Néhány hónappal ezelőtt még a gyermekvállalást serkentő adótörvények kedvező demográfiai hatásairól szólt a kormánypropaganda. A félévnyi termékenységi jókedv –a Matolcsy-féle bébi bumm – azonban nem okozott érdemi változást: a népesedési trend továbbra is a drasztikus méretű fogyás. A kormányzati szándékok ellenére évente egy középvárosnyival leszünk kevesebben a születések és halálozások egyenlegeként. Ezen a tényen nem változtat sem a nemzetpolitikai akarat, sem a gyérülő bevándorlás és a kettős állampolgárság, sem a roma etnikum csökkenő, de a magyarhoz képest még mindig pozitív egyenleget mutató reprodukciója.
A nemzet demográfiai karcsúsodásának folyamata természetesen nem írható csak a jelenlegi kormányzás rovására. Több, mint félévszázados népesedéstörténetünknek az utolsó „ünnepnapjai” a Rákosi diktatúrához kötődnek. A Ratkó-korszak, amely az abortusz tilalom bevezetésével durván belenyúlt a családok magánéletébe – ma hasonló törekvéseket láthatunk a KDNP-nél – 1951-53-ban 200 ezer feletti születésszámokat produkált. (Ma ez alig haladja meg a 80 ezret.) A kommunista diktatúra kényszerszüléseket eredményező szigorának felpuhulása után – amihez az ’56-os forradalom is hozzájárult – a ’60-as évek elején már több az abortusz (közel 200ezer) mint a bébi Magyarországon. Számottevő demográfiai hullám azóta csak 1971-75 között volt, amikor a „Ratkó-gyerekeket” motiválták népesedéstámogató intézkedésekkel (pl. a GYES bevezetésével). A korosztályi szerkezet idősebb generációk felé történő eltolódásával 1981 óta kezdtünk ténylegesen is fogyatkozni. Kezdetben csak 10-20 ezerrel, később ez a szám (a középkorú férfiak nemzetközi összevetésben is kimagasló halálozási arányszámai miatt) 30 ezer fölé nőtt. A demográfiai leépülés folyamatát késleltette a rendszerváltás utáni évtizedben a határon túli magyarok számottevő bevándorlása (kb. 300 ezer fő), de a népesedési eróziót azóta sem sikerült megállítani, bárki kormányozta is az országot.
forrás: KSH
Megnyugtathatnánk magunkat azzal, hogy a globalizálódás és az európai felzárkózás természetes velejárója társadalmunk elöregedése és fogyása. Az európai felzárkózás és integrációs folyamat a leggyorsabban a demográfiai szerkezetben ment végbe, tegyük hozzá nem pozitív értelemben. A házasságkötés átlagos korhatárának növekedése és az első gyermekvállalás időpontjának kitolódása – amely a magyar nők egyre nagyobb arányú diplomaszerzési törekvéseivel és szakmai karrierépítési motivációival magyarázható – ill. az élettársi kapcsolatok arányának növekedése a házastársi családmodell rovására. Ebből következik a házasságon kívüli kapcsolatból született gyerekek számának látványos emelkedése is, amelyet a családjog és a szociális támogató rendszer nem követett le. Ezeken a területeken tehát a rendszerváltás utáni évtizedben utolértük a fejlett nyugati társadalmakat, ahogy az elöregedés tekintetében is. Tegyük hozzá: nyugati jóléti társadalmakban ez a negatív értelmű demográfiai struktúraváltás 50 év alatt zajlott le, nálunk pedig (mintegy az utolérési pszihózis nem szándékolt mellékkövetkezményeként) csak 10 év kellett hozzá. A demográfiai mélypontot jelentő ezredfordulóra nyugaton már számos születéstámogató intézkedést hoztak a további népességfogyás lelassítására, minket azonban készületlenül ért a termékenységi hullámvölgy.
A családok megoszlása családösszetétel szerint
forrás: KSH
jelmagyarázat: narancssárga: házaspár gyerekkel, zöld: házaspár gyerek nélkül, pink: élettársi kapcsolat gyerekkel, világoskék: élettársi kapcsolat gyerek nélkül, sötétkék: egy szülő gyerekkel
A nemzetközi összehasonlító elemzések tükrében elmondhatjuk, hogy az ezredfordulót követően sok európai nemzetnek sikerült kikecmeregnie a demográfiai gödörből. Több helyütt ennek okát az összehangolt, gyermekszületést és nevelést támogató társadalompolitikai intézkedéssorozatban kereshetjük. Nálunk racionális szociálpolitika és családtámogató adó- és oktatáspolitika híján ez a demográfiai bravúr nem sikerült. Ahogyan a társadalmi és gazdasági élet sok területén, úgy a demográfiai mutatóink tekintetében is az európai rangsor végére szorultunk vissza.
A KSH demográfiai évkönyvéből (2011) kiderül, hogy az élveszületések számaránya alapján az európai tagállamok közül a 26., azaz az utolsó előtti helyre csúsztunk vissza. (Mögöttünk csak Lettország található.) Ez azért is keserű statisztikai ténye a magyar népesedési kedv megcsappanásának, mer alig egy évtizede még fél tucat országot előztünk meg. Még azt sem mondhatjuk, hogy a hazánkat kiváltképpen sújtó gazdasági válság az oka a termékenységi kedv hanyatlásának. Németországban ugyanis még nálunk is kevesebb gyerek született, de ott a fogyást kompenzálja a magasabb életkor.
Magyarország két évtizede még megelőzte az osztrákokat, olaszokat, spanyolokat, görögöket, de a cseheket és a szlovénokat is. A 2011-es adatokból azonban világossá válik, hogy ezekben az országokban látványosan javultak a termékenységi mutatók, válság ide, recesszió oda…
Nálunk 88 gyermek születik 10 ezer főre, Olaszországban 91, Görögországban 92, Ausztriában 93, Spanyolországban 103. Belgium, Franciaország, de Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Szlovákia is képes volt a „demográfiai motor” beindítására. Minden közép-európai országban javult a születési kedv Magyarországot kivéve. Az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozott országok nem csak gazdasági, hanem egy nemzet életerejéről tanúskodó népességgyarapodási mutató tekintetében is maguk mögé utasították Magyarországot. Durva csúsztatás lenne mindezért a népesedéstámogató politikából nemzetébresztő kampányt kreáló kormányt felelőssé tenni. Abban azonban, hogy a magyar a világ egyik legpesszimistább nemzete lett, már jelentős szerepe van az elmúlt évtized kormánypolitikájának.
A pesszimizmus (avagy a kilátástalanság érzése és tudata) pedig kiváltképpen kedvez a termékenységi kedv lanyhulásának. A megkérdőjelezhetetlen születési adatok pedig erről tanúskodnak. Fogy a magyar…
A helyzet jobbítását azonban nem remélhetjük a nemzet gyarapodásáról és felemelkedéséről fantáziáló politikusoktól. Ez utóbbiaknak jobban megy a visszamutogató felelősségáthárítás, mint a problémák racionális megoldása. Tán meg kellene kérdezni szomszédainkat: nekik hogyan sikerült. Tanulni nem szégyen…