A lét meghatározza a tudatot. Így szól a közismert vulgármarxista tétel. Idősebb generációk ismerik az állítás bizonyításának módszertanát is: ha megiszod a lét, megváltozik a tudatod. Hogy jó, avagy rossz irányba, arról nem szól a fáma. Maradjunk annyiban, ha közvetlenül nem is, de vannak meghatározó összefüggések a lét-és tudatállapotok között. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Van azonban a földkerekségnek egy különleges tája, ahol ezek az egyetemesnek tűnő összefüggések valahogy nem működnek. Ez a Kárpát-medence és benne Magyarország. Itt a társadalmi lét és kollektív tudat egymásra hatásának eredője nem ugyanaz, mint másutt Európában és a civilizált világban.
Az ellentmondás illusztrálásához csupán annyit mondunk igazolásképpen, hogy az elmúlt három évben Magyarországon felgyorsult a középrétegek deklasszálódása, miközben egyfajta politikai stabilitást tapasztalhatunk. Idestova az ország fele vegetál kényszerűen a szegénységi küszöb alatt, miközben a pártpreferenciák alig változnak. A kétharmados erőhatalom stabilan áll a lábán, miközben az ország kétharmada elégedetlen a kormány teljesítményével. Még a FIDESZ szavazók harmada is úgy látja, hogy rossz irányba kormányozzák a nemzet szekerét. Ennek dacára mégis elhiszik – a közvélemény-kutatások és az időszaki választások eredményeinek tükrében mondjuk ezt – hogy az emberek embere, Viktor és az emberek fideszes kormánya még mindig a legkisebb rossz, ha nem is a legnagyobb jó Magyarország számára.
Az, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve ma már nem kérdés a választópolgárok többsége számára, de ez a felismerés nem motivál tudatos tiltakozó cselekvést. Inkább rezignáló belenyugvást a megváltoztathatatlanba, egyfajta lefegyverző apátiát a kétharmados tejhatalom magabiztosságával szemben, amely a rezsicsökkentő kormánnyal kézzelfoghatóvá és mindenki számára érthetővé teszi embereket és családokat pártoló küldetését. Mellesleg az ellenzék a választási torzsalkodások közepette nem nyújt megnyugtató jövőképet és menedéket az elégedetlenkedők számára. A magyar jövő kiszámíthatatlansága így válik egyfajta beletörődés közmegegyezésszerű közállapotává.
A rezsicsökkentésen kívül ugyan a regnáló hatalom csak a nemzeti identitásképzés frontján elért eredményeivel szolgálta igazolható módon a honi polgárok érdekeit, de ez is elég meggyőzően hat annak az alaptézisnek az igazolására, hogy a mindenható kormányzás a magyar ember érdekeiért harcol, ha kell Európával, a multinacionális kizsákmányolókkal, a bankokkal és a velük „szövetséges” magyar baloldallal szemben. Tehát a közjó ügyét – ami ellen gátlástalanul vétett törvénysértő nemzeti nagyüzemében az igazságtalan adójogszabályoktól a Munka Törvénykönyvéig – eredményesen tematizálta a közbeszéd szintjén a legatyásodó Magyarországon. A sikeres kormányzás propagandájával nap mint nap bombázott magyar átlagember közéleti beállítottságát eredményesen manipulálja azzal, hogy ha nem ők lennének hatalmon, ennél még rosszabb lenne. Ráadásul az aktuális rosszért, az életkörülmények romlásáért is bűnbakként az „elmúltnyócév” baloldali szereplőit állítja pellengérre. Így két legyet üt egy csapásra: elfedi a maga bűneit és a bajok okát a politikai ellenfélre hárítja.
