A kormány az elmúlt két évben mindig ügyelt arra, hogy az átszervezések és megszorítások ne érintsenek egyszerre többszázezres tömeget direkt módon. Intézkedései nyomán joggal háborodtak fel a rokkantnyugdíjasok, a rendvédelmi dolgozók, az egészségügyben a rezidensek, később a falusi gazdálkodók, a pedagógusok, a közművelődési és közgyűjteményi szakemberek, legutóbb a művészek is. Az új Munkatörvény kapcsán pedig a szakszervezetek és a munkavállalók.
Szalámi taktikát alkalmazott az „emberek Embere”, a populista és időnként nyilvánvalóan demagóg kormányfő, amikor a megszorítások közvetlen érintettjeit szembeállította más társadalmi rétegek és foglalkozási csoportok értékrendjével és érdekeivel. Így indokolta az amúgy szegényellenes és kétes gazdasági értelemmel bíró közmunkaprogramokat is.
Az egyetemi diáksággal szemben azonban képtelen volt társadalmi szövetségest találni. A gátlástalan módon bevezetett tandíj gazdagokat és szegényeket, városiakat és vidékieket egyaránt megbotránkoztatott, különösen a gyerekek társadalmi felemelkedésében reménykedő alsó középosztálybelieket érintette súlyosan. Az egyetemektől elvont milliárdokat a hallgatók szüleinek zsebéből akarta kivenni, ráadásul oly módon, hogy a továbbtanulásnál a társadalmi szükségleteket is felülről manipulálja, az az nincs szükség se közgazdászra, se jogászra, se tanárra, se bölcsészre, de társadalomtudósra sincs, ahogy művészre sem. Ellenben kívánatosnak véli a természettudományos-műszaki és informatikai képzést, s nem titkoltan a rendvédelmi és közszolgálati bürokraták közpénzen és ingyenesen történő oktatását.
Összességben a felsőoktatás átszervezési koncepciója a valódi társadalmi szükségletek feletti állami-kormányzati diktátumok jegyében fogant, és ellent mond minden ide vonatkozó oktatásszociológiai és munkaerő piaci tudományos elemzésnek. Talán ezért is lett bukásra ítélve. Elmúltak már azok a rémséges történelmi idők, amikor a társadalmi szükségletek fölött diktatúrát lehetett gyakorolni. A téli rózsás forradalom megmutatta, hogy meghátrálásra kényszeríthető a „sziklaszilárd” kétharmados hatalom is, ha kellő elszántság és bátorság van a protestálókban. Ez volt az első olyan tiltakozáshullám, amely komolyan elbizonytalanította az amúgy önkritikára és döntései önkorrekciójára képtelen miniszterelnököt is. A diákokkal szembeni kudarc a kormányt megtanította arra, hogy az erőpolitizálással jelentős szavazóbázist veszíthet, még akkor is, ha új évi társadalmi kompenzáció jegyében néhány ezer forinttal megjutalmazza a nyugdíjasokat, és a 10%-os gáz- és áramdíj csökkentéssel hozzájárul a magyar családok – legyenek azok szegények, vagy gazdagok, mindegy – megélhetési gondjainak enyhítéséhez. Ismerős hatalmi gyakorlata ez az autoriter, de paternalista rezsimeknek: kettőt húz a nadrágszíjon, egyet aztán enged rajta úgy, hogy közben megcélozza a számára fontosnak vélt szavazói szegmenseket.
A Téli Rózsás Diákforradalom ma még befejezetlen történet. Ez volt az első olyan pártpolitika mentes mozgalom, amely meghátrálásra kényszerítette az elbizakodott kétharmados kormányt. Ez visszaadhatja a politikai apátiába süllyedt potenciális ellenzékiek önbizalmát, és Magyarország demokráciába vetett hitét egyaránt. És ez nem kevés…
Napi.hu