorsa a hétköznapi megpróbáltatások és szenvedések ellenére egy jobb világ felé halad a történelmi szükségszerűség vastörvényei szerint. Ma is hallunk hasonlókat: munkaalapú társadalmat építünk, miközben félmillió honfitársunk Nyugaton keresi a boldogulást és a kenyérre valót, félmillióan itthon tengődnek munkanélküliként és többszázezren megalázó feltételek között kényszermunkásként – ez a közhasznú foglalkoztatás – robotolnak.
Olyat is hallunk a kormányzati szócsövekből, hogy a hatalomgyakorlás alapelve az emberek érdekeinek képviselete, ha tetszik nekik, ha nem. Azt is mondják, hogy a demokratikus jogállammal és az alkotmánnyal bármit megtehetnek, mert az istenadta néptől kaptak erre felhatalmazást, nem is akármilyet, hanem kétharmadosat.
Megtudhatjuk azt is, hogy Viktor, mint egy mesehős, kivezette az országot a válság mocsarából, és mostantól Európa egyik legígéretesebb nemzetállama lettünk gazdasági sikeresélyei alapján, miközben négymillió honfitársunk vegetál létminimum alatt, és további négymillió próbál csökkenő életszínvonal és kényszerű fogyasztáskorlátozás mellett megkapaszkodni az egyre meredekebb társadalmi lejtőn. A magyar valóság kilátástalanságának legjobb barométere, hogy az egyetemista generációkhoz tartozók fele gondolja úgy, hogy családját és hazáját elhagyva a sokat szidalmazott Nyugaton keresi a boldogulás lehetőségét. Ők nem érik be már nemzeti-keresztény szimbólumokkal, még saját életükben szeretnék élvezni munkájuk gyümölcsét, a jólétet és a biztonságot. Nekik talán sikerül. A gyermekek sorsának jobbra fordulása a sok megpróbáltatást és csalódást megélt szülői és nagyszülői generációknak is mentális elégtételül szolgálhat. Nekik még van esélyük arra, hogy valódi európai polgári életet éljenek.