Nehéz lesz megmagyarázni itthon és a nagyvilágban egyaránt, hogyan lehet kisebbségi szavazataránnyal /45%/ abszolút /66%-os/ parlamenti többséget szerezni Magyarországon manapság. A győztesek első kommentjei, amelyeket Európának címeztek, rögvest arról szóltak, hogy a kormánypárt által kreált /és számára egyoldalúan kedvező/ választási törvényt előzetesen vizsgálták és jóváhagyták az Unió arra illetékes szervei, többek között az alkotmányjogászokból álló szaktestület, a Velencei Bizottság is. Így a 2014-es magyar választások legalitásához nem férhet kétség Brüsszel részéről sem. Sőt odáig ment az orbáni jólétben időközben kigömbölyödött fideszes EP képviselőnő – a listavezető Pelczné Gáll Ildikó –, hogy csakis a magyar választási törvényt vizsgálták az eubürokraták, a többiekét pedig nem. Vajon miért? Ezen talán el kellene gondolkodni…..Arra azonban elfelejtett válaszolni a „narancsképű szépség”, hogy a törvényesség nem egyenértékű a legitimitással, azaz a társadalmi elfogadottság és támogatottság mértékével. Ily mértékű aránytalanságot legalitás és legitimitás között sehol Európában nem találhatunk: e tekintetben is bizonyíthatjuk unortodoxiánkat a nemzetközi közvélemény előtt. Nálunk a győztes tényleg mindent visz, még többet is mint kellene…
Tehát kis hazánkban egyedülálló módon lehet politikai kisebbségből abszolút parlamenti többséget kreálni a fideszes játékszabályok alapján. Így a Nemzeti Együttműködés Rendszere újabb négy évre betonozhatja be magát úgy (és ez a jó hír!), hogy nem szorul a szélsőjobb kegyeire. Nem kizárt azonban, hogy ezzel is számol a paraszthajszállal újra kétharmados Fidesz. Példa lehet erre a szimbolikus politizálás közös nevezője, a civil tiltakozást kiváltó botrányos Holocaust emlékmű körüli serénykedés és nem titkolt együttműködés a Jobbikkal, ill. a parlamenti bizottsági pozíciók elosztásánál tanúsított kormánypárti engedékenység. Ez utóbbi is bővelkedik a szélsőjobbnak tett gesztusokban. A régi/új kormányzat továbbra sem kíván lemondani a látens koalíció esélyeiről – amit amúgy a hatalmi matematika is diktál –, ahogy a nemzeti alapú, időnként nyíltan nacionalista konfrontatív politizálás jobboldali szekértábort ideológiailag egybemosó és tömörítő törekvéseiről sem, amely az immár 20%-ot is meghaladó és a falusi Magyarországot részben uraló szélsőjobbosok bizalmának elnyerésével egyenlő…
Az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” eddig bevált populista filozófiájára építő hatalmi praxisból egyenesen következik, hogy az újrázó nemzeti oldalt továbbra is kevésbé érdekli a nemzet kenyere, mint imája. Ez utóbbiban ugyanis mindig sikeresebbek voltak politikai vetélytársaiknál, mint a jólét és biztonság terén megvalósított kérdőjeles politikájukban. Ráadásul a szimbolikus politizálás – a kenyér helyett ima – a legolcsóbb és a legkevésbé számon kérhető hatalomgyakorlási trükk. Tegyük rögtön hozzá: a helyzet azonban jelentősen változott 2010-hez képest. A kötéltáncot járó nemzetgazdasági stabilitás garantálásához 2014-ben már nem lehet olyan unortodox közgazdasági megoldásokat bevetni, mint négy éve. Elfogytak a tartalékai a nemzeti sarcpolitikának. Nincs már lenyúlható 3000 milliárdos magánnyugdíj-pénztári vagyon, nem fokozható a bankok és multik adóprése és a magyar társadalom is teherbíró-képességének végső határáig jutott. A foglalkoztatottsági statisztikákat sem lehet mesterséges eszközökkel tovább fényezni /mint pl. az április 30-ig tartó közfoglalkoztatási kampányprogrammal, amelyben 200.000 honfitársunk volt kénytelen részt venni, ha tetszett neki, ha nem…A kamat-és rezsicsökkentés is kritikus határokat feszeget. Ez utóbbi választási csodafegyvernek jó volt ugyan, de már a nemzeti oldal polgármesterei – akik kiszorultak a parlamentből, így a frakciófegyelem se köti őket – is kritikusaivá váltak az önkormányzati közszolgáltatókat is padlóra küldő rezsicsökkentés folytatásának. Történelmi mélyponton vegetál nemzeti fizetőeszközünk a forint is, ami nagyfokú importfüggőségünk okán gazdasági kiszolgáltatottságunk fokozódását jelenti, és kiváltképpen áll ez az energiapolitikai esélyeink romlására, főként, ha az ukrán krízis eszkalálódik. A „keleti szél” című gazdaságpolitikai program eddig sem hozott értékelhető irányváltást, a krími-donyecki orosz gyarmatosítás pedig végképp ellehetetleníti a korábban felmelegített Putyin-Orbán viszonyt. /Egyébként az oroszok eddig is konvertibilis elszámolás mellett biztosították gázellátásunkat!/ Az Orbán-rendszer külső finanszírozásának „sikerágazataként” emlegetett amerikai és európai államkötvény-kibocsátást is ellehetetlenítheti a forint leértékelődése a nemzetközi pénzpiacokon, így marad a sovány alternatívát jelentő hazai „békekölcsön”, az agyonreklámozott magyar kincstárjegy. A Matolcsy-féle unortodoxia erőforrásai tehát kifogyni látszanak, ami beárnyékolja a tartós gazdasági növekedésről szőtt vágyálmokat.
Nem véletlen műve tehát, hogy a kormánypárt minden sikerpropagandája ellenére 600.000 listás szavazót vesztett 4 év alatt, és egyáltalán nem valószínű, hogy a kétmillió törzsszavazó feltétlen bízik az eddigi kormányzás folytatásának értelmében. Ezek a nemzeti optimizmust beárnyékoló tények a figyelmeztető jelei annak, hogy a rendszer fenntarthatósága ma már objektív akadályokba ütközik. A kenyér helyett ima politikája nem folytatható az eddigi gazdaság-és társadalompolitikai módszerekkel. Győztesek és vesztesek egyaránt enni kérnek. Ki többet, ki kevesebbet. A gazdasági növekedésről és a foglalkoztatottság javulásáról szóló kampányszagú sikersztori ma már kevésnek tűnik. Különösen, ha az európai relációkat vesszük alapul. Immáron jóformán csak Bulgáriát előzzük meg, ami kétségessé teszi az orbáni csodafegyver-arzenál működőképességét. Eljött a magyar valósággal való szembenézés ideje, a redukált győzelmi mámor után. Ezt már Viktorunk is sejtheti…nem lehet ott folytatni, ahol abbahagyta….