Nem hinném, hogy korán kiáltottunk volna farkast közel egy éve, amikor Bajnaiék zászlót bontottak a Millával és a Szolidaritással, és egycsapásra 16%-os ellenzéki erőként robbantak be a magyar politika színpadára. Tavaly évvége felé megjelenésükkel az ellenzéki erők a közvélemény-kutatások szerint überelték a kormánykoalíciót. Már akkor megírtuk, hogy az összefogáson felülkerekedhet a hatalmi önzőség, noha minden szereplő belátta, hogy egységes fellépéssel lehet csak sikerre vinni a kormányváltás ügyét.
Azóta sok minden történt. A kormányoldal részéről kiadós (és felettébb drága) lejáratási kampányhadjárat indult, karaktergyilkossági kísérletek sora, amelyben Bajnai és Gyurcsány közé egyenlőségjelet téve az ország megrontóiként idézték meg őket. De ez a kisebbik baj. Mit várhattunk volna a jobboldali populizmustól, talán tárgyilagos vitát…? A nagyobbik baj az ellenzéki összefogás hogyanja és mikéntje körül alakult ki!
Először is az egyezkedés, ami idővel alkudozássá fajult, mindenki szeme láttára zajlott (és zajlik ma is). Ebből az egyszerű közpolgár csak azt láthatta – a ki kitől és mitől határolódik el színjátékból – hogy ezek is veszekednek, vitatkoznak és nem képesek egyezségre jutni egy még nem létező berendezkedés felett. Azt láthatták, hallhatták az emberek, hogy a kormányváltó alternatívát jelentő erők is olyannyira megosztottak, ami esetleges hatalomra kerülésük után is bizonytalan magyar jövőt sejtet. Már előre aláássák egy stabil kormányzás esélyeit, ami érthető bizalmatlanságot gerjeszt a szavazókban. A kormányváltás az egyetlen közös nevező, de azon túl számtalan a probléma: hogyan és kivel?
- Nem tudtak egyezségre jutni a miniszterelnök-jelölt (Orbán kihívója) személyében, pedig ez lenne a hatalomváltási kezdeményezés nulladik kilóméterköve.
- Képtelenek voltak közös választási listát állítani! Pedig az egy fordulóra karcsúsított választási szisztémában ez is az esélyek maximalizálásának eszköze lenne.
- A sokat egyeztetett választási és szakpolitikai programokat jóformán még senki sem látta, csak azt, hogy erről sokat vitatkoztak.
- Eddig még senkit sem sikerült meggyőzni a törzsszavazókon kívül arról, hogy ezután egy jobb, humánusabb rendszer jő el az orbáni Európa-és demokráciaellenes kalandorkodás nehéz esztendei után.
- Egyre inkább úgy néz ki, hogy csak azt teszik nyilvánvalóvá, hogy mit nem akarunk, de hogy mit akarunk és hogyan, arról kevés szó esik. Ez pedig óhatatlanul a vágyott közjó érvényesülésének és a valós társadalmi igazságtalanságok helyrebillentésének ígéretinflációjával egyenértékű.
- A fentiekből az következik, hogy az ellenzék sem különb Deákné vásznánál, vagyis ők is csak a hatalmi pozíciók megszerzéséért küzdenek – még egymás között is – és kevésbé az emberek egyre égetőbb egzisztenciális problémáinak megoldásán fáradoznak. (közben a FIDESZ hatékony populizmussal a rezsicsökkentés ürügyén kampányol).
168ora.hu
Az ellenzéki együttműködés egyeztetései a nemzeti nyilvánosság nagyszínpadán egyre inkább egy huzavona kutyakomédia politikai dramaturgiája szerint zajlanak, amelyet a közös célért való lemondás helyett a ki kit győz le erőpolitikai logikája igazgat. A kormányoldal agresszív lejárató politikáját az ellenzék saját köreiben ugyan puhábban, de alkalmazza a vetélytársakkal szemben. A nagyobb (MSZP) maga alá gyűrné az egész grémiumot, mire a kisebbek, különösen a DK zsarolással válaszol. Ha kihagytok minket külön indulunk és a néhány százalékunkkal annyit elérhetünk, hogy számos „billegő” körzetben a FIDESZ számára dőlhet el a politikai versenyfutás. Az Együtt- 2014 sem kívánja feladni a független civil mozgalmi imázst, ezért nem akarnak egy szavazólistára kerülni sem a szocikkal, sem a DK-val. Az egymillió el nem kötelezett szavazó megnyeréséhez ez kevés lesz…)
Egy ilyen ellenzéki alkudozásban nyilvánvalóan az erősebb MSZP kényszerül nagyobb önkorlátozásra. Ez jelenik meg a választókerületek 70:30%-os elosztási arányában. További párton belüli konfliktusokat szül még a DK-val, liberálisokkal és egyéb civil ellenzéki formációkkal történő kiegyezés szükségszerűsége, hiszen a választási küszöb alatti alakulatok 1-2%-át is szeretnék begyűjteni. Ezért pedig óhatatlanul káderáldozatot kellene hozni a szociknak.
