Széll Kálmán azon haladó szellemű, nemesi származású polgára volt az országnak és Vasvármegyének, akire méltán lehetünk büszkék. Miniszterelnökségig vitte a közéletben a rátóti mintagazdaság ura, a századelőn a szépemlékű Monarchia utolsó békeévtizedében, amely soha nem látott polgári gyarapodás korszaka volt Magyarország történetében. Bizonyára sokat forgolódik sírjában mostanság, amikor a róla elkeresztelt válságkezelő programok súlyos társadalmi következményeire tekint.
Eltűnt egy kisvárosnyi diák
Arra tán számíthatott egykoron az országépítő miniszterelnök, hogy hálás szívvel emlékszik majd rá az utókor, de arra bizonyára nem, hogy a róla elnevezett kormányprogramot, megszorító intézkedéssorozatot Magyarország rendszerváltás utáni történetében a Bokros csomag társutasaként emlegetik majd. Ennek a nadrágszíjszorongató gazdaságpolitikának az egyik kiszemelt áldozata az egészségügy mellett az oktatás, azon belül is a viharos gyorsasággal átszervezett, de valójában sokmilliárdos állami támogatástól megfosztott felsőoktatás.
Hiába követelték a szakmai szervezetek az érdekegyeztetést, hiába tiltakoztak az egyetemisták. A sziklaszilárd nemzeti alapzatról dirigáló orbáni politika miniszterelnökfüggésben szenvedő KDNP-s ítéletvégrehajtója Hofmann Rózsa kegyetlenül végigvitte a felsőoktatás kifosztását. A következmények katasztrofálisak: a magyar egyetemi hallgatóság sorait a 2/3-os politikai erőszak szinte megharmadolta. Az első helyes felvételiző statisztikák legalábbis ezt a lehangoló képet mutatják. Egy városnyi diák – több, mint harmincezer – tűnt el a rendszerből tavalyhoz képest az Orbán-Matolcsi-Hoffmann triumvirátus „áldásos” közreműködése nyomán.
A megoldás egyszerű: az ingyenes (államilag finanszírozott) hallgatói keretszámok drasztikus leépítése, amelyet még az önköltséges (lásd a tandíj eltörlése c. FIDESZ kampányt) helyek növelésével sem lehet kompenzálni. Nem is beszélünk itt még arról a kirekesztő jellegű oktatáspolitikáról, amely az átlagos magyar családok gyerekeit is ellehetetleníti a felsőoktatási mobilitási versenyfutásban az évi többszázezres „tandíj” okán.
A Széll Kálmán terv és a felsőoktatás
A társadalomra – értsd az Emberek hierarchikusan strukturált halmazára – rendkívül kártékony megszorító program, a felsőoktatási keretszámok változtatása több tízezer magyar család életét keseríti meg az idén és ha célja az volt, hogy kevesebb legyen a diplomás, akkor végképp érthetetlen – sőt egyenesen bizarr – tudás alapú társadalomról szónokolni.
De nézzük magát a Széll Kálmán tervet, milyen célokat fogalmaz meg a felsőoktatás átszervezése kapcsán, nem titkoltan az államadósság csökkentésének szándékával.
„Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomához fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába…Jól látszik, hogy az oktatási rendszer egésze milyen távol esik a gazdaság és munkaerőpiac tényleges igényeitől…Jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére sincs piaci kereslet…A felsőoktatás ne ösztönözzön senkit arra, hogy fiatal éveit boldog tétlenségben töltse…”
Ezek a tézisek (amelyek a hétköznapi emberek és átlagértelmiségiek számára is reálisnak és elfogadhatónak tűnnek) jelentik a fundamentumát és igazolását a hatalmi és gazdasági érdekektől vezérelt átszervezésnek. A döntéshozókat egyáltalán nem zavarja, hogy a magyar felsőoktatás és munkaerőpiac valóságos tényei végképp összeegyeztethetetlenek az oktatáspolitikai elvekkel és gyakorlattal egyaránt. Különösen, ha európai tükörben vizsgáljuk a kérdést. Példának okáért az adott évjáratban születettek – vagy az érettségizettek továbbtanulási arányszámait vizsgáljuk, akkor jelentős elmaradottságot regisztrálhatunk. De számottevő különbséget európai kitekintésben nem tapasztalhatunk a humán és reáltudományos képzés arányaiban sem, amely a magyar átszervezés egyik sarkalatos pontja.
A 2012. évi felsőoktatási jelentkezők számának jelentős visszaesését nem demográfiai okokkal, hanem a felvételi keretszámok drasztikus csökkentésével magyarázhatjuk. Azokon a területeken esett vissza a továbbtanulási „kedv” (gazdasági, jogi és társadalomtudományi képzés) ahonnan az állami támogatást leginkább elvonták. Az oktatási kormányzat által kívánatosnak vélt informatikai, természettudományos és műszaki egyetemi képzés államilag támogatott helyeit némileg növelték ugyan, de még itt is csökkenést tapasztalhatunk. Ez mutatja leginkább az átszervezés kudarcát: a kormány által értékesebbnek tartott egyetemi szakokon az „ingyenes” képzési helyek számának növelése nem találkozott a magyar fiatalok valóságos igényeivel és törekvéseivel, mert aki jogásznak, közgazdásznak, orvosnak, vagy tanárnak készült az elmúlt középiskolai években, az nem tud és nem is akar pályakorrekciót végrehajtani a kormány kedvéért. Aki ragaszkodik eredeti pályaválasztási elképzeléseihez, az fizesse meg a tanulás árát – ez az oktatáspolitikai ukáz a „családtámogató” hatalom nyers hadüzenete a magyar fiatalok és szüleik felé. A felvételi statisztikákból azonban kiolvasható a válasz: csak kevesen tudnak élni (mindössze 4000-en) ezzel a társadalmi egyenlőtlenséget növelő „kiskapus” lehetőséggel a múlt évi arányszámokhoz képest. Az egyenleg riasztó: minden 4. érettségiző otthon marad a szülők nyakán, feltehetően a pályakezdő munkanélküliek táborát és a szociális (mentális) feszültségeket gyarapítván.
Az értelmiségi-vállalkozói elit gyermekei számára még van egy kiskapu: a külföldi egyetemi képzés. Ezt azonban kevesen engedhetik meg maguknak.
Nincs mit csodálkozni annak a felmérésnek az eredményein, miszerint a magyar fiatalok egyre növekvő hányada nem szülőhazájában, hanem külföldön képzeli el jövőjét. Ez a válaszuk az elhibázott és kirekesztő jellegű kormánypolitikára. A minap a FIDESZ-es Barbie, Selmeczi Gabriella úgy nyilatkozott, hogy hamarosan Magyarországon olyan prosperitás lesz, hogy még azok is hazatérnek, akik a jobb megélhetés okán elhagyták az országot. Amikor ezt a narancsos sikerpropagandát halljuk, már csak egy dolgot kell eldöntenünk: sírjunk, vagy nevessünk, vagy jól bevált nemzetkarakterológia hagyomány nyomán tegyük mindkettőt egyszerre.