Budapest nem Párizs, ahogy a 2012-es évadzáró „diákforradalom” sem azonos a legendás ’68-a korszakváltó ifjúsági lázadással. Ott, akkor az elidegenedés ellen és az önmegvalósítás szabadságáért harcoltak, itt a tandíjjal terhelt megélhetési gondok, röghözkötés, az egyetem és szakválasztás szabadságának bürokratikus korlátozása ellen.
Párizsban ’68 májusának végén a Sorbonne-i egyetemfoglalással kezdődő diáklázadás utcai barikádharcokig elmenő és a munkássággal szolidaritást vállaló forradalmi cselekménysorozatba, baloldali radikalizmusba torkollott. A párizsi diákok – ahogy német, vagy amerikai sorstársaik is – az egyetemi oktatás kritikájával kezdték, majd kormányzati erőszakszervezetek brutális fellépése nyomán tudatosodott bennük, hogy az egyetemi rendszer romlottsága egyelő a jóléti kapitalizmus álarca mögé rejtőző bürokratikus, militáns és kizsákmányoló társadalmi-gazdasági rendszer romlottságával.
A ’68-a párizsi diáklázadás az illúziók forradalma maradt, de De Gaulle tábornoknak mennie kellett. Az ellenkulturális forradalom pedig nem csupán a szabadság határait nyitotta szélesebbre, hanem az akkori egyetemi nemzedékeket olyan társadalomkritikai identitással ruházta fel, amellyel méltán érdemelték ki a „nagy generáció” történelmivé vált elnevezést.
Ez a kulturális és politikai harcokban öntudatára ébredt nemzedék felnőtté válva sorsformáló generációként járult hozzá a jóléti kapitalista rendszerek demokratizálódásához és humanizációjához egyaránt. A forradalmat elbukták, de a békét megnyerték. Erőszakmentesebbé és zöldebbé varázsolták Európát és a világot.
Ha keressük a párhuzamokat a mai magyar diáktüntetések és az akkori, közel félévszázada történt egyetemi mozgalmak között, találhatunk azonos dramaturgiai mozzanatokat, noha a helyzet gyökeresen más, ami a nyugati és a keleti társadalomfejlődés különbözőségéből adódik.
Itt is, ott is egyetemfoglalással, ülősztrájkkal kezdődött a lázadás, majd utcai demonstrációkkal folytatódott. Egyik egyetemről a másikra terjedt, végül nem volt olyan egyetemi város, ahol ne tüntettek volna. (A szegediek most is megelőzték a fővárosiakat, és büszkén emlegették elődeik’56-os és ’88-as forradalmi hagyományait.)
Sok hasonlóságot említhetünk a diákság kritikai kreativitásának megnyilvánulásaiban a jelszavaktól a plakátokig, amelyek a hagyományos ellenzéki politizálás eszköztárából hiányoznak.
Közös pont a párizsi és magyar diáklázadás szellemiségében a bürokráciaellenesség és a tekintélyelvű hatalomgyakorlás megszégyenítő leleplezése is. Az is hasonló, hogy az államilag elismert diákszervezetekkel szemben (pl. HŐOK) a mozgalom motorját az új és szabadon szerveződő szervezetek (nálunk a Hallgatói Hálózat) jelentették. Őket ugyanis nem lehet kormányzati eszközökkel korrumpálni.
A hallgatói hálózat gyors növekedése – köszönhetően a kommunikáció internetes formáinak is – és radikalizálódása egyébként lépéskényszerbe hozta az elmúlt években elkényelmesedett és elbürokratizálódott HÖOK-ot is, amelynek vezetői nem akarták, hogy kicsússzon alóluk a legitimitás talaja. (Ezért került Nagy Dávid HÖOK elnök Kossuth téren folytatott ülősztrájkja során heves szópárbajba az őt meglátogató Balog Zoltán miniszterrel.) A diákságon belül is az egyetemvezetés, a Rektorok Tanácsa és a HÖOK iránti megrendült bizalomról tanúskodik a Hallgatói Hálózat gyors növekedése.
kuruc.info
Ez a mozgalmi szervezet – amelynek valódi érdekképviseleti jelentősége még a közeljövőtől várható – radikalizálta az oktatókat és a rektorokat is, akiket a kormányzati oktatáspolitika az ún. „kancellárok” egyetemekre történő kinevezésével jogfosztottá tett. Ez a direkt kormányzati beavatkozás az egyetemi autonómia kétségtelen felszámolási kísérletével egyenlő. Erre már az egyébként irreálisan magas fizetésekkel korrumpált rektorok sem mondhattak igent. A „kancellárok”, mint a hatalom politikai komisszárjai – ez mutatja meg az orbáni rendszer valódi arcát az egyetemi világ tükrében – a kormányzati akarat végrehajtóiként végképp kétségbe vonják az egyetemi demokrácia és autonómia minden európai hagyományát. Ez a hoffmanni-orbáni felsőoktatási átszervezés konzervativizmusát is alapvetően kérdőjelezi meg, és világossá teszi azt a diktatórikus szándékot, amely az egyetemi önkormányzatiságot nem csupán pénzügyi eszközökkel kívánja felszámolni.
Visszatérve kiindulópontunkhoz, a párizsi és budapesti diákmozgalom összevetéséhez, a legnagyobb különbséget abban láthatjuk, hogy míg az európai ’68-a diáklázadások az egyetemi demokrácia elégtelenségétől eljutnak egy általános politikai rendszerbírálatig, addig a mai magyar diákság lázadása nem jut túl az egyetemi falakon, az oktatással és továbbtanulással kapcsolatos sarkalatos követeléseken, amelyek központi kérdései a tandíj és a röghözkötöttség,
A kérdés csupán az, hogy a társadalom többségét a felsőoktatásból kirekesztő kormányzati oktatáspolitika leplét lerántva mikor döbben rá az egyetemi diákság a keretszámok eltörlésének és az államilag támogatott férőhelyek növelésének kétes értékű sztrájksikerei nyomán arra, hogy a valódi megegyezés még odaát van, ahogy az igazság is. És ez már nem csupán tanügyi kérdés… Különben a Téli rózsás Diákforradalom csupán egy szép álom marad!