Most az előzetes ígéret alapján arra teszek gondolatkísérletet, hogy Orbán Viktor 2007-es ellenzéki és a 2012-es kormánypárti beszédeinek összehasonlítása révén megtaláljam az ideológiai, értékrendbeli és politikai pragmatikus egybeeséseket és különbségeket. Ez nem csupán öncélú intellektuális kaland, hanem választ ad számos aktuálpolitikai jelenségre is, mint pl. az uniószkeptikus kettős beszéd vagy az irracionálisnak tűnő gazdaságpolitika és az IMF tárgyalások elhúzódásának oka.
Először a kontinuitásról írnék, amely közös ideológiai-értékrendbeli platformra hozza az ellenzéki illetve kormánypárti pozícióból elmondott üzeneteket.
Radikális Európa-kritika
Orbán már 2007-ben is a nyugat válságáról elmélkedik, amelynek okait a neoliberalizmusban – mint elavult ’68-as korszellemben – véli megtalálni. Szerinte az új balos-liberális európai értelmiségi-vezető réteg, amely a szociális piacgazdaság mindenhatóságába, és a demokratikus szabadságjogokba vetett hite alapján úgy gondolta, hogy az európai egységesülés folyamata folytatható lesz a nemzeti-vallási tradíciók és szuverenitás ellenében is. A közel félévszázados jólétben és individuális szabadságban töltött időszak végét jósolja, és egy új keresztény-konzervatív korszak eljövetelét, amelynek nagyköveteiként a francia Sarközyt és a német Angela Merkelt nevezi meg. Ők egy radikálisan megreformált szociális piacgazdasággal, a nemzetek szuverenitása iránti nagyobb tisztelettel, a népakaratra épülő politikai gyakorlattal (az elvek és intézmények liberális uralma helyett) és vallási tradíciókra épülő erkölcsi meggyőződéssel egy új európai korszak eljövetelét testesítik meg.
A kormánypárti (2012-es) tusnádi beszédben a radikális Európa-kritika már totálissá válik abban az értelemben, hogy Orbán Viktor immár nem mutat föl pozitív konzervatív néppárti alternatívát a válsággal küzdő európai történelmi színpadon, hanem a nyugati értelmiséget, vezető politikai elitet egységesen okolja a válság elmélyüléséért.
Következetesen a nyugati Európát teszi felelőssé az euróövezeti krízis fokozódásáért, miközben a mediterrán térség országaiból veszi a riasztó példákat. A radikális Európa-kritika most is személytelen és összeesküvés mitológiával átszőtt, de immár a felelősség kérdésében, ha köntörfalazva is, de viszonylag konkrétan fogalmaz: az európai válság Brüsszel válsága. A magyarázatot a radikális Európa-kritika totalizálódására két tényezőre vezethetjük vissza. Az egyik, hogy a programideológiáról átváltott Viktor az állapotideológiára, konkrétan a balliberálisok legyőzése már nem tét 2012-ben. Másrészt az európai politikai színpadon a kétharmados politikai önteltség és a nemzeti szuverenitás mindenhatóságára alapozott kurucos mentalitásból fakadó konfliktuskereső politikai praxis a konzervatív néppárti oldalon sem aratott sikert, és diplomáciai elszigetelődéshez vezetett. A nemzetközi kötelezettségek teljesítésének őreként fellépő Európai Bizottság (de a jogharmonizációért elvi szinten felelős tanácsadó testület, a Velencei Bizottság) pedig a „sallerek és kokik” után pofonokat is osztogatott a kötelezettségszegési eljárások során. A politikai önkorrekcióra és önkritikára képtelen FIDESZ-es kormány élén Viktorunkkal erre makacs dacreakcióval, és a nemzetközi párbeszédben szokatlan alpárisággal válaszolt.
