Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni az IMF-hitel körüli zűrzavarban. Orbán Viktor – akit a dakoták már csak kettősbeszédnek hívnak – lehet ennek a kaotikus állapotnak az elsőszámú oka és felelőse. Egyfelől rendre megerősíti, hogy készen áll a hitelügyi megállapodásra, másfelől pedig az IMF-EU párost Magyarország szabadságát veszélyeztető mumusként állítja be, és ezt közpénzen finanszírozott belpolitikai kampányára használja fel.
Úgy tűnik, hogy a világbanki hitel nélkül nem stabilizálható a magyar gazdaság, noha a kormányfő azt szajkózza, hogy Magyarország képes önmagát finanszírozni, így csupán mentőöv jellegű hitelről van szó. Olyan hitelkeretről, amely a forint stabilitását és az államkötvény értékesítés biztonságát garantálná. E nélkül ugyanis tarthatatlanná válna a költségvetési hiánycél, ami uniós pénzügyi szankciókat – fejlesztési forráselvonást – eredményezhet. Ha ez megtörténik, akkor miből tollasodnának a FIDESZ-es oligarchák? A magyarországi fejlesztések szinte kizárólag EU-s forrásokból valósulnak meg. Sokmilliárdos út és vasútépítések, hulladékgazdálkodási és infrastrukturális beruházások – amelyeket rendre a Közgép konzorciumok nyernek el – finanszírozója Brüsszel, amely az orbáni kritika elsőszámú célpontja. Angela Merkel német kancellár a színfalak mögötti megbeszélésen valószínűleg kiosztott néhány sallert és kokit a finoman szólva kalandorpolitikus magyar miniszterelnöknek, mert másnap a Kossuth Rádió péntek reggeli kibérelt egyenes adásában feltűnően tisztelettudóan beszélt mind az Európai Unióról, mind a Világbankról.
Miután 2010-ben a szó szoros értelmében kiebrudalták az IMF delegációt Magyarországról a FIDESZ-esek, az unortodox gazdaságpolitika jegyében megindult a rablógazdálkodás, amely a multik és a bankok különadóztatásától az inflációgerjesztő mértéktelen ÁFA-emeléseken át a sárgacsekkadóig vezetett. Bizonyára nincs olyan épeszű magyar állampolgár, aki még beveszi azt a kormányzati tündérmesét, miszerint ezek a különadók – legutóbb pl. a tranzakciós illeték és a telefonadó – nem a lakosságot terhelik. Ha észrevettük, ha nem a nyár folyamán mind a telefontársaságok, mind a bankok szerződésmódosítás ürügyén emelték szolgáltatásaik árát. A 27%-os ÁFA és a jövedéki adók többszöri srófolása pedig jelentősen hozzájárult az elmúlt évi brutális áremelkedésekhez, amely az élelmiszerek és az üzemanyagok tekintetében közelít a 20%-hoz.
Orbán szerint az unortodox gazdaságpolitika sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a magyar receptet már máshol is alkalmazzák. Csak azt nem hajlandó észrevenni, hogy pl. a franciák által bevezetett tranzakciós adó valóban a spekulánsok és a nagyvállalkozók bevonását jelenti a közteherviselésbe – csak a 2000 Euró feletti tranzakciókra vonatkozik! Nálunk ennek épp az ellenkezője történt: a 6 millió Ft alatti átutalások, pénzfelvételek után kell immár 3 ezreléket fizetni az államnak. A már többszörösen is megbukott unortodox gazdaságpolitika egyenlege: a társadalmilag igazságtalan közteherviselés az adórendszerbe kódoltan, az ország gazdasági teljesítőképességének visszaesése, a romló életkörülmények, amelyeket az Európában egyedülállóan magas (6,6%-os) infláció okoz a foglalkoztatás minőségi szűkülése mellett. (Arról a sikersztorihoz tartozó adatról már nem is érdemes szólni, hogy százezerrel többen dolgoznak Magyarországon, mint egy évvel korábban: ha megvizsgáljuk ezt a tényt, a statisztikai smink alatt ott a közfoglalkoztatás szociális és gazdasági értelmetlenség-halmaza.)
