A 2013-as OECD jelentés szerint Magyarország a sereghajtó az európai nemzetek versenyében az életkörülmények önértékelése tekintetében. De nem csupán a jövedelmi, lakhatási, oktatási lehetőségeinket érezzük erősen korlátozottnak a fejlett országokhoz viszonyítva, hanem a „boldogságérzetünk” is messze elmarad a kormány által sokat bírált nyugat-európai jóléti társadalmakétól. A rendszerváltás utáni utóérési pszichózis pozitív energiái az új évezred elejére elfogytak – ma már senki sem hiszi, hogy belátható időn belül felzárkózhatunk a jólétben és szabadságban élő nemzetek élmezőnyéhez. Ráadásul Viktorunk is kinyilatkoztatta, hogy Magyarországon un. munka alapú társadalmat építünk – ami az ’50-es évek tervgazdálkodását juttatja eszünkbe – és nem a „hanyatló” nyugati jóléti modellt követjük.
A 2013-as nemzetközi összehasonlító vizsgálat tanúsága szerint Európa legboldogtalanabb nemzete a magyar. De nemcsak a fejlett Nyugattal történő összevetés alapján, hanem a hozzánk hasonló közép-európai nemzetekkel történő viszonyításban is. A lengyelek, csehek, szlovákok, de az észtek, románok is jobban állnak boldogulás dolgában mint mi. Sőt közelebb kerültek a szabadság, biztonság és jólét éllovasaihoz, miközben mi lemaradtunk a visegrádi országoktól is.
Magyarország egyre élhetetlenebbé válik. Nemcsak a realitások tükrében, hanem a jövőesélyek tekintetében is. Így vélik honfitársaink a társadalmi egyenlőtlenség-rendszerében betöltött pozíciójuktól függetlenül. A pesszimizmus kollektív létélménnyé vált kis hazánkban és sújtja a lecsúszó középrétegeket, gazdagokat és szegényeket egyaránt. Miközben a kormány sikerpropagandát folytat reggel, délben, este, a válság végét ígéri, tanévzáráskor jelesre minősíti önmagát és az elrugaszkodás évéről sző tündérmesét, az emberek pesszimizmusa – avagy a kilátástalanság bénító tudata – a rendszerváltás óta soha nem látott méreteket öltött.
A fiatal, kevésbé hazai röghöz kötött generációk többsége Nyugaton képzeli a boldogulás lehetőségét, a gazdasági kivándorlás pedig jelentősen felgyorsult. Félmillió honfitársunk már ma is Nyugaton keresi a kenyérrevalót, és egyre többen közülük letelepedési engedélyért folyamodnak. A kivándorlás mértéke meghaladja az ’56-os forradalom utáni meneküléshullámot is, miközben a fideszes hatalom a KDNP-nek nevezett szattelitpárttal egyetértésben olyan születéstámogató intézkedésekkel ötletel, mint a sötét emlékű ’50-es évek Ratkó-korszaka. A demográfiai egyensúly javításához azonban termékenységi kedv is szükségeltetik, ahhoz pedig biztonságos és kiszámítható jövőkép családi és nemzeti szinten egyaránt. És ez az, ami nincs…
A kollektív boldogtalanságban szenvedő nemzet képét jelzik a nemzetközi összehasonlító adatok, a „jó érzés” rendkívül alacsony szintjét Magyarországon. Ez a lefegyverző kollektív lelkiállapot a gazdasági, szociális és mentális valóságból való kilábalásunk egyik legfőbb akadályát is jelenti egyúttal. Immár a tudatos cselekvés, a kihívásokra adandó racionális válaszadás képességét veszélyezteti ez a bénító erejű mentális krízis, amely társadalmi, nemzetközösségi szinten is blokkolja immunrendszerünket.
A történelmileg, mintegy kultúrgenetikailag belénk rögzült tehetetlenség érzése terheli mindennapjainkat, de a nemzeti létünk szintjén is táplálja a dolgok megváltoztathatatlanságába vetett hitünket. A nagyapáinktól örökölt önsajnálattal, a nemzeti balsorsra ítéltetettség felidézésével csak nehezítjük saját dolgunkat. Egyre kevésbé hisszük el, hogy rajtunk is múlik…
napiotthon.hu
A kormány is külső tényezőkre hivatkozik, amikor fejlődésképtelenségünk okait keresi. Az általa kreált ellenségképben a spekulatív multinacionális tőkét, az Európát szekularizáló 68-as liberálisokat, a nemzeti szuverenitást eltipró eubürokratákat, a hazaiakkal cimboráló nyugati szocialistákat és zöldeket egy kalap alatt emlegeti immár a konzervatív, néppárti kritikusokkal. Ha már nincs valódi külső ellenség, akit honi bajaink okaként bűnbaknak tekinthetnénk, akkor ideológiai alapon gyúrunk összeesküvés-elméleteket nyugati fantomokból a nem létező szabadságharcunk indoklásaképpen. Az életminőség rontó rossz kormányzásért a morális felelősség nem a választott kormányunkat, hanem az euroatlanti hitelgazdaságot és annak marionettfiguraként irányított politikusait terheli, mondják ők. Vérzivataros nemzeti múltunk tragikus eseményeinek értelmezési keretei is hasonlóak: tatárok, törökök, labancok, németek, oroszok után jön Európa, mint legújabb nemzetrontó mumus. Pedig a kormány – az Unióban szinte egyedül álló módon – jól teljesít, elrugaszkodott az eurozóna-válságtól. A honi megszorító csomagokat is a nyugat követelte ki – mondják – ezért csúszunk egyre lejjebb a civilizációs lejtőn. A felelős kormány tehát nem felelős saját tetteiért. Nem csoda, ha az átlagemberi logika is erre a rugóra jár. Egzisztenciális elbizonytalanodásunkért – ami nem csupán materiális természetű – a javak és pozíciók igazságtalan elosztásának rendjét, a politikai elitet, a korrupciót, a gyűlölettől terhes közéleti viszonyokat okoljuk. A végeredményen a bűnbakkereső és felelősségáthárító kollektív-nemzeti és egyéni-egzisztenciális gondolkodásmód mit sem változtat: Magyarország ma Európa legboldogtalanabb nemzete.
Valószínűleg azt lesz a legnehezebb belátnunk, hogy a jó társadalmi közérzet alacsony szintje – aminek a kiveszőfélben lévő magyar közéleti humor lehet a barométere – oka-e vagy következménye nemzeti és egyéni bajainknak. A sorsba való kényszerű belenyugvás, a beletörődés lefegyverző etosza helyett magyar valóságunk álságait leleplező és lélektani görcseinket feloldó viccekre és nevetésre csakúgy szükségünk lenne, mint háborgó igazságérzetünk megnyugtatására. Ez utóbbihoz pedig egy új társadalmi kiegyezés és szerződés kívántatik, hogy valóban új és jobb korszakban élhessünk. A jelenlegi ugyanis – úgy tűnik – nem sokat tanult az elmúlt két évtized hibáiból, sőt azokra építkezik. Pedig olyan szilárd fundamentum kellene, ami a gyűlölködés, ellenségeskedés, önzés, kirekesztés, korrupció és elszegényedés társadalmat szétbomlasztó erői helyébe a szolidaritást, igazságosságot, méltányosságot és megbékélést teszi a nemzeti újjászületés programjának alapértékeivé. Ha a változtatáshoz hiányzik a közös hit és akarat, továbbra is Európa legszomorúbb és legelégedetlenebb nemzeteként vegetálhatunk a depresszív magyar élet reményvesztett kesergő és önsajnáló röghöz kötött honpolgáraiként.