A Tavares-jelentés elfogadása kapcsán eszkalálódó konfliktusunk Európával valószínűleg Orbán Viktor eltorzult demokrácia felfogására vezethető vissza. A fülkeforradalmi kétharmados megrészegítő diadal után a „győztes mindent visz” logikája hatotta át a közjogi rendszer átalakítási törekvéseit. A 2002-es és 2006-os vereségből azt a tanulságot vonták le, hogy az egyébként sikeres polgári Magyarország újjáépítését célul kitűző milleniumi ciklus után azért vesztett a FIDESZ csatát, mert nem tette rá a kezét a gazdaság, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az oktatási rendszer, a művészet, tudomány, kultúra és média, a rendvédelmi szervek meghatározó pozícióira, és a rejtett baloldali hálózatok aláásták egy sikeres országépítő kormányzás folytatásának politikai sikeresélyeit.
A fülkeforradalmárok tehát második rendszerváltóként mindent elkövettek, hogy ez a hiba ne ismétlődhessen meg, azaz totális letámadással, a rendszer gyökeres átalakításával mindenüvé saját bizalmi embereiket ültették. Ezt hívták elitcserének, amelyen nem csupán az elit pozíciókat értették, hanem középső és alsó szinteken is tisztogattak pártállami időkre emlékeztető nomenklatúra elvek alapján. Ezen túl az alkotmányozással és a sarkalatos törvényekkel próbálták strukturálisan garantálni egy hosszú távú, több évtizedes hatalomgyakorlás bebetonozását.
lehetmas.hu
A probléma az elitcserével és a független intézmények megszállásával csupán annyi volt – és ez nem kevés – hogy a bolsevizmus kezdeti időszakához hasonlóan ők sem rendelkeztek megfelelő káderállománnyal, vagyis a szakértelmet és tapasztalatot követelő pozíciókba hozzá nem értő – és sok esetben elvtelen – fiatal karrieristákat ültettek, akik egyértelműen társadalmi-gazdasági felemelkedésként élték meg a káderlift élményt. Ahogy anno a népi-paraszti és munkásszármazásúak közül válogatott a Rákosi-Kádár-rendszer új népi értelmiséget, vezető réteget, úgy Orbánék is az elitcsere és az új nemzeti középosztály felemelkedésének jelszavával tisztogattak és emeltek ki párthűségről tanúbizonyságot tett – sokszor emberileg és szakmailag is alkalmatlan – kisembereket az újonnan kreált vezető pozíciókba, lett légyen szó általános iskolai igazgatói állásról, vagy kormányhivatali ügyintézőről.
A nagy átalakítástól – lásd nemzeti oktatási rendszer – persze az alrendszerek sem lettek jobbak az alaptevékenységük színvonala tekintetében. Ráadásul az átszervezés még többletkiadásokkal is járt – lásd járási közigazgatás nyögvenyelős létrehozása, vagy a közoktatás államosítása. A szervezetek, intézmények racionális működését pedig a pártállami nomenklatúra elv prioritásának (politikai megbízhatóság) érvényesülése sok tekintetben inkább nehezítette, ellehetetlenítette. A polgárbarát közigazgatás helyett így a Bibó István által megírt két világháború közti időkre emlékeztető, dzsentroid közszolgálati szellemiség malmára hajtották a vizeinket.
Egy új rendszerváltással felérő nagy átszervezés tehát a politikai hatalom bebetonozásának értelmében történt, és nem a közigazgatás, igazságszolgáltatás, oktatás és művelődés intézményrendszerének hatékonysági és költségvetési szempontjai szerint. Tehát Magyarország átalakítása – amelyet a miniszterelnök nemrég befejezettnek nyilvánított – nem hozott jobb és olcsóbb államszervezetet, de a nemzeti címkék kiragasztásával és a kádercserékkel a centralizáló és etatista Orbán-rendszer uralmi törekvéseit szolgálta mindenekelőtt. Ideje volna még létrehozni a Központi Bizottságot és annak csúcsszervét, a Politikai Bizottságot is, aztán jöhet a Tervtanács és a többi, bolsevizmusból ismert és gyűlölt hatalmi kellék, hogy rádöbbenjünk végre a szőnyeg alá söpört polgári Magyarország újjáteremésének értelmére. Másképpen újabb nemzeti sorstragédia előkészítéséhez asszisztálunk, mint dédapáink tették. De az sem lehetetlen, hogy nekünk tényleg Mohács kell a kijózanodáshoz. Ez lenne kultúrgenetikailag belénk kódolva?