Az elmúlt hetekben visszhangzott a sajtó és a parlament a FIDESZ gazdasági hátországát jelentő milliárdos oligarchák (bocs! nemzeti nagytőkések), a Simicska-Nyerges cégbirodalom gyanús közbeszerzési sikereitől, de jóformán senki nem beszél a másik végletről, a magyar rögvalóságról, a milliók életét megkeserítő szegénységről és az elszegényedés szinte össztársadalmi méreteket öltő jelenségéről.
A KSH júniusi gyorsjelentéséből kiderül, hogy 1,23 millió honfitársunk vegetál a szegénységi küszöb alatt, ami konkrétan azt jelenti, hogy havonta 60 ezer forintnál kevesebből kényszerül megélni így, vagy úgy…
Ennyiből nyilván a biológiai vegetációnál többre aligha futja. (A szegénységi küszöb a hazai átlagjövedelem 60%-a). További 2,3 millió honpolgár él még az egy főre jutó jövedelmi adatok alapján a létminimum alatt. A hivatalos statisztikák függvényében megállapíthatjuk tehát, hogy az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikája meghozta gyümölcsét (no meg a világválság-): ismét a hárommillió koldus országa lettünk, mint száz évvel ezelőtt. Természetesen más életnívón, de életminőség viszonylatában hasonló jelleggel. Azt, hogy ebből a zsákutcás magyar valóságból hogyan keresik a napnyugati boldogulás lehetőségét még nem tudjuk, de a munkavállalói kivándorlás már megindult, különösen a lakóhelyhez és családi egzisztenciához kevésbé kötött fiatalok körében.
Olyan ez a magyar egyenlőtlenségrendszer, mint egy domború hegyoldal – minél lejjebb van valaki a hierarchiában, annál meredekebb az a társadalmi lejtő, amelyen fölfelé kapaszkodni szinte lehetetlen vállalkozás. Az elszegényedés gravitációs ereje, amely a szociális szakadék felé húz elérte már a középrétegeket, sőt a diplomásokat is.
A népesség legfelső 10%-a, amely még szociális biztonságnak örvendhet – a társadalmi „hegy” szűk fennsíkján – havi egy főre jutó kétszázezer forintból hétszeresen jobb életszínvonalat könyvelhet el hónapról hónapra, mint a legelesettebb 1 millió honpolgár. Ez utóbbiak havi 30 ezer Ft-os átlagjövedelemből kényszerülnek a szó szoros értelmében vett biológiai vegetációra. A KSH statisztikai zsebkönyvéből könnyen kiszámítható a magyar családok riasztó mértékű egyenlőtlenségi viszonya, amely a „kozmetikázott”állami, hivatalos értelmezésben is több, mint egymilliós szegénységi küszöb alatt élő honfitársunkkal számol. A szépítés csupán annyi, hogy az 1,23 millió szegényből – akik havi átlagban 60 ezer Ft jövedelemre tesznek szert – a döntő többség valódi jövedelme nem haladja meg a 30 ezer Ft-ot! Aki ennyiből képes megélni (így vagy úgy!) az már valóban „életművész” (sic!) vagy pontosabb definíció szerint mélyszegénységben senyved. Ez utóbbiak fokozott kiszolgáltatottságát húzza alá az a tény is , hogy ezen családok bevételeinek döntő hányada nem munkából, hanem ún. társadalmi jövedelmekből (nyugdíj, gyes, gyed, rendszeres és alkalmi segély) folydogál be a családi kasszába, míg a jövedelmi elit bevételeinek nagy része a biztos egzisztenciát sejtető munkajövedelemből származik. Ez utóbbit a kormány társadalom- és adópolitikája is támogatja – lásd egykulcsos adórendszer és a nemzeti középosztály ideológiai és munkaerőpiaci protekcionálása – amivel tovább mélyítik a társadalmi szakadékot a legfelső és a legalsó egymillió magyar között. Tehát a kormánypolitika a gazdagok javára hozott döntéseivel – ami pl. az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetésével 600 milliárdos léket vágott a magyar költségvetés hajóján, amit azóta is állami sarcadókkal próbálnak betömködni, vagy a devizahitelesek kedvezményes végtörlesztésének lehetőségével – tovább mélyíti a társadalmi feszültségeket fokozó szociális egyenlőtlenségeket. Akármennyire is sulykolja a kormányzati politikai marketing azt az unalomig ismert FIDESZ-es szlogent, miszerint a kormány az emberkért dolgozik, a GKI Gazdaságkutatón Zrt. 2012 májusi adatai alátámasztják a hétköznapi magyar családok depresszív életérzését. Eszerint az év első felében közel 4%-kal csökkentek a reálkeresetek az előző évhez képest, vásárlóerő pedig 4,4%-kal esett vissza, amit leginkább a vendéglátósok és a kiskereskedők tanúsíthatnak. Ráadásképpen megállapítható, hogy 45 ezerrel kevesebben dolgoznak Magyarországon, mint 2011-ben. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a kormány 100 milliárdot öl évente a közhasznú foglalkoztatásba, aminek egyes szakértők szerint több a kára, mint a haszna… legfeljebb a foglalkoztatási statisztikák kedvezőbb színben való feltüntetésére alkalmas.
