Nincs új a Nap alatt II.

A társadalmi igazságosság kérdésében tehát egyértelműen különbségeket fedezhetünk fel a válságkezelő gazdaságpolitikában: míg a Bokros-csomag a magyar társadalom egészét sújtotta az egyenlőtlenség-rendszerben elfoglalt helyzettől függetlenül, addig a Matolcsy-csomagok – történeti hitelesség kedvéért Széll Kálmánról elkeresztelt költségvetési-fejlesztési programok – a társadalom kevésbé tehetős rétegeit sújtották, miközben egy kormánypárthoz lojális elitet és felső középréteget jutalmaztak.

 

Mindezt azonban jól álcázták – már amit lehetett – azzal, hogy az új nemzeti középosztály megteremtését – mint társadalompolitikai célt – egy új rendszerváltás ígéretével szimbolikusan (tehát nemzeti-keresztény retorikával) legitimálták. A nadrágszíjmeghúzások magyar kisembereket hátrányosan érintő politikáját a kommunistátlanítás ideológiájával igazolták, ami a romló életkörülmények néplélektani elviseléséhez fájdalomcsillapítóként hatott (legalábbis az aktuális közvélemény-kutatási adatok tükrében). A magyar társadalomnak a fokozódó megszorítások idejében jelentős ideológiai morfin-adagokat juttatott a kormánypropaganda. Ebbe a kollektív tudatot deformáló és dezinformáló kormánypárti üzenethalmazba jól megfért egymás mellett a cigány- és szegényellenesség, azaz a „dologtalan”, állami segélyen „élősködő” legalsó rétegek megbüntetése a nemzetet kizsákmányoló multinacionális cégek (elsősorban bankok) megregulázásával, vagy a balliberális vállalkozói és köztisztviselői hálózatok fölszámolása az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszerének polipszerű kiterjesztésével a gazdaság, a kultúra, az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás, vagyis a közélet minden területén.

A magyar gazdákat – és Ángyán Józsefet – fölháborító igazságtalan földosztások és a nemzeti trafikmutyi csak a jéghegy csúcsát jelentik a Simicska cégbirodalom üstökösszerű felemelkedésével egyetemben. Ilyen szervezett káderpolitikát – légyen szó gazdasági előnyök megszerzéséről, vagy jól fizető közalkalmazotti állások betöltéséről – még Horn Gyula is csak boldog ifjúkorában láthatott a ’60-as években. Ezt a fideszes hatalmi kontrollt a centrális erőterek meg a bolsik megirigyelhetnék! A nyilvánvalóan igazságtalan feszültségeket gerjesztő pártállamra jellemző politikai protekcionizmus ellen csak a társadalom aktuálisan érintett szegmensei tiltakoztak (rokkantak, megnyomorított devizahitelesek, röghöz kötött és megsarcolt egyetemisták, megfélemlített pedagógusok, megrövidített munkanélküliek és rendvédelmisek, földre éhes gazdálkodók), de időben és térben egymástól elszigetelten és sok esetben a hatalom „oszd meg és uralkodj” politikai praktikái nyomán egymás ellen kijátszva. A kritikai potenciált – ami felgyülemlett eddig az elmúlt években – nem sikerült egyesíteni, fókuszálni. Sem a szakszervezetek szintjén, sem a kisemmizett agrárvállalkozóknak, sem a pedagógusoknál, sem a tudósok és egyetemi tanárok köreiben, de még az autonómiájukra legbüszkébb művészek életvilágának szintjén sem. Pedig ők a legérzékenyebbek arra, ha államilag bekaszlizzák őket, mint ahogy történt a művészeti akadémia (szándékosan kisbetűvel) esetében. Orbánéknak eddig mindig bejött az „oszd meg és uralkodj”. Leginkább a közalkalmazottaknál, ami a hagyományosan erős cigány- és szegényellenes társadalompolitikai attitűdökre alapozott.

Amíg nem sikerül egy akolba terelni a tiltakozásokat térben és időben – mint ahogy sikerült Orbánnak kollektív nemzeti ellenállást szítania az öszödi beszéd után – addig tovább „fut velünk a rossz szekér, mögötte mintha jajszó szállna…”ahogy Ady írta, aki belelátott a magyar lelkekbe és jövőbe egyaránt.