A legnagyobb probléma azonban Gyurcsány Ferenc személye. A Gyurcsány-kérdés azzal még nem oldódott meg, hogy Bajnaiék átpasszolták ezt a labdát a szocik térfelére. Azzal tenné a legnagyobb morális gesztust az ellenzéki együttműködés számára, ha önként vállalná a visszavonulás kockázatát, amelyből még erkölcsileg is profitálhatna, ilyenre ugyanis a rendszerváltás óta nem volt példa. Amíg ezt nem lépi meg addig Don Quijote-i szélmalomharcának groteszk jelenetei terhelik a demokratikus ellenzéket, és a FIDESZ számára pedig folyamatosan szolgáltat kampánytémát, a politikai futóvadlövészethez mindig változó, de biztos célpontot. Gyurcsány ellenzéki szereplése tehát fontosabb ma a FIDESZ számára, mint az ellenzéki összefogás erőinek. Úgy vélem van a DK-ban több olyan tehetséges politikus, aki képes lenne garantálni azt a 2-4%-ot, ráadásul nehezen lenne beaplikálható egy „Magyarország megrontói” karaktergyilkos lejárató kampány forgatókönyvébe.
Szigetszentmiklós, a legutóbbi ellenzéki együttműködés jegyében szerzett 52%-os időszaki győzelemmel élő visszajelzés az összefogás sikeréhez, de arra még nagyon korai gondolni is, hogy a kormányváltásban bizakodó szavazópolgári többség bizalmát is elnyerte az Együtt 2014 és az MSZP szövetsége. Az egymilliónyi el nem kötelezett szavazóról nem is beszélve. Az ellenzéki torta felosztása, a hosszas és sokszor tragikomikus megegyezési kísérletek demokratizáló hatása sem múlt el nyomtalanul, és sokakat végleg kiábrándított a választási reményekből, sőt a politikai közéletből is.
Őket legfeljebb a FIDESZ harsogó sikerpropagandája – amely sokszor köszönő viszonyban sincs a magyar valósággal – mozgósíthatja arra, hogy „dafke” szavazóként az urnák elé járuljon. Orbánék öntömjénező retorikája – legutóbb az elmúlt három esztendőt igazoló visegrádi frakcióülésen elhangzott beszédek – nyomán az el nem kötelezett szavazópolgárok többsége zsebében kinyílik a bicska. Az eddigi, rendszerváltás utáni magyar választások többnyire az elmúlt kormányok korábbi ígéreteiket megcsúfoló hatalmi ténykedését torolták meg. A választók általában azt tudatosították magukban, hogy mi ellen szavaznak, nem pedig azt, amiért voksukat adják.
nemzeti.net
Ha az Orbán-rendszer (nem csupán a FIDESZ-kormány) leváltása lesz a 2014-es közhangulat maghatározó motívuma, akkor menthetetlenül az ellenzéki közös jelöltek többsége nyerhet. Függetlenül a jelöltek alkalmasságától, az ellenzéki együttműködés eddigi csetléseitől-botlásaitól, a kormányváltó erők belső megosztottságától, amely kétségessé teszi a jobb (közjónak és társadalmi igazságosságnak jobban megfelelő) kormányzás esélyeit. A FIDESZ megmutatta az elmúlt években, hogy megtanulták a leckét. Nem csak győzni kell, hanem tudni kell hatalmon maradni is. Még ha oly félázsiai demokratikus játékszabályok szerint is, ahogy ezt ők csinálják. Egy dolgot azonban elfelejtettek megtanulni saját történetükből – könnyen vesztessé válhat az, aki előre eredményt hirdet…