A filmsiker címe – Drágán add az életed – ma Magyarországon nem valamiféle hazaszeretetből fakadó hősies helytállásra való erkölcsi felszólítást jelent, hanem a mindennapi kenyérharcot, az egzisztenciális valóságot, amelynek kilátásai egyre szürkébbek. Nem véletlen, hogy egy nemzetközi mentalitásvizsgálat szerint Európában a magyarok a legpesszimistább nemzet.
Valószínű, hogy ennek nem a nemzetkarakter genealógiájában találhatjuk meg a valódi okát, hanem abban a reális helyzetértékelésben, amit az öndicsérettel öntelt kormányzattal szemben az emberek gondolnak családjuk és az ország helyzetéről. A magyar honlakók 80%-ának az a véleménye, hogy rossz irányba mennek az ország dolgai. Még a legkitartóbb biztos kormánypártiak fele is így gondolkodik. Míg a nemzeti szabadságharcot hirdető kormányzati gazdaságpolitika Európának válságkezelésből tart kioktatást, Magyarország a sikerpropagandával köszönő viszonyban sem lévő negatív mutatókkal büszkélkedhet mind a gazdasági növekedést, mind az inflációt és a hitelkockázati felárat illetően.
A hétköznapi embereket sem az államháztartási hiánycél 3% alatti alkotmányba vésett normája motiválja saját egzisztenciális helyzetük értékelésekor, hanem saját – egyre szűkülő – talpon maradási esélyeik. Immáron nem kampányszlogen, hanem tényállapot, hogy rosszabbul élünk, mintnégy éve. Az adóemelésekben leleményes Matolcsy – lásd a társadalmi igazságosságot és a méltányos közteherviselést megkérdőjelező egykulcsos személyi jövedelemadótól a balesetbiztosítási adón át a sárgacsekk és telefonadóig, nem beszélve a banki szolgáltatást megdrágító tranzakciós adóig – mindent kitalál a költségvetési lyukak betömködésére, miközben a családi kassza hónapról hónapra újratermelődő hiányait csak radikális fogyasztáskorlátozással képesek kompenzálni a háztartások. Az életszínvonal-romlást a saját bőrén érzi a kormány által mitizált középosztály is, amely ma már csak az ideológia szintjén létezik, de a magyar társadalmi valóságban egy deklasszálódó réteget jelent, aki képtelen – bármennyit dolgozzon is – megszokott fogyasztási normáit szinten tartani. Emellett már a hivatalos statisztikák szerint is közel másfél milliós a mélyszegénységben élők (a pusztán biológiai vegetáció szintjén lévők) tábora, és három és félmillióra tehető a létminimum alattiak nemzeti szinten is legnagyobb osztálya. A kormány személyellenes gazdaság-és társadalompolitikája a dél-amerikanizálódás irányába mutat – egy szűk, jómódú elitnek mintegy tízezer családnak egyértelműen a felemelkedés élményét nyújtja, míg millióknak a deklasszálódás keserűségét adja életesély gyanánt. Nem véletlen, hogy Viktorunk is – akinek néhány esztendeje még az volt a kampány illatú fixa ideája, hogy a megújult jobboldalnak szolidárisnak kell lennie a baloldal által magára hagyott hárommillió szegénnyel – paradigmát váltott. Bevallotta öszödiesen, hogy a kormánypolitika eddig az ún. felsőközéposztályt támogatta – tegyük hozzá ilyen sincs a magyar szociológiai valóságban – és megígérte, hogy ezentúl az alsóközéposztály érdekében fog politizálni. Nyilván belátta, hogy már csak kevesen hiszik el azt a matolcsysta tündérmesét, hogy a válság terheit a kormány nem az emberek, hanem a bankok és a multik vállára teszi. De nézzük meg a tényleges és bevallott statisztikai adatok szintjén hogyan drágult az élet Magyarországon az elmúlt esztendőben, amiért a bűnbakkeresésben Európa bajnok Orbán-rezsim sem keresheti máshol a felelőst, mint saját háza táján.
Foto: MTI
Az idén a GDP a Matolcsy-féle gazdasági prognózissal szemben 1,5%-kal csökken, ami annyit jelent, hogy a kormánypropaganda sikereként emlegetett adósságkonszolidáció mutatószámai is negatívan változhatnak, különösen, ha a rágógumi szerűen elnyújtott IMF tárgyalások bizonytalan kimenetele okán a forint is meggyengül az évvégére. Ez azonban kevésbé érdekli a magyar polgárt, mint a kormányzatot. Az már sokkal inkább, hogy a keresetek vásárlóértéke közel 4%-ot zuhant, amelynek legfőbb vesztesei a közalkalmazottak, akiknek a bérét 2014-ig befagyasztotta a kormány. Különösen pórul járnak azok, akik eddig nyugdíj mellett vállaltak munkát a közszférában, mert ez jövőre már tilalmas cselekedet lesz. A pedagógusok remélt béremelése is elvérezni látszik a legújabb Matolcsy-csomag oltárán. Csak a nyugdíjasok kapnak némi vigaszt az 1,6%-os emeléssel, de ezt is jóval felülmúlja az az infláció (6,6%) amelyet a kormány gazdaságpolitikája inkább gerjeszt, mint fékez.
A fiatal demokraták tehát a nyugdíjasok kegyeit keresik. Nyilván politikai elemzőik a Századvég államilag agyontámogatott műhelyeiből megsúgták a kormánynak, hogy a jobboldali biztos szavazók körében az idősebb generációk jelentik a derékhadat. Viktor ezért az IMF ellenes kampányban – amely a jobboldali szavazótábor elkötelezettségének megerősítését szolgálta – a nyugdíjasok megvédésére helyezte a hangsúlyt. A munkaalapú gazdaság a kormánypolitika visszatérő szlogenje ugyan, de érdemi döntést Orbán nem a munkából és fizetésből élők, hanem a nyugdíjasok érdekében hozott. Ő tehát a nyugdíjasok miniszterelnöke, aki morzsákkal ugyan, de jutalmazza a szépkorúakat lojalitásuk bebiztosításaként. Nem véletlen, hogy a békemenet demográfiai arculatát is ők határozták meg.