A kormánypolitika nem titkolt szándéka a középosztály megerősítése, ami önmagában is dicséretes. Különösen annak fényében, hogy a nevezett népességcsoport egyfajta társadalompolitikai fogyókúra révén valójában egyre karcsúbbra sikeredett az utóbbi években.
Nyilvánvaló, hogy a derék magyar famíliák széles tömegét érthetjük a közelebbről soha nem definiált középosztályon. Bizonyára nemcsak a felső tizedet jelöli ki politikája haszonélvezőjeként a kormányfő, azt a réteget, aki magas jövedelme dacára sikerrel növelte a kenyérrevalót az egykulcsos adórendszer bevezetése óta. Középosztálynak túl szűk lenne a magyar társadalom legfelső jövedelmi 10 %-a.
Ki NEM tekinthető a középosztályhoz tartozónak?
Alighanem a középosztálynak már csak társadalmi súlyánál fogva sem nevezhetők az otthonvédelminek becézett törvény igazi kedvezményezettjei, az a néhány százezerre tehető család, aki ”megtakarításaiból” volt képes megszabadulni a deviza adósrabszolgaságból. Ez is meglehetősen szűk társadalmi keresztmetszet. Vagy tán a vidéki családi agrárgazdaságok robotoló tulajdonosai? Ők is hiába várták az új nemzeti földosztást, amit a zöld oligarchia lenyúlt csodálkozó szemük láttára. Ebből rájöhettek, hogy a magyar „farmer” sem tartozik a kedvezményezett középosztályba.
A vendéglátósok, a kiskereskedők vagy a kisiparosok az egyre szűkülő fogyasztóképes kereslet mellett? Hát ők is rádöbbenhetnek, hogy őket sem szolgálja a kormány középosztály-politikája. Netán a fuvarozók? Ez sem sanszos, akár a taxisokat, akár a teherszállítókat vesszük az immár elviselhetetlennek tűnő üzemanyagárak növekedése mellett. Vagy talán az állami szektor közalkalmazotti vagy köztisztviselői állásokat betöltő értelmisége? Őket is megtizedelte a Nagy Magyar Átszervezés és karcsúsítás, s a maradék is bizonytalanul éli meg a közeljövőt.
Kik tartozhatnak az ÚJ KÖZÉPOSZTÁLYHOZ?
De bizonyára a kedvezményezettek köréhez tartoznak a politikából élők tízezrei, a fülkeforradalomban személyes érdemek híjján is kiválasztódott parlamenti képviselők – akikről köztudott, hogy közpénzen élő milliomosok párthovatartozásra való tekintet nélkül. Így érthető felfokozott hatalmi empátiájuk az „istenadta nép” iránt. A vidéki politikai elit tagjai: polgármesterek és a kormányzó helyi frakciók tagjai, akik a képviselői juttatások mellé bekönyvelhetik a felügyelő-bizottsági pozíciójuk havi sarzsiját is. No meg a mellékes sem mellékes …
A politikai kapcsolatok haszonélvezői, a kormánypolitikai propaganda-gépezetének siserehada, intézetek, alapítványok, szakértők serege, hatalompárti újságírók, szerkesztők, független civilnek álcázott szakértelmiségiek, az új éra által kinevezett igazgatók, osztályvezetők. S nem mellékesen a politikai holdudvarába tartozó, a hatalom köldökzsinórján élősködő gazdasági szereplők. Simicska, Nyerges és társaik: Csányi, Széles, Demján csak a jéghegy csúcsa, de az önkormányzati piacok környékén még több ezerre tehető a politikai kapcsolatokat pénzre és előnyök megszerzésére váltani képes elkötelezett vagy éppen jól helyezkedő – akár posztkommunistaként sikeres múltú és jelenű – vállalkozók száma. Ők bizonyára identifikálják magukat a hatalom által preferált ún. középosztályba. Némi szociológiai optimizmussal, a családi-baráti holdudvarral kerekítve talán kitesz az egész grémium kétszázezret. Ez lenne tehát az új nemzeti középosztály, ami a kormánypolitika centrumában áll? Még társadalmi rétegnek is merész lenne nevezni! Az egész ún. nemzeti elkötelezettségű feltörekvő társaság – a nemzeti együttműködés rendszerének hűbéresei – kísértetiesen hasonlít a két világháború közötti állami haszonjavakat élvező és kisajátító úri középosztályhoz – a Mikszáth által leírt dzsentrihez, aki lojalitása és nem szakmai teljesítménye alapján jutott jólfizető állásokhoz, üzletekhez azzal a különbséggel, hogy a dzsentrihez elválaszthatatlanul kötődött az úriemberség viselkedési kódexe.
