A szövegben található idézőjeles részek Orbán Viktor 2012-es nyári tusnádi beszédéből vétettek)
Orbán Viktor ezen a nyáron sem adta föl a kétértelmű beszéd félázsiai politikai harcmodorát az Európai Unióval szemben. Először is lefurkósbotozta az uniót, majd a kurucos szabadságharc megszokott hadicselét alkalmazván arra a következtetésre jut, hogy „egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból.”
Az ember fia úgy gondolhatná, hogy a jegybank-törvény júniusi módosítása után elhárultak az akadályok – és az uniós aggályok – a régóta várt IMF kedvezményes hitelfelvételt előkészítő tárgyalások elől. A forintunk is erősödött a kedvező hírek hallatán, ami jelentősen javította az államadóssági mutatókat, és nem mellékesen a külföldi nyaralás költségeit azon kevesek számára, akik ezt honfitársaink közül megengedhették maguknak.
Eközben a tusnádi vakáción miniszterelnökünk ismét éles kirohanást intézett a Nyugat és Brüsszel ellen, miközben belső bajainkról, társadalmi-gazdasági problémáinkról szót sem ejtett jóformán. A beszéd lényege szerint a makrostatisztikai mutatóktól az átlagemberek hétköznapi megélhetési gondjaiig tapasztalható válság nem Magyarország és Közép-Európa válsága, hanem a nyugaté, és konkrétan Brüsszelé, ergo a felelősség is őket terheli mindenért.
A javasolt alternatíva is ebből következik: vegyék át a magyar receptet, az unortodox gazdaságpolitikai módszereket, amelyek a hazai válságkezelésben már beváltak. Kövessék a magyar (és közép-európai) modellt és akkor ők is sikeresek lehetnek.
Szegény válság sújtotta Nyugat – gondolhatánák – szegény belgák, hollandok, angolok, szegény osztrákok, németek, franciák és olaszok milyen nehezen értik meg az idők (és benne a magyar sikersztorik kikovácsoló Orbán Viktor) szavát, hogy bajaikra gyógyírt találjanak. Képtelenek átlátni saját válság sújtotta helyzetüket, mert „Európa fokozatosan elveszítette realitásérzékét” – adja mer erre is a magyarázatot Viktor. (Itt megjegyzem, hogy érdemes lenne ismét fellapozni Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem c. időtállónak tűnő tanulmányát)
A nyugati értelmiségi-vezető réteg szellemi, ideológiai és politikai eltévelyedésének útját négy bűnös stációra vezeti vissza szerzőnk
1. „a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével nem lehet a politikai problémákat gyökeresen kezelni.”
2. „az európai világ, annak a nyugati fele elhitte, hogy nem egyszerűen gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben.”
3. „A harmadik hibát akkor követte el Európa, …amikor az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után nem értette meg, hogy európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni.”
4. Történelmi bűnnel felérő hiba annak a gondolatnak a megcsontosodása, amely szerint „ úgy is létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik…és végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással.”
Emígyen summázta Viktorunk Tusnádon a nyugati történelmi hibákat, amelyek végül a mai válsághelyzet kialakulásához, és egy józan, kríziskezelésre alkalmatlan európai vezető réteg kitermelődéséhez vezettek. Hiba volt tehát a nyugati szociális piacgazdaságba és az emberi szabadságjogok demokratikus intézményesítésébe vetett hit csakúgy, mint a nemzeti szuverenitás feláldozása az egységesülő unió oltárán. Erre jött szerinte jogos dacreakcióként a nemzetek reneszánsza:”A nemzeti érzés nem csak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is.” Mondja ezt úgy, mintha nem tudná, hogy a szabad világban ez a hagyománytiszteleten alapuló etnikai identitás, az írek, a skótok, a baszkok, a katalánok, a provansziak, a lombardok, vagy közelebb a stájerek és tiroliak öntudatos etnokulturális büszkeséggel vállalt különállása a politikai nemzetekkel szemben nem a XXI. hanem a XX. század nyugati sokszínűségének tradíciója lenne.
