A gyenge télnek és a korai tavasznak köszönhetően Magyarországon 2014-ben már húsvét előtt megkezdődhet a narancsszüret. Gyengébb ugyan a termés – mintegy 8%-kal – mint 4 éve, de az aratási örömünnep az idén sem maradhat el! Az istenadta nép ismét bebizonyította, hogy mindennél jobban kedveli a narancsot, és a határon túli honfitársainkkal együtt bebiztosította az újabb 2/3-ot.
Az „eget rengető” győzelem – ahogy Viktorunk jellemezte – ugyan már nem forradalmi siker, de ahhoz elég, hogy újabb kőbe vésett alkotmányokkal és sarkalatos törvényekkel betonozza be a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és legitimálja a permanens szabadságharcot a rezsifronton, a bankok, a multik és az európai bürokraták ellen. Ráadásul az „ez a harc lesz a végső” c. bolsevizmus történetéből ismert politikai szlogen jegyében lehetőséget ad a baloldali ellenzék történelmi jelentőséggel bíró fölszámolására is az elkövetkező években. Az ellenzék revíziója egyébként is elindult magától a bukott választás után (lásd Bajnai bejelentését).
Az eredmény önmagáért beszél: a jobboldal birtokolja a Jobbikkal együtt a parlamenti patkó 80%-át, ami a foci nyelvére lefordítva 4:1-es kiütésszerű győzelemmel ér fel. Ilyen biztos kormányzati többséggel sehol nem találkozhatunk Európában, ámde az öreg kontinens uniója nem ennek alapján méri a demokrácia minőségét, vagy a tagország gazdasági-szociális teljesítményét.
ujszo.com
„Beérett tehát a magyar narancs ismét, és ámbár kicsi is, savanyú is, de mégiscsak a miénk” alapon ízlelhetjük, rágcsálhatjuk ismét négy évig. Ez az újabb jobbközép sikersztori ismét a XX. század harmincas éveit idézi – amely, mint tudjuk, nem tartozik nemzettörténetünk legdicsőbb időszakaihoz. Akkor fordult elő utoljára ilyen jobbos-szélsőjobbos újrázás. Csak remélhetjük, hogy a kínos, tragikus következményei ezúttal nem ismétlődnek meg. Mindenesetre kedvezőbb lenne a mentális klíma Magyarországon, ha az arányok nem így alakultak volna. Ne felejtsük el, hogy a pártok többsége elégedetlen volt az Orbán-kormány teljesítményével, így a kormánypártok számára lejtő választási rendszer eredményei legitimitásproblémákat vethetnek fel a kollektív magyar tudatban. A FIDESZ ugyanis kisebbségből (44%-kal) is tudott kétharmadot kreálni a törvényhozásban. Egyetlen pozitívuma a történteknek az, hogy a narancsos alkotmányozó többség nem szorul a szélsőjobb kegyeire, így Európában való megmaradásunkhoz nem férhet kétség. De csak várjuk ki a végét: ez irányú illúzióinkat még elfújhatja a keleti szél…
A mostani választásnak azok örülhetnek a legjobban, akik kevesebbet kaptak, mint 4 éve (FIDESZ, LMP), és azok kesereghetnek, akik növelni tudták társadalmi támogatottságukat (MSZP, Jobbik). Ez a 2014-es választás rossz társadalmi közhangulatot árasztó ironikus egyenlege. Ezek után nehéz lenne arra következtetni, hogy olyan általános optimizmussal indul neki az ország Orbán Viktor harmadik kormányzásának, mint 2010-ben. Egyszer volt Budán ilyen kutyavásár…A legitimitás megcsappanása nyomán – vagy a fideszes választási törvény egyoldalú logikája alapján kialakított szisztémában elért eredmények nyomán – a győzteseknek is át kellene értékelni nemzeti sorsformáló küldetésüket. Ez már csak azért is indokolt és kívánatos lenne, mert az elmúlt 4 évben mindent átszerveztek, még azt is, amit nem kellett volna. Tehát a posztkommunizmus elleni permanens forradalmi hadjárat ideje elvileg lejárt. Az országnak végre nyugalomra lenne szüksége a stresszes idők után. Elvileg ez a helyzet…
Utóirat helyett:
Csak azt nem értjük az orbáni magyar közbeszédben, hogy a régi-új miniszterelnök miért beszél úgy országa polgárairól, hűséges alattvalóiról, mintha külföldi lenne. Ugyanis következetesen többes szám harmadik személyben (Ők!) beszél a magyarokról, miközben a kormányzati teljesítmények értékelésénél és a nemzeti szabadságharc fronttéri sikerjelentései kapcsán többes szám első személyben (Mi!) fejezi ki magát, de mintha mindenkinek azt üzenné, Magyarország Én vagyok!