A lakosság körében felháborodást keltő orbáni sikerpropaganda másik eleme, hogy csökkent a GDP-hez viszonyított adósságállományunk és a magyar államkötvényeket pedig veszik, mint a cukrot! Az adósságállomány csökkenés – amelyet a miniszterelnök a gazdasági szabadságharc eredményességének mértékegységeként használ – mögött a magánnyugdíjak állami lenyúlása mellett az IMF tárgyalások délibábja áll, amely a Forint árfolyamára kedvező hatással volt. A magyar adósságpapírok értékesítése – kormány propagandában úgy mondják, hogy Magyarország a Világbanktól függetlenül a piacokról is képes önmagát finanszírozni – pedig magától értetődő: a magas kockázati felárak miatt csak magas (7% körüli) kamattal lehet eladni őket, így a hülyének is megéri. Már ha van pénzügyi befektetésre szánt pénze.
Magyarország többet tejel a spekuláns tőkének a magyar adósságkötvények európai összehasonlításban is kiemelkedő kamatozása révén, mint az eurózónában válság sújtotta – és Viktorunk által ezért többször lesajnált – spanyol vagy dán állampapírok. Az adósságcsapdában vergődő dél-európai államok kockázati felára még mindig jóval kedvezőbb, mint Orbán által emlegetett közép-európai sikerrégió válságkezelő mintaországában Magyarországon. Az állampapírjaink értékesítésének kockázati felárát rendre csökkentik a Matolcsy-csomagok, amelyeket a hivatalos közleményekben tilos megszorító jelzővel illetni – noha mindenki a bőrén érezheti, hogy nem másról van itt szó, mint a legutóbbi többszáz milliárdos költségvetési kiigazítás esetén is.
A pénzügyi befektetői bizalomhoz azonban nem elegendők Matolcsy ad hoc húzásai a magyar nadrágszíjakon. Szükséges még az IMF megállapodás (az olcsó hitel) folyamatos lebegtetése is. E nélkül az államcsőd szintjét jelző mértékre emelkednének a magyar adósságpapírok kamatai. Szakértők azt mondják, hogy az IMF megállapodás a magyar stabilitást garantáló készenléti hitelről ma sem tart előbbre, mint egy évvel ezelőtt. Varga Mihály sem jutott tovább, mint a már feledésbe merülő exminiszter Fellegi. Az nyilvánvaló, hogy felhatalmazása ellenére ő sem a helyzet ura. Még egy hét sem tellett el azóta, hogy a hiteltárgyalásokért felelős miniszter kijelentette a parlamentben: az IMF megállapodásig Magyarország nem bocsát ki államadósság-kezelő devizakötvényeket. A magyar valóság azonban (a háttérben pedig az Orbán-Matolcsy unortodox duó) cáfolni látszik kijelentését. Az Államadósság-kezelő Központ Zrt. hamarosan devizakötvényeket dob piacra. A jól értesült haszonlesők pedig bizonyára már sorban állnak a jegyzésért. (Az eurokötvények kamata meghaladja majd az 5%-ot, amire még az osztrák paraszt is fölkapja a fejét, nemhogy a dörzsölt spekuláns.)
Úgy tűnik tehát, hogy Viktorunknak semmi sem drágább annál, minthogy külföldi banki felügyelet nélküli állami rablógazdálkodással folytathassa azt a politikai hazárdjátékot, amelybe előbb-utóbb belerokkanunk. Addig is Viktorunk hétről-hétre egyenesben vagy közpénzen fizetett százmilliókból reklámozhatja szabadságharcos politikája sikereit – a kuructábor nem kis megelégedésére. A gazdasági-szociális bajokért – amelyek jelentős részben a matolcsyzmus számlájára írhatók – természetesen felelőst kell keresni. Ha már kipukkadt a belpolitikai visszamutogatós balliberális lufija, keressünk külföldön bűnbakot. Orbán Viktor – akit németországi vizitjekor a német állami médiában rablóvezérnek, a demokratikus jogokért tüntetők pedig „Viktátornak” neveztek – aki bűnbakkeresésben Európa Bajnokságot nyerne, de önkritikában valószínű hogy sereghajtó lenne, az IMF megállapodás elodázását saját belpolitikai kampányára használja fel. Miközben Matolcsy már a hetedik bőrt is lenyúzza a magyar adófizető polgárokról Orbán a Nemzetközi Valutaalapot és az EU-t emlegeti mumusként, akik a magyar embereket (nyugdíjasokat, közalkalmazottakat) sanyargatnák kéjes örömmel. Már csak az a kérdés, Viktorunk mikor mondja el végre saját öszödi vallomását.