A Nyugat éppen az etnikai-vallási kisebbségeknek biztosított szabadságjogok révén garantálta azt az autonómiát, amelyet a kelet-közép-európai társadalmak a megkésett nemzetté válás által kitermelt nacionalista szűkkeblűség okán soha nem voltak képesek megadni. Nyugaton is csak ott vezetett ez néhol súlyos etnikai konfliktusokhoz – és a velük járó anarchista konfliktusokhoz – ahol a többségi nemzet vallási-etnikai kirekesztő (azaz keleties) megoldásokat alkalmazott – pl. Észak-Írország esetében. A nemzetek reneszánsza tehát nem újkeletű jelenség Nyugaton, hanem szerves része annak a megegyezésre épülő politikai kultúrának, amely a nyugati társadalomfejlődés valódi értelmét adja. Az egymás megértésére és az erőszakos megoldások helyett a konszenzus keresésére alapozott európai politika legutóbbi félévszázados történetében is számtalan példát találhatunk erre az Acél- és Szén Közösség létrehozásától, Schengenen át Lisszabonig, ha az unió egységesülési folyamatát szemléljük. Az unió a nemzetek akaratát és szuverenitását tiszteletben tartva a legfelső döntéshozó fórumaiban ezt nemzetközi-jogi szempontból intézményesítette: a Miniszterek Tanácsa és a miniszterelnökökből álló Európai Tanács – az Európai Parlament mellett – az a nemzeti érdekeket megjelenítő testület, ahol a közösségi törvények és szerződések jóváhagyása zajlik szigorú demokratikus – az ellenzéki kisebbség vétójogát is garantáló – szabályok alapján. Orbán Viktor által sokat szidalmazott eurobürokraták az Európai Bizottságban dolgoznak Barroso elnöklete alatt. Ez az uniós csúcsszerv csupán a döntések előkészítésére és a közösségi jogszabályok ellenőrzésére hivatott nemzetek feletti szervezet amelynek biztosai (kvázi az EU miniszterei) is nemzeti alapon választatnak ki az egy ország egy biztos elvet követve. A nemzeti delegálás után az Európai Bizottságot az elnökkel együtt a nemzeti érdekegyeztetés legfőbb fóruma a Tanács és az Európa Parlament választja meg négyévente kettős minősített többséggel. (Barroso egyébként a néppárti pártcsaládból került másodszor is az elnöki székbe, mert Nizzában elfogadták azt az alapelvet, hogy a Parlamentben többséget szerzett pártcsaládból – esetünkben a konzervatív néppárti politikai közösségből – delegálnak elnököt, hogy a közösségi törvényhozás (Parlament, Tanács) és a törvényelőkészítés összhangja mellett a kinevezett Elnök legitimitását is ekképpen garantálják. Az unió tehát a nemzeti és a nemzetek feletti, európai közösségi jogintézmények rendkívül kifinomult, demokratikus, akaratképzés szempontjából kiegyensúlyozott rendszert alkot, amelyben a nagyok (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság) nem táncolhatnak a kicsik és később csatlakozottak fején, ahogy ez fordítva is igaz. A „közös hajóban evezünk” című orbáni elszólás valójában arra is igaz, hogy az egymásrautaltság okán a konszenzuskeresés demokratikus játékszabályai érvényesülnek, amely mindenki számára óhatatlanul is a nemzeti szuverenitás tekintetében lemondással jár. Ezt vállalták a közös siker reményében mindazok a tagállamok – így mi is – akik a közvetlen demokrácia legfontosabb jogintézményével, a népszavazással erősítették meg az uniós tagsággal járó jogokat és kötelességeket.
Ezért is érthetetlen az orbáni diplomácia stílusa és törekvése, amely most odáig ment a tusnádi üzenettel, hogy konkrétan Brüsszelt teszi felelőssé politikailag, sőt erkölcsileg is a kialakult válsághelyzetért. Azokat kiálltja ki bűnbaknak, akiktől segítséget várunk és remélünk.
De idézzünk tőle: „Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.”
Úgy vélem, az ilyen jellegű vadkeleti stílusban előadott üzenetek nem szolgálják a magyar érdekeket, és ez a konfrontatív ellenségkereső magatartás politikai és gazdasági téren sem lehet eredményes. Az agresszív politikai mentalitás immáron nem divat az európai színpadon, és gyanítom, további elszigetelődésünkhöz vezet. Ezt a tónust és hangnemet Orbánon kívül senki nem használja. Korábban még csak az európai újbaloldallal és neoliberálisokkal szemben volt ilyen kíméletlenül kritikus Viktor, most azonban egy kalap alá veszi az egész uniós grémiumot, legalábbis annak nyugati felét. Szinte politikai hadüzenettel felérő jövőképet vázol: „Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg a válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet.”