Pedig három év kontroll nélküli kormányzás után illenék némi önkritikát gyakorolni. Ezt csupán a szociálpszichológiai hatás kedvéért sem teszik, mert a hibák beismerését a politikai gyengeség jelének vélik. Ők mindent jól csináltak, még azt is, amiről tudják, hogy elszúrták. Pl. a nyilvánvalóan igazságtalan és méltánytalan egykulcsos személyi jövedelemadót, ami a társadalom 85%-t hátrányos helyzetbe hozta. Vagy említhetnénk a hárommillió honpolgár tetemes magánnyugdíj vagyonának lenyúlását. Akkor még nem szóltunk a foglalkoztatási statisztikák kozmetikázását jelentő méltánytalan és zsákutcás jellegű közfoglalkoztatási rendszerről, a burkolt, de hatékony szegény és cigány ellenes politikai praxisról, vagy az alapvető élelmiszereket drágító, Európában is kirívóan magas ÁFA-tartalomról, amelyet a regnáló kormány kreált a sárgacsekk-tranzakció- és telefonadóval körítve. Az átlag magyar családnak ugyan jól jön a havi néhány ezer forintos rezsicsökkentés, de ha utána számol, hogy a kormány sarcoló gazdaságpolitikája mit vett ki az elmúlt években a háztartási kasszából, arra a megállapításra juthat, hogy ennek sokszorosától fosztotta meg az embereket.
Máig sem oldódott meg többszázezer devizahiteles gondja, miközben ígérgetésekkel tele van a padlás. Visszamutogató bűnbakkeresésben viszont Orbán Viktor kormánya valószínűleg Európa Bajnokságot nyerne. A gazdasági növekedésről szóló Matolcsy-féle tündérmesét már csak azok hiszik el, akiknek hivatalból ez kötelességük, az államadósság-csökkentő erőfeszítések pedig hatástalanok maradtak, miközben számolatlanul dobjuk piacra a magyar államkötvényeket – a kvázi békekölcsönöket – az amerikai és a hazai piacon a pénzügyi spekulánsok nem kis örömére. Így juthat forráshoz a sorozatos megszorítási csomagok után toldozgatott-foltozgatott magyar költségvetés, és a döntéshozókat legkevésbé sem érdekli, hogy a „békekölcsön” legalább kétszer annyiba kerül, mint az IMF-hitel.
civishir.hu
„Magyarország jobban teljesít” – szól a kormányzati szlogen. Mihez-kihez képest? Ha közép-európai versenytársakkal vetjük össze nemzeti gazdasági teljesítményünket lehangoló eredményre jutunk. Az EU-ban talán Bulgáriát sikerül még túlszárnyalni. Summa-summarum a magyar családok közel fele létminimum alatt él, és egyötöde a mélyszegénységgel küzd. A népesség kétharmada nem üdült az idén, szabadságát is a kényszerű spórolás jegyében töltötte. Hárommillió magyarnak van tartós és ismétlődő rezsitartozása. A népesség 40%-nál nem kerülhet minden másnap hús az asztalra. Minőségi táplálkozásról és rekreációról csak egy jómódú 15%-os kisebbség álmodhat.
Az életviszonyok kedvezőtlen alakulását mégsem látjuk tükröződni a kollektív politikai tudatosság szintjén. Társadalomkritikai immunrendszerünk vészes legyengülésének lehetünk tanúi az aktuális közvélemény-kutatások eredményei alapján. A választás reménytelenségéért nem csupán a nemzettudattal manipuláló populista kormánypropaganda a felelős, hanem a világos alternatívát kínálni képtelen ellenzék is. A kollektív tudatzavarban szenvedő magyar társadalomban a gyógyulás jelei majd akkor mutatkoznak, ha végre tudatosul bennünk az, hogy ez a rémálom szerű „tündérmese” akár folytatódhat is…A lejtőn nincs megállás és akár még rosszabb idők is következhetnek, ha rezignált passzivizmussal nézzük tovább a magyar való világ groteszk dokumentumfilmjét, aminek statisztává degradált szereplői tulajdonképpen mi volnánk.