Valójában a munkanélküliséget gerjesztette az a látszólag népjóléti intézkedési is, amely előírta a dolgozók kötelező bérkompenzációját. Válaszként a cégek elbocsátásokkal tudták kigazdálkodni a szükséges pénzügyi kereteket. Az állami bérkompenzációs pályázati rendszer pedig szokás szerint nem működött: a vállalkozások csak a negyedét tudták lehívni a rendelkezésre álló gazdasági minisztériumi keretnek. Ez a több tízezres új munkanélkülivé vált tömegen már mit sem segít… Július elseje óta a kétharmados FIDESZ-es hatalom által megszavazott és életbeléptetett új munkatörvénykönyv – amely kizárólag a munkaadók érdekeiben íródott – egyébként is „olcsóbbá” tette az elbocsájtások árát, fokozván ezzel a munkanélkülivé válók egzisztenciális kiszolgáltatottságát.
A két éve egymillió új munkahely populista ígérgetésével (ami természetesen mindig alaptalan hazugságot jelent) hatalomra került FIDESZ mostani megoldáspótlékként munkahelyvédelmi programot hirdet. Kissé cinikus ez a politikai kommunikációs metamorfózis, mert azokat a jó magyar embereket kívánja megvédeni, akiket az elmúlt évek elhibázott matolcsysta gazdaságpolitikája juttatott a tönk szélére. Az új 10 pontos program akármilyen szép üzeneteket is intéz az egyre kiábrándultabb dolgozók és munkaadók felé, megfelelő költségvetési fedezet híján legfeljebb írott malaszt, vagy beválthatatlan politikai csekk marad a választópolgárok számláján.
A „hárommillió koldus „híre valahogy mégis feljuthatott a hatalmi gőgből épített orbáni elefántcsonttoronyba is. A miniszterelnök bálványosi nagyívű filozófikus előadásakor a nyár derekán valahogy megvilágosodott: hogy az állami járadékos közjavakban dúskáló új nemzeti együttműködés privilegizált szűk rétege a „középosztály” és a politikai kapcsolatok révén extraprofittal kistafírungozott nemzeti nagytőkések ellenpólusán az ország legnagyobb tehertételeként említette az elszegényedő milliókat. A következtetés – amit levont a miniszterelnök saját okfejtéséből – azonban továbbra is álmegoldás: szövetséget kell kötni a társadalmi szolidaritás jegyében a narancsérlelő magyar napfényben fürdőző középosztálynak és a szegénységben élő millióknak. Viktorunk e szövetség híve és zászlóshajója. Nyilván tudja, hogy nem az általa kreált és protekcionista módon támogatott haszonélvezők hozzák majd a politikai konyhára a többséget, ha annak eljön az ideje. Csak az a félő, hogy szorult helyzetében társadalmi szövetséget és szolidaritást ígérő (vagyis baloldali töltetű értékeket is meghódítani szándékozó) mindenhatóságra törekvő nemzetvezetőnk továbbra sem gazdasági és szociális megoldásokat kínál az elszegényedés leküzdésére, hanem csupán szimbolikus gesztusokkal próbálja elnyerni azon szavazók kegyeit, akik az elmúlt években pórul jártak. Nem lehetetlen, hogy ismét előkerülnek a kudarcba fulladt 2006-os kampány szlogenek és lehangoló plakátok, mintegy a mai magyar társadalmi valóság görbe tükreiként: rosszabbul élünk, mint négy éve!