A fenyegető, a Nyugatot megleckéztető üzenetek után, amelyek Orbán diagnózisának is felfoghatók, következik a terápia receptje: „Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben.” Tehát vigyázó szemüket Budapestre, Pozsonyra, Prágára, Varsóra, Tallinra és Ljubljanára vessék, akkor talán van esélyük…
Természetesen mindenekelőtt a magyar válságkezelés sikeres modelljéről vehetnének példát, ahol a Matolcsy-Orbán duó már feltalálta a bajok orvoslására az ellenszérumot, az un. unortodox gazdaságpolitikát. Viktorunk geopolitikai iránytűjével némi problémák lehetnek, mert az unió észak-déli tengelye mentén meghatározható válságterületeket konzekvensen a „nyugat alkonya” jegyében megfogant sajátosan keleties paradigmája szerint határozza meg:”…az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugáliából és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak” – mondja téves hipotézise igazolásaképpen. Józan ésszel és némi tényszerűséggel a legkritikusabb helyzetben lévő Görögország is ebbe a válságzónába, a mediterrán, dél-európai térségbe tartozik. Ezt szándékosan vagy véletlenül, de kihagyta Orbán, tehát konzekvensen követi saját téves diagnózisának iránytűjét, amikor a déli Európát nyugati krízisrégióként határozza meg csak azért is, mert ő nem Dél, hanem Nyugat ellen nyitott frontot!!!
Problémásnak tűnik a kelet-közép-európai országok egységes sikerrégióba való besorolása is. Az elmúlt években éppen Magyarország visszaesése a leglátványosabb a visegrádi négyesből, így nem indokolt a lengyel, cseh, szlovák- vagy a baltikumi, elsősorban észt – eredmények takarója alá bújni. De tegyük hozzá azt is, ha már a GDP mutatók mentén nézzük a válságkezelés hitelességét, hogy a sikeresnek tűnő közép-európai országok növekedési eredményei azért is jobbak az eu-s átlagnál, mert alacsonyabb bázisszintről indultak az uniós felzárkózás versenyében.
Viktorunk a nyugat történelmi bűneinek felsorolása – gyarmatosítás, a kelet-közép-európai kommunizmus ellen nem vették fel a harcot, magukra hagyták ezeket a népeket – után arra jut, hogy a nyugati értelmiségi-vezető elit háborútól való félelem jegyében fogant téves döntései odáig vezettek, hogy a hatalomgyakorlásban feladták a népszuverenitás elvét:”…jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja…nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát.” Orbán tehát a nyugatot a demokrácia kiüresítésével, fölszámolásával is vádolja. Nyilván ezt a történelmileg is eltévelyedett visszatekintést az Orbán-kormányzás antidemokratikus, autoriter jellegének európai uniós kritikái motiválták.
Viktorunk addig megy tehát, hogy nem csak erkölcsi, gazdasági szempontból ítéli el a Nyugatot, hanem demokrácia-deficittel is vádolja, sőt ez utóbbit a jelen válságának okaként határozza meg: „Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem az elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett.” Szerinte tehát a személytelenné vált, és kiüresedett nyugati demokrácia vezetett el a totális felelőtlenség rendjéhez, a mai euroválság korszakhoz, a „felelőtlen cselekedetek hosszú sorához”, aminek következtében „…nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben” – mondja az euroszkepszis elsőszámú hullámlovasának címére pályázó Viktor. És minthogy a valóságos hazai problémák kezelésében kevésbé mondható kormánya eredményesnek, a bűnbakkeresésben viszont Európa bajnoki aranyra tör, kinyilatkoztathatja Brüsszel felelősségét. Az európai politikai felelőtlenség – amely közös bajaink legfőbb oka – elsőszámú felelőse tehát Brüsszel. „Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summarum, Nyugat ma egy ördögi körben vergődik…Lassacskán ki kell mondanunk…hogy az európai válság Brüsszel válsága.”
folyt. köv.