„Jaj úgy élvezem én a strandot, mert ott annyi a szép és jó…” – még ma is jóleső nosztalgiával idézem fel a „legvidámabb barakk”, a magyar ’60-as évek nyári slágerét, a balatoni nyaralások vidám hangulatát, és a bambi semmihez sem hasonlítható zamata édesíti a deja vout.
Akkoriban tudtunk örülni annak, ami van: a Balatonnak, Dunának, Tiszának, a környékbeli tavaknak vagy a városi strandoknak, ahol lehűthettük magunkat a nyári forróságban.
A trabantos, skodás, zsigulis, moszkvicsos családok vidám egyenlőségében – amelynek elválaszthatatlan kelléke volt a táskarádió és az olcsó büfé – önfeledten oldódhattunk fel jól végzett egész évi munkánk jutalmaként, mintegy a nagy magyar középosztályi sorsélmény optimista szereplőiként. Vágyaink határait valóságos lehetőségeink – és a vasfüggöny – jelölték ki: kevesen ábrándozhattak tengerparti nyaralásról, európai vagy interkontinentális körutazásról.
A szabadság korszaka
A szabadság korszakának későújkori beköszöntével viszont a magyarok számára is kinyíltak a lehetőségek kapui. Az elmúlt két évtizedben szinte középosztályi normává vált a külföldi nyaralás: Horvátország, Olaszország, Görögország elérhető nyaralási célponttá vált sokak számára. Ki sátorban, ki szállodában tölthetett nyaranta 1-2 hetet a mediterrán nyárban, sőt a kiváltságos elit privilégiumává és megkülönböztetett életstílusbeli ismertetőjegyévé vált a téli nyaralás is valamely tengeren túli „földi paradicsomban”.
Az elmúlt években viszont a válság nyomán alaposan átrendeződtek és leépültek nyaralási lehetőségeink is. Célpontjainkat – ahogy vágyaink határait is – átírta az elmúlt fél évtized egyre romló életszínvonala, és a közeljövő horizontján tornyosuló szürke felhők beárnyékolják még nyári kilátásainkat is.
A válság korszaka
A magyar középosztály, amely egyre lejjebb csúszik, és a költségvetési hiánycél (3%) tarthatóságával büszkélkedő kormány megszorító politikájának, adóztatási sarcgazdálkodásának nyomán feléli tartalékait és egyre kiszolgáltatottabbá válik. A nyári feltöltődés helyett is spórolni kényszerül. Nem engedheti meg magának még azt a ma már luxusnak tűnő nyaralást sem, amelyet kettő, vagy öt évvel ezelőtt természetesnek, az átlagos magyar családi életmód fontos részének tekintett.
Rekreációra pedig ugyan csak szüksége lenne a nemzetnek – és nem csak a politikai osztály vagy a manager réteg tagjainak – hiszen a stressz-gyökerű társadalmi okokkal is magyarázható betegségeink, a szívinfarktus, agyvérzés, daganatos kórok középkorú férfiak körében okoznak nemzetközi összehasonlításban is kirívóan magas halálozási arányszámokat.
De folytathatnánk az öngyilkosságok világranglistáján elfoglalt dobogós helyezésünkkel, vagy a legutóbbi nemzeti mentális karaktert vizsgáló kutatással, amely szerint a magyarok Európa legpesszimistább népe. Tehát lenne elég ok a természetes rehabilitációra évközben és nyáron is.
A nyaralás fontos eleme a családi-baráti közösségi kapcsolatok ápolásának is. Tudjuk, hogy ezen a téren is szomorúak a magyar statisztikák. Minden második honi családot érint a válás devianciája, és az utóbbi évtizedben a baráti kapcsolatok leépüléséről is tudósít a hazai társadalomkutatás.
2012 nyara
De nézzük meg közelebbről, hol is üdül a magyar e nehéz, válságtól terhes évünk nyarán!
Az adatokat a kormánypárti Demokrata c. konzervatív hetilap közölte, így nem lehetetlen, hogy a honi valóság tényei a nyaralás frontján még ennél is lehangolóbbak.
Az üdülési terveket vizsgáló kérdésre a válaszadók fele (49%) közölte, hogy nem áll szándékában nyaralni. Hogy miért, azt sejthetjük. A tavalyi évben ez az arányszám „még csak” 42!% volt, tehát jelentős romlást tapasztalhatunk a nyaralás helyett vegetálók esetleg dolgozók táborában.
2011-ben csak hazai nyaralásra futotta a megkérdezettek 30 százalékának, mára a hazai turizmust (kényszerűen) előnyben részesítők aránya is csökkent, vagyis azok is otthonmaradásra ítéltettek az életlehetőségek romlása okán, akik tavaly még eljuthattak a Balatonig, vagy mondjuk Hajdúszoboszlóig.