Az euszkepticizmus trójai falovát – mint nemzetintegráló politikai erőt – a magyar politikusok közül elsőként és leghatározottabban Orbán Viktor használat fel populista karrierje során. A radikális Európa-kritika, amelynek retorikája a kormányra kerülés után felerősödött néhány évvel a csatlakozás után, konstans eleme maradt az orbáni nemzetstratégiának, és 2010 után egy olyan értelmetlen szabadságharcba ment át, amelynek manipulatív célja valójában a nemzetgazdasági problémák megoldása helyett a bűnbakkeresés és a felelősség áthárítása lett.
A kettős beszéd
Az orbáni politikai kommunikáció sajátos stílusjegyei – a metafóráktól a történelmi-filozófiai sőt teológiai elemeken át a népi bölcsesség lényegét közérthető formában sűrített viccekig – mellett a kétértelműségben határozhatjuk meg az üzenetek tartalmi funkcióját.
Európáról beszél Európának sajátos magyar belpolitikai nézőpontból, de a magyar választópolgárhoz szól. Kifelé beszél, de befelé szól. Az ellenzéki beszédben még csak az újbalos-neoliberális oldalt ostorozza, ugyanis ekkor a hazai programideológia szerint a balliberális kormány megdöntése a cél. Ehhez keresi a honi szavazótábor és a külföldi eszmei partnerek, az újkonzervatívok támogatását. Egyúttal nem csak Magyarország, hanem Európa számára is megpróbál hihető új értékeket, célokat, távlatokat nyitni, mintegy politikai váteszként nemcsak honi, hanem külhoni babérokat is aratni az Európai Néppárt alelnökeként. Kormányra kerülés után a sorozatos külpolitikai kudarcok nyomán – amelyek közül az első pofon még 2010 decemberében érte, amikor a költségvetési hiánycél 7%-os lehetőségéért kilincselt Brüsszelben és Berlinben, amelyet az unió vezetői határozottan elutasítottak – radikalizálódott a szabadságharcos retorika, és Orbán teljes ideológiai frontvonalat nyitott. Ekkor már nem beszél újkonzervatív európai alternatíváról, hanem totális támadássorozatot indít – lásd a jelzőket: a kócerájtól az illegitimen át a furkósbotig, az unió hitelgazdaságának csaló, sikkasztó, köztörvényes szereplőiig, akiknek az uborkahajlító, tyúkketreces eubürokraták a szálláscsinálói – a Nyugat és az Unió ellen. Ekkor már potenciális szövetségest csak Közép-Európában keres Rákóczi kései inkarnációja, de kétséges, hogy a visegrádi négyek közül a nálunk jóval eredményesebb lengyelek, csehek és szlovákok velünk tartanak-e a nyugattal szembeni kilátástalannak tűnő unortodox „szabadságharcban”.
A kettősbeszéd tehát nemcsak attól kettős, hogy mást mond Viktorunk Brüsszelben, és mást Budapesten és Tusnádon, hanem attól is, hogy az Európának szóló radikális kritikai üzenetek címzettje valójában a hazai jobboldali szekértábor, és egyre kevésbé titkoltan a szélsőjobboldali közvélemény. Ez utóbbi nyilván nem lehet teljesen elégedett, mert Orbán azért a nyugati pénzügyi segítség reményében mindig tartózkodik a szakításpróbától. Magyarország jövőjét nem tudja elképzelni az unión kívül. Az „egy csónakban evezünk” gondolatával mindig megerősíti az integrációs szándékokat, miután jól belepiszkít a közös európai kondérba. Egy alapvető gazdaságpolitikai realitással azonban számol: az arany köldökzsinór elvágásával a belpolitikában is ellehetetlenülhet. Az általa kiépített „centrális politikai erőtérre” épülő rendszer – amely egyre jobban emlékeztet a megbuktatott pártállami szisztémára – amelynek gazdasági, szociális, munkaerő piaci, kulturális és oktatási teljesítményei is finoman szólván kétségbe vonhatók – csak külső pénzügyi segítséggel tarthatók fenn. A kérdés már csak az: Meddig?