Az inflációgerjesztő ÁFA és jövedéki adóemelések okán az állam 200 milliárddal lett gazdagabb a múlt évben az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkára szerint az adófizető vásárlók kárára. A magyar ember a saját bőrén spórol inkább – visszaveszi a családi fogyasztást – amit a kiskereskedelem érez meg először. Lakásfelújítást, autó vagy egyéb tartós fogyasztási cikkek vásárlását elnapolják a családok (sokan az irreálisan megdrágított egyetemi tanulmányokat is), de még a ruha és cipő vásárlását is kétszer meggondolják és azt is inkább a second hand üzletekben realizálják. A magyar családok háromnegyede az idén otthonában nyaralt, és hétköznapi rekreációra sem futja a háztartási kasszából, ahogy takarékoskodásra sem.
Amin viszont kevésbé lehet spórolni: az a közlekedés (itt jegyezzük meg a magyar üzemanyag árak mellett már az autózás is luxusnak számít), a háztartási energiafelhasználás és az élelmiszerfogyasztás. Ez utóbbiak drágultak leginkább, köszönhetően a világpiaci tendenciák mellett nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő állami adótartalomnak. Az átlagos, Európában legmagasabbnak számító 6,6%-os infláció mértékét éppen a napi fogyasztási cikkek áremelkedése múlta felül. A liszt és a kenyér ára közel 10%-kal nőtt szeptemberben, az élelmiszereké pedig átlagosan 7,5%-kal. Ezért is csodálkoznak sokan a kasszánál: a megszokott hétköznapi bevásárlásoknál szokatlanul magas a számla. A takarmánydrágulás miatt 25%-kal nőttek a húsipari termékek árai, így egyre gyengébb minőségű termékekkel lehet csak fenntartani a tavalyi szintet. (Mellesleg tudjuk, hogy a magyar nem éppen vegetáriánus nemzet.)
A stagnáló nettó keresetekből az emelkedő infláció miatt kevesebbet vásárolhatunk, azt is a gyengébb minőségű, olcsóbb árufajtákból. Vásárló erő tekintetében a versenyszférában dolgozók még úgy-ahogy követni tudják az inflációt, de a közszférában foglalkoztatottak jelentős (közel 10%-os) reálérték csökkenést szenvedtek el egy esztendő leforgása alatt. (Ez természetesen az átlagos jövedelmi adatokból számolható ki, és tudjuk, hogy a népesség döntő hányada ennél kevesebbel kénytelen beérni, így egyes társadalmi rétegek életszínvonal- romlása jóval nagyobb mértékű lehet.) A magyar „fogyasztói kosárba” tehát egyre kevesebb kerül egyre drágábban.
Rihpoi.com
A válságidőszakban – noha Matolcsytól megtudhattuk, hogy Magyarországon ennek vége van, csak az eurozóna országaiban tombol, tovább rontva az osztrák, olasz, spanyol, görög stb. életnívót – éppen a legszükségesebb, alapvető fogyasztási cikkekre fordít többet a lakosság. A KSH kozmetikázott statisztikájában pedig ezeknek – így az élelmiszereknek – tulajdonítanak kisebb jelentőséget a magyar fogyasztói kosár-számításoknál 2012-ben. Ezért az alapvető élelmiszerek 8%-os drágulása a valódi fogyasztási kiadásoknál egyre nagyobb súllyal esik latba a családok havi kiadási szerkezetében. Relatíve tehát a kevesebből többet költünk aránylag közlekedésre, energiára, szolgáltatásokra és élelmiszerre, mint tavaly, vagyis az alapvetőnek tekintett cikkek és szolgáltatások kiszorítják a magyar fogyasztói kosárból az egészségügyi, oktatási, vendéglátási, kulturális, szabadidős, telekommunikációs és ruházkodási kiadásokat. Ez pedig a csökkenő reálkeresetek mellett a bioógiai egetációirányába történő kényszerű átállásra utal.
Az inflációgerjesztő magyar gazdaságpolitika tehát – eurozóna válságon innen és posztkommunista örökségen túl – a hétköznapi magyar családok bőrére hazardírozik. Az áruk megnövelt állami adótartalma révén egyre több pénzt von el a magyar emberektől, hogy az állami költségvetés lyukait betömködje. Az ún. válságadók közül a telekomadót, vagy a tranzakciós adót beépítik a szolgáltatók az árakba, így azt is kénytelenek vagyunk kifizetni. Nem lesz ez másként a legújabb – Matolcsy által sebtében kreált – közműadóval sem, amelyet a multik, vagy hazai tulajdonú vállalatok – a mi szempontunkból teljesen mindegy – szintén áthárítják a fogyasztókra. Ennek a 2013-as büdzsében szereplő 80 milliárdnak is a magyar emberek fizetik meg az árát. A gyógyszerár-támogatásból vagy a felsőoktatásból – és általában a közteherviselésből – egyre jobban kivonuló állam, amely az orbáni gazdaság- és társadalompolitika mindenek fölött álló, spiritást élvező szereplője egyre kevesebbet ad és egyre többet követel. Ennek az etatista politikának, amely a nemzeti szuverenitás szép jelszavai mögé bújik, a magyar állampolgárok, a munkából élő emberek a legfőbb finanszírozói és egyben kárvallottjai is. A kérdés csupán annyi: meddig tűrik a nemzeti kizsákmányolás rendszerét. Mikor robban a híres keleti népi eledel, a puliszka?