A nem nyaralók és a csak Magyarországon üdülők együttes aránya – ez utóbbiak lehet, hogy szintén otthonukat, lakóhelyüket választják kényszerűen célpontnak – a magyar családok több mint ¾-ét öleli föl. Bizonyára nem járunk távol a magyar igazságtól, amikor megállapítjuk, a nemzeti elkötelezettséget valló kormány – és balliberális elődje – válságkezelő társadalom– és gazdaságpolitikája nyomán erodálódó életminőség egyenlege a nemzet háromnegyedének hazai röghözkötöttségét eredményezi, és nem csak a nyaralás vonatkozásában.
De nézzük tovább az üdülési statisztikát! A magyarok 13%-a a szomszédos országban – elsősorban Horvátországban – keresi a nyári kikapcsolódás lehetőségét, további 8% jut el távolabbi európai üdülőhelyekre, és a gazdasági (vagy politikai) elit – mindössze 3% – engedheti meg magának az Európán túli exkluzív nyaralás lehetőségét is. Összevetve a korábbi év hasonló adataival, a külföldön nyaraló magyarok aránya is csökken, azaz még az átlagosnál jobb módban élő családok közül is sokan a megszokott tengerparti üdülés helyett a hazai vizeken próbálnak spórolni. Görögország, Olaszország, vagy a francia riviéra immáron tünékeny álomnak látszik, amely az elszabaduló valutaárfolyamok mellett a magyar középrétegek számára ma elérhetetlenebb, mint a ’80-as években.
Tovább árnyalja a reális képet honfitársaink nyaralási lehetőségeiről az a statisztika, amely arról szól, hogy ki mennyi pénz szán – avagy mennyit tud biztosítani – az idén szabadsága eltöltésére. A családok több mint fele 0-30 ezer Ft-tal számol, további 10% pedig 30-50 ezer Ft-ot költene üdülésre. Magyarország kétharmada tehát a napi családi vegetáció szintjéhez sem elég összegből próbálja megoldani a nyaralást. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy még a városi strandot is kétszer meggondolják, vagy legfeljebb egyszer engedhetik meg maguknak, büfé nélkül…
Minden ötödik magyar család 50-100 ezer Ft-os üdülési kiadással számol, ami még hazai kultúrturizmushoz is kevésnek tűnik. Ennyiből legfeljebb a környékbeli vizeken „dőzsölhetnek” pecabottal a kézben, vagy természetjárásra szánhatják el magukat kerékpárral, vagy túrabakanccsal, ha van egyáltalán ilyesmi az otthoni cipőkészletben. Átlag fölöttinek mondható a népesség 9%-a, aki 100-250 ezer Ft-ot tud szánni a nyaralásra. Ez még Horvátországban is csak hozott hazaiból, sátorban eltöltött néhány napra elég. A scampi és a kalamári, esetleg vitorláskirándulás már nem fér bele.
Turizmus szempontjából ez lenne az a bizonyos – nem is oly régen még jobb időket látott – magyar középosztály, amelyről a kormánypropaganda szónokol?
Az üdülő magyarok felső középrétege – mindössze 4% – 250-500 ezer Ft-ból tervezi a nyaralást. Egy négytagú családnak ennyiből kitelik akár egy hét is az olasz, horvát, vagy görög, török partokon félpanzióval akár 3-4 csillagos szállóban. A baj csak az, hogy ez a „luxus” minden 20. magyar családnak adatik meg nyilván a tehetség és a szorgalmas munka jutalmanként.
Ezután következik a magyar elit, a kiváltságosok szűk csoportja (3%), akik idén is félmilliónál többet terveznek nyári kikapcsolódásra. Derék, dolgos emberek lehetnek, vagy éppen a nagy magyar genetikai lottósorsolás nyertesei, akik jókor voltak jó helyen, függetlenül attól, hogy az országot éppen ki irányítja.
De nem megmondta a mi Viktorunk a minap, hogy az irigység Magyarországát fel kell váltania a (munka) teljesítmény Magyarországának. Már csak az a kérdés, hol és mikor lesznek a jól ismert magyar szorgalom és tehetség előtt olyan nyitott pályák és lehetőségek (esetleg munkahelyek), amelyek vállalkozóként vagy alkalmazottként egyaránt a végzett munka jól megérdemelt jutalmaként a társadalmi felemelkedés esélyét nyitják meg az ország kétharmada előtt is. Ők ugyan is – és nem csak az idei nyárra tervezett nyaralási lehetőségek tükrében – úgy tűnik egyre röghözkötöttebben kénytelenek viselni nemzeti létünk mindennapi sorscsapásait.