Szilveszterkor, éjféltájban, pezsgődurrogtatás közepette keblünkre öleljük barátainkat, családtagjainkat, közelebbi és távolabbi ismerőseinket. Az óévtől való megszabadulás örömében talán meg is bocsátunk nekik, sőt talán önmagunkat is felmentjük az emelkedett pillanatban az év során elkövetett hibáink, tévedéseink és egyéb bűneink alól. Mintha levethetnénk elnyűtt gúnyánkat, mintha megszabadulhatnánk testi-lelki bajainktól, mintha az életerőt tápláló szeretet újra szétáradna bennünk, hogy fölébe emeljen a kétségekkel és fáradsággal teli hétköznapok ködös szürkeségének. Az ilyenkor kötelezően szokásos tűzijáték fényénél még talán azt is érezhetjük, hogy az új év új napjára virradunk, amely örökös ragyogással és fénnyel tölti meg a reményteli újesztendőt.
Boldog új évet! Kicsit anakronisztikusnak tűnik az elmúlt esztendők történései tükrében. A XXI. század, amitől a globális megújulást vártuk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Évről évre rosszabb lett. Különösen a pénzügyi világválság óta. Lassan már nosztalgiával gondolhatunk a magunk mögött hagyott XX. századra. B.U.É.K. Szinte magunk sem gondoljuk komolyan, csak afféle év végi kötelező rituálé részeként játszuk el. Életszerűbbnek tűnik boldog új évet kívánni. Különösen a válságéveket egyre mélyebben megélő kis hazánkban, ahol a propaganda szerint egyre jobban teljesítünk, miközben egyre jobban távolodunk a kozmetikázott nemzeti statisztikai jelentések ellenére Európa jobbik felétől. A mindennapi magyar „való világ” szintjén tapasztalható létélmények inkább a balkanizálódásra utalnak…A jóléti társadalmakhoz való felzárkózás már a napirendről is lekerül: munka-alapú társadalmat építünk, közmunka fundamentumra. Valahonnan – mintegy félévszázadnyi távolból – ismerősnek tűnnek az ideológiai célkitűzések is…
Megfigyelhetjük magunkon és a világon ilyenkor azt a lélektani immunreakciót, hogy minél kilátástalanabb a helyzet, annál nagyobb a hitünk táplálta reménység egy jobb élet iránt. Olyan ez, mint amikor az ötös lottó főnyereménye milliárd fölé szökik: megtízszereződik a szerencsét próbálók aránya. Minél kiszámíthatatlanabb a jövőnk, annál inkább teret nyernek az irracionális gondolatok és a romantikus illúziók. Ilyenkor szoktunk fogadalmakat tenni, ilyenkor látjuk tisztábban jobbik önmagunk alternatíváit is. Individuális és társadalmi szinten egyaránt, mert hát egy szekéren utazunk így vagy úgy…Ez persze kedvez az önfelmentő stratégiák alkalmazásának. Azért nem sikerült sok minden az óévben a hivatásban, családi életben egyaránt, mert a külső körülmények akadályozták jobbító szándékaink megvalósítását. Pedig a jóság és a tudás bennünk munkál: iránytűként jelzi nap mint nap mit is kellene tenni, merre kellene menni. Mégis valahogy rendre letérünk a kívánatosnak vélt útról. Avagy az akadályok (legyenek azok anyagiak, érzelmiek vagy tudatiak, vagyis valós vagy vélt valóságtényezők) rendszerint eltérítenek minket nemes céljaink elérésétől. Különösen saját fantomjaink, rossz szellemünk, amelyek magatartásvezérlő erőként munkálkodnak bennünk. Nem kisebbítve a külső (un. objektív) tényezők jelentőségét annyit óévi fenntartásképpen megállapíthatunk, hogy irracionálisnak tűnő szubjektív fantomjaink jelentik az életjobbítás legkeményebb akadályait. Már a görögök is jól tudták ezt több ezer éve. Akkor lehetsz csak szabad, ha megismered és legyőzöd önmagad. Ez a legnagyobb egzisztenciális feladat. Olyan ez, mintha amatőr túrázónak kellene megmászni a Föld legmagasabb csúcsát különösebb előképzettség és felszerelés nélkül.