Olvasd el ezt is: Móricz Zsigmond: Rokonok
Az esernyőfogalom
Nem kizárt, hogy az új középosztály nem más, mind ideologikus üzenet – a FIDESZ újabb politikai kommunikációs stratégiájának esernyőfogalma, amely alatt akár az ország kétharmada is elfér, legalább is a népi képzelet szintjén. Miután a sarkalatos törvények és az adótörvény nyomán rosszabbra fordult a többség sorsa, immár nem működött jól az „Emberek”-et célzó kormányváltó propaganda, amely felváltotta a korábbi polgári Magyarország programját. A válságkezelés terheit immár nem csak a multik és a bankok viselik, hanem többnyire a magyar emberek.
A félidejéhez közelítő FIDESZ kormányzás kudarcaira a bűnbakkereső politikai propagandagépezet már nem tudott elfogadható és a józan ésszel kompatíbilis magyarázatot adni, mert többet vett el az Emberektől, mint amennyit cserébe adott vagy ígérni volt képes: ezért kommunikációs irányváltásra volt szükség. Így találták ki a jól fizetett szakértők az új nemzeti középosztály hatalmi logika által kreált fogalmát.
A választópolgárok többsége ugyanis még akkor is ebbe a gyűjtőfogalomba értelmezi saját maga társadalmi helyzetét, ha jövedelmi-vagyoni vagy életmódbeli helyzete ezt nem indokolja. Így a kormánypolitika ha nem is mindenkit – Embereket –de legalábbis milliókat szólíthat meg, mert a magyar átlag alatt élők tömegei és az átlag feletti életszínvonalnak örvendő kisebbség egyaránt a középosztályhoz tartozónak véli magát.
Az igazi KIÚT
Közismert tény, hogy az emberek 80%-a ítéli meg úgy, hogy „rossz irányba mennek a dolgok” – hasonló arányban vélekedtek így erről a Gyurcsány-érában is. Ennek ellenére a választópolgári kiábrándulás mértéke a kormánykoalíció megítélését illetően nem követi az össztársadalmi szintű egzisztenciális elbizonytalanodást. A váltás helyett a kiábrándulás és a vele járó politikai közöny jelenti a téves kiutat …
Még mindig bíznak azokban a politikai erőkben, akik kenyér és tisztességes munka helyett a vallási- erkölcsi felsőbbrendűség jegyében nemzeti imával próbálják betömni az egyre többet nélkülöző szájakat. A közjó tekintetében kiszámíthatatlanul rossz kormányzás mellett feltehetően eredményes politikai kormánypropagandával képesek legitimálni hatalmi ténykedéseiket. A vallási és nemzeti szimbólumok önkényes kisajátításával zajló konfrontatív politizálás az ellenségkép folyamatos újraértelmezésével próbálja igazolni azt az értelmetlen össznemzeti harckészültséget, amely a szavazótábor és a szűkebb politikai szekértábor egyben-maradását biztosítja.
A fülkeforradalmárok lemorzsolása addig nem zavarja a hatalmon lévőket, amíg ők nem találnak más választást. A jelenlegi alternatívák – Jobbik, MSZP, DK, LMP – valljuk be kevésbé vonzóak.
Úgy vélem a politikailag csalódott választók többsége számára sem közömbös a jobb választás lehetősége. A romló életkörülmények egy új civil alternatíva malmára hajthatják a vizeinket és egy újabb fülkeforradalom leránthatja a leplet az „alkotmányos” revolúció hazugságairól, gipszből készült szobráról.