A 2014-es mozgalom értelme nem csupán a kormányváltás, hanem egy valódi nemzeti együttműködésre alapozott országépítés kell legyen, mert nem elég az orbáni önpusztító szabadságharc után a romokat eltakarítani, hanem a magyar demokrácia elmúlt negyedszázados tanulságait végre levonva egy élhető Magyarország megteremtése a cél.
Egy olyan országé, amely szalon- és versenyképes az európai nemzetek és a globalizálódó világ piacán, ahol érvényesül a politikai osztály feletti civil társadalmi kontroll a két választás között is. Erre lehet a garancia az a szakszervezeti és önszerveződési háttér, amelyet a Szolidaritás és a Milla jelent. A helyzet kísértetiesen hasonlít a rendszerváltás előtti idők, a kései ’80-as évek társadalmi-politikai átalakulásához. Akkoriban is autonóm civil kezdeményezések és polgári hálózatok jelentették a pártok és a formálódó új politikai osztály „forrásvidékét”. Akkor sem volt idő arra, hogy a politikailag aktivizálódó civil Magyarország kellőképpen megerősödjék, hogy autonómiáját, nyilvánosság és hatalomellenőrző szerepét a demokratikus választásokat követően is betölthesse. A hirtelenében megalakult pártok az MDF-től az SZDSZ-en át a FIDESZ-ig mindannyian a politikai koraszülöttség és annak nyomán a legújabbkori magyar demokrácia gyermekbetegségeinek jegyeit viselték magukon, mind önmagukhoz, mind a többi politikai szereplőhöz való viszonyukban. Ennek a hatalmi patológiának, a mindenáron való konfliktuskeresésének és egymás bármi áron való legyőzésének logikája hatotta át a politikai színpad sokszor tragikomikussá váló öncélú arénáját. Valódi társadalmi párbeszédet az oligarchizálódó pártok legfeljebb a változást ígérő, egyre populistább kampányaik során folytattak, hatalomra kerülésük után pedig elfelejtették, vagy merőben formálissá tették a közakaratképzés demokratikus fórumait. Domesztikálták és politikailag korrumpálták a legális szakszervezeti vagy szakmai érdekképviseleti vezetőket – mint láthatjuk ezt manapság is – és ellehetetlenítették a társadalmi tiltakozás hatékony lehetőségeit. Ezért nem volt az országban az elmúlt 22 évben pl. eredményes a sztrájkhullám sem.
http://fanatics.blog.hu/2012/07/15/orszagos_meretu_osszefogas
Minden másról szól a rendszerváltás óta eltelt 22 év, csak a megegyezéses alapú politikai kultúráról nem. Míg a nyugati demokráciáknak éppen ez a konszenzuskeresés a lényege a közakaratképzés szempontjából, nálunk „jó” kelet-közép európai hagyományként a disszenzusos – azaz kirekesztő jellegű – hatalomgyakorlási stílus és módszer termelődött történelmileg újra. Ennek terméke a gyűlöletbeszéd, a mindenkori politikai kisebbség elnyomása és elhallgattatása, a civil társadalomnak csupán hatalom-reprezentációs célokra történő ki- és felhasználása, a szakmai szempontokat háttérbe soroló politikai döntéshozatal. Ez a disszenzusos politikai kultúra szüli az ideológiai-világnézeti alapú végzetes megosztottságot és szembenállást nem csak a különböző értékplatformokat kisajátító pártok, hanem az értelmiség és a társadalom különböző rétegei között is. Így válik egyes politikai szekértáborokat tömörítő és a köztük lévő árkokat szakadékká mélyítő szimbolikus erővé a nemzet, a kereszténység, a szabadelvűség, vagy a konzervativizmus, a baloldaliság vagy európaiság.
Amikor az Együtt 2014 mozgalom a politikai mezőben középre próbálja navigálni magát, ezzel az átkos jobboldali-baloldali megosztottsággal is szakítani kíván. Mindkét oldalról várja a hamis szembenállásból és annak következményéből, a kirekesztő politikából kiábrándult polgárokat. Azokat, akik ráébredtek az ideológiai alapú disszenzusos politika értelmetlenségére, és arra, hogy a választások után „felszentelt” politikai garnitúra hatalomra jutván megtagadja tőle a közjó tematizálását csakúgy, mint a legitimitás folyamatos megerősítését. (Ez utóbbi aktusra a FIDESZ-es álcivilek által szervezett békemenetek szolgálják a legjobb példát, ahol az őszinte és lelkes hívek – mintegy hamis osztálytudattal fertőzött tömeg – biodíszletet alkotnak a regnáló kormány tiszteletére. A polgári nyilvánosság helyett a hatalom reprezentációjának és hamis legitimációjának tárgyiasult szereplőiként, ahol a lojalitás minőségét a felvonulók mennyiségével mérik. A felülről szervezett legitimációs aktusok, az uralkodó rezsim „önkéntességi alapon” kikényszerített elismerési aktusai kiváltképpen jellemzőek az önkényuralmakra, a XX: századi jobb- és baloldali diktatúrákra egyaránt.
A jobboldal jó ideig abban a hitben élt, hogy ők a magyar utca urai, hogy övék itt a tér. A Milla, a Szolidaritás és a 4K megjelenése ezen a monopolhelyzeten változtatott. Míg Gyurcsány és Mesterházy kockázatosnak vélték a baloldal mozgósítását, tőlük függetlenül megjelent a magyar utcákon egy valóban elemi erejű civil ellenzéki erő, amely egyre szervezettebben és hangosabban – és nem mellékesen a politikai szüzesség hitelességével – mondta ki, hogy ebből az országot és népet sarcoló orbáni szemfényvesztésből elég volt. Olyan új arcok jelentek meg a politikai színpadon, akik autentikus kritikusai lehetnek egy hitelét vesztett politikai elitnek, akikről még elhihető, hogy nem a politikából, hanem a politikáért élnek, azaz valódi szándékuk a közjó szolgálata. Az már a politikai marketing szépséghibája, hogy vezéregyéniséget csak importálni tudtak Bajnai Gordon személyében. Ő és a 2009-2010-es válságkezelő kormányának munkatársai a FIDESZ-esek minden jóakaratúnak nem nevezhető igyekezete ellenére sem azonosíthatók az elszúrt gyurcsányi szocialista kormányzás szereplőiként. Bajnai megítélése az államcsőd elkerülése érdekében hozott népszerűtlen megszorító intézkedések ellenére még ma is pozitív, különösen az országot vakvágányra juttató Orbán-Matolcsy-féle unortodox gazdaság-és társadalompolitika függvényében. Az egyenleg inkább egy jó szoci, mint egy rossz jobbos…