Az tud a világban és a mi kis saját, globalizálódó univerzumunkban helyesen eligazodni és magát is eligazítani, aki képes saját tudatalattijából táplálkozó fantomjait leküzdeni. Ezek a rossz szellemek pedig meglehetősen makacs természetűek. Részben azért, mert a valóságos társadalmi viszonyok táplálják őket, azokból építkeznek, mint a rossz álmok, másrészt azért, mert pozitív énképünk megóvása érdekében a felelősségáthárítás begyakorlott reflexeivel viszonyulunk hozzájuk. Így még a habszivacsot is megmozdíthatatlan sziklának véljük, és nem hiszünk saját képességeinkben.
A mindenkori hatalom is ezeket a gyengeségeinket használja ki. Erre épít spirituális és politikai értelemben egyaránt. Áldozatokat követel egy magasabb rendű – nemzeti, társadalmi –- cél elérése érdekében. Ezzel legitimálja az egyenlőtlen elosztás (legyen az szellemi vagy anyagi természetű) újratermelődő rendszerét, amelynek természetellenes hierarchikus rendszerét híveivel (választópolgárokkal) a társadalmi élet normális állapotaként fogadtatja el, mint megváltoztathatatlan valóságot. Mint a teremtés ősi hierarchikus szisztémáját, amelyek a kiválasztottak és privilegizáltak sikereit csak úgy jogos érdemként igazolja, mint a pórul járt alávetettek helyzetét a társadalmi piramisjátékban. Ez utóbbiakban ráadásul a mediatizált propagandagépezet segítségével – amely mindenkihez eljuttatja a mindennapi üzeneteket – kialakítja a beletörődés ethoszát, amely egyúttal a felszabadulás reményeinek határmezsgyéjét is kijelöli számukra. Vagyis a földhözragadság tehetetlenségéből fakadó irracionális reményeket is bekorlátozza. Erről szólnak az egyetemes kultúrtörténet meséi is. Csodák révén és csak csodával határos módon törhet ki a peremhelyzetben lévő a mindenkori társadalmi szükségszerűség által kijelölt sorsállapotból. De csak akkor, ha a jóság és szeretet jegyében gondolkodik és cselekszik. Akkor találhat segítőtársakat – akik nélkül nem jutna célba, ami sokszor az Óperencián túli világban található. A „jó tett helyébe jót várj” egyetemesnek tartott törvénye azonban megkérdőjeleződni látszik a posztmodernkori életvilágban. Minden konfliktusunk, frusztrációnk és a nyomukban fellépő szkepticizmusunk ellenére sem mondhatjuk a meghasonlott farkassal egy szólamban, hogy ez a mese is megváltozott. Nem elképzelhetetlen, hogy érvényüket vesztették a több ezer esztendős civilizatórikus játékszabályok. Ha kétségbe vonjuk a valláserkölcsi bölcsességek érvényességét egy új korszellemre való hivatkozással, magunk is igazolóivá válunk egy széthulló civilizáció entrópikus viszonyinak. Egy megrontott mese nihilisztikus szereplőivé degradálhatjuk magunkat. Olyanná, amiről Nietzsche Zarathustrájában olvashatunk az utolsó emberről szóló fejezetben, aki már semmit nem tisztel és semmiben nem hisz. Írta ezt a modernizáció nagy kritikusa 100 éve.
2014 hajnalán csak arra gondolhatunk vigaszképpen, hogy minden kultúrhistóriai és politikatörténeti jobboldali-baloldali avantgarde-hullámverés után „szép új világ” korszaka talán még mindig nem köszöntött be. Pedig nem akárkik, és nem akármilyen emberáldozati áron akarták az eljövetelét. Az újesztendőben is – mint ez idáig általában – a klasszikus mesék dramaturgiája szerint alakulnak a közösségi játékszabályok, amelyek kijelölik helyünket a világban és családi-baráti köreinkben egyaránt. Ha ez nem így lenne, atomjaira hullana az az egyébként erodálódó közösség is, amelyet nemzetnek hívunk. BUÉK!?
