Magyarország a nemzetközi statisztikában általában a negatív rekordokkal szokott kitűnni. Ilyen pl. az öngyilkossági arányszám, amelynek tekintetében száz évre visszamenőleg dobogós helyek valamelyikén találhatjuk magunkat. Legutóbb a pesszimizmus és jövőkép vonatkozásában produkáltunk „Európa-bajnok”címet, de a demográfiai görbéink és a termékenységi kedv-mutatóink is lehangolóak kontinentális összevetésben.
Egy londoni kutatóintézet minden évben összeállít egy ún. prosperitás listát, amely 110 részterület alapján vizsgálja az egyes államok rangsorát az ország élhetősége, azaz életminősége szempontjából. Öt éve Norvégia biztosan vezeti a listát, 2013-ban pedig Svájc és Kanada végzett még dobogós helyeken. A legjobb 10 között Benelux államok és a skandináv országok mellett Ausztrália és Új-Zéland szerepel. Ezen a rangsoron Magyarországot 2013-ban a 41. helyen találjuk. Azt ugyan tudjuk a híradásokból, hogy országunk jobban teljesít, de az elmúlt 5 év életminőség-világranglistáján folyamatosan csúszunk lefelé. 2010 óta mintegy 1 hellyel soroltak minket hátrébb, és a 2009-es válságévhez képest is 3 helyezést romlott megítélésünk.
Némi okot az optimizmusra legfeljebb az adhat, hogy a magyar focihoz képest az ország tényleg jobban teljesít életminőség dolgában. Különösen a hollandok elleni K.O. óta. A FIFA által havonta közzétett futball-ranglistán ugyanis 17 helyezést zuhanva a 43. helyen landoltunk október végén. Vagyis olyan a magyar életminőség, mint a magyar foci. Ez nyilván senkit sem nyugtat meg, de nem is vígasztal…
A kormányfő szerint a válságot félrekezelő Nyugat-Európa az első tíz helyből hetet elhódított. Magyarul a polgárok életminősége szempontjából legvonzóbb országok, ahol a jólét és szabadság mindennapos létélmény, az öreg kontinensnek azon fertályán találhatók ami ellen mi – jobb dolgunk nem lévén – békemenetelünk és szabadságharcot hirdetünk a munka alapú társadalom nemzeti téveszméje nevében. Míg mi vívjuk a kormány által feltuningolt szélmalomharcunkat a romlott Nyugattal, addig ők élik a jóléti társadalmak nem éppen szürke hétköznapjait. Nem mellesleg posztkommunista örökséggel megvert közép-kelet-európai sorstársaink – így lengyelek, csehek, szlovákok, észtek – is előttünk járnak és közelítenek a jóléti centrum felé életminőség dolgában is, miközben mi hátrafelé araszolunk, amin a keleti nyitás sem segített. Az is eléggé sovány vigasz, hogy a Balkán – így Bulgária és Horvátország – még mögöttünk kullog, Panama viszont beelőzött a korrupciót is mérő rangsorban. De nem azért, hogy beigazolódjon a kampányszlogen miszerint „Magyarország jobban teljesít”, összességében megállapíthatjuk, hogy születhettünk volna rosszabb helyre is. A világátlagnál ugyanis jobban állunk néhány releváns dimenzióban. Figyelmeztetésnek megjegyezzük, hogy a világrangsornak nagyon az első harmadában vagyunk, de ez nem igazán releváns összehasonlítási alap. Európai Uniós összehasonlításban már nem ilyen rózsás a helyzet.
Amiben kiemelkedünk az az 1 főre jutó mobiltelefonok száma. Minden magyarra átlagosan több mint egy mobil jut. A telekomadó ellenére mobilozási szenvedélyünk töretlennek mondható, amiből azt is kiolvashatjuk, hogy a fecsegő-trécselő világbajnokságon biztosan döntőbe jutnánk. Alultápláltak ugyan nem volnánk, de betegségek dolgában – minden 3. honfitársunk egészségügyi problémákkal küzd – már rosszul állunk. Szabadságjogok tekintetében még mindig elégedettebbek az állampolgári jogok farigcsálása ellenére, mint az áltagos földlakó, de nem dicsőség Irak, Szíria, Egyiptom, Líbia vagy Venezuela előtt grasszálni, nem beszélve Csádról, vagy Észak-Koreáról. Az oktatási átszervezés ellenére még mindig jól állunk a pedagógus-tanuló arány, vagy az 1 főre jutó kórházi ágyak tekintetében, de már kevésbé érezzük biztonságban magunkat az utcán, mint a világátlag, ahogy kevésbé vagyunk vallásgyakorlók is. Van azonban egy határozott előnyünk, ami talán a népi életvilág tradícióinak túlélésére utal, nevezetesen a civil társadalom szolidaritáskészsége! Ha már az egyre mindenhatóbbá váló államunkra egyre kevésbé számíthatunk, a magyarok önsegítő civil hálózatának (rokonok, barátok) segítségében még bizakodhatunk. Sőt az ismeretlenekre is jobban számíthatunk, mint általában a világban.
A rossz hitelek aránya Magyarországon hétszeresen haladja meg a világátlagot, de legalább számíthatunk egymásra, ha bajba kerülünk. Elégedetlenebbek vagyunk életszínvonalunkkal, mint az áltag „világpolgár”, és hitetlenek vagyunk a kemény munka értelmét illetően is, vagyis úgy véljük nem a szorgalom és a kitartás a biztosítéka a társadalmi felemelkedésnek, előrejutásnak. A világátlaghoz képest mi magyarok feltűnően bizalmatlanok vagyunk a pénzintézetekkel, az igazságszolgáltatással és a kormányzással szemben, de bizakodóbbak vagyunk gyerekeink továbbtanulási esélyeit illetően.
A vizsgálat összképe alapján elmondhatjuk, hogy Magyarországon rendkívül erőteljes a közintézményekkel szembeni kritikai pesszimizmus, a civil társadalom immunrendszere viszont még jól működik. Ha már elveszett a jó kormányzásba vetett hit, mentsvárként még ott van egy önsegítő társadalmi kapcsolatrendszer – mondhatnánk nemzeti sorsközösségnek is – amelyre baj esetén számíthatunk. Nemzeti identitásunk legpozitívabb eleme ez a szolidaritásba vetett hit, amely átsegíthet bennünket a bajokon. Társadalmunk kohéziós erejét tehát ebben láthatjuk a nemzetközi vizsgálat tükrében, annak ellenére, hogy kollektív tudatunkat és pszichénket számos támadás érte és éri nap mint nap, és a jövőbe vetett hitünk is meginogni látszik. A magyar társadalom azonban minden individualizáló és globalizációs hatás ellenére sem vált magányos tömeggé, ami garancia lehet arra, hogy egyszer még újra lehetünk „legvidámabb barakk”…és nem csak kelet-európai dimenzióban.
celkeresztben.network.hu