Vajon merre kormányozza a nemzet bárkáját Viktorunk? Nyugat vagy Kelet az úti cél? Működik-e még a szabadság iránytűje vagy megismétlődik a zsákutcás magyar történelem?
Lassacskán úgy vagyok államunk és pártunk kormányprogramjával, mint az öreg székely a teknősbékával: „ez most valami, vagy megy valahová”.
Valami, de mi? Demokrácia, demokratúra, nemzeti szósszal tálalt pszeudodiktatúra? Valahová, de merre? Európa vagy balkáni stíluselemektől kísért Ázsia?
Úgy látom Adynak történelmi időtálló igazlátása ismét bejön: Magyarország, mint kompország Nyugat felé igyekszik, de időről-időre mégis Kelet felé sodorja az ár. Kormányosunk, Viktor és a kétharmados hatalomtól megrészegült evezősei úgy tűnik elvesztették az iránytűt. Eme békeidőbéli „szabadságharcosoki”, a szabadság jogintézményeinek felszámolására és saját hatalmuk körülbástyázására használják a fülkeforradalmi felhatalmazást. Minduntalan labancot keresnek és vélnek találni hazán belül és kívül, hogy állandósíthassák azt a lélekrontó, polgárháborús légkört, amelyben a józan gondolkodásnak és cselekvésnek vajmi kevés az esélye. Pedig minél nagyobb a baj, annál nagyon szükség lenne a realitásokat számbavevő felelősségteljes szellemiségre. Ha a bajok a fejünkre nőnek, nem a csakazértis vagdalkozás, hanem az össznemzeti szolidaritás jelenti az esélyt a kiútkeresésre.
Hazánk egyik bölcse – Bibó István – az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című munkájában arról beszél, hogy politikai döntéshozóink a vészterhes időkben mindig a rossz utat választották. A rövidtávú hatalmi érdek elhomályosította a történelmi tisztánlátást Mohácstól a Don kanyarig és tovább…
„Nekünk Mohács kell” – hogy ismét a nemzeti váteszt, Adyt idézzük. Nemzeti katasztrófa kell a kollektív kijózanodáshoz, hogy utána évtizedeken keresztül szorgos és kitartó munkával ismét bebizonyítsuk a világnak a magyarság tehetségét és életrevalóságát.
Nekünk tényleg Mohács kell, hogy végre eltakarítsuk a hamis nemzeti prófétákat és a hatalomtól megittasult alkalmatlanokat a magyar haladás útjából? Mi tényleg megismételjük történelmi hibáinkat mintegy a kollektív öntudatlanság alanyaiként hogy újra eljátszhassuk a tragikus sorsfordulataink utáni sírva vigadást? Mert ilyen a magyar. Tényleg ilyen?