Ha valaki feltenné azt az abszurdnak tűnő kérdést, hogy van-e közös nevező Orbán Viktor és Horn Gyula politikájában, akkor a történeti hitelesség jegyében azt a meghökkentőnek tűnő választ adhatja, hogy ige, van. Mégpedig az IMF-hitel idő előtti visszatörlesztésének dolgában. Mindketten gazdaságpolitikájuk sikerességének bizonyítékaként értékelték az eseményt. Orbán Viktor a vallásból politikát és a politikából vallást mixelő séfként a dolgot úgy értelmezte, hogy most már „tisztán állunk az Úr színe előtt”.
Mintha valami megbocsáthatatlan valláserkölcsi vétséget követtünk volna el (kvázi az ördöggel cimborálva), amelytől öt esztendős vezeklés után megszabadított minket a nemzeti együttműködés kormánya különösebb egyházi közreműködés nélkül is. A nemzeti föloldozást pedig maga Viktorunk celebrálta. Ilyen teológiával átitatott politikai retorikát és praxist legközelebb Közel-Kelet országaiban tapasztalhatunk.
Horn Gyula az IMF-hitel idő előtti végtörlesztését – amelyet még az Antal-kormány vett fel 1991-ben – úgy kommentálta a ’98-as választások előtt néhány hónappal, hogy „megszűnt Magyarország függősége a Nemzetközi Valutaalaptól”. Tehát Horn is kijátszotta a kampány finisében a nemzeti függetlenség kártyáját, amivel nyilvánvalóan választási sikeresélyeit akarta növelni jobboldali voksokra vadászván. Még abban is találhatunk közös vonást a két „nemzetmentő” politikus között, hogy Orbán is csak készenléti hitelről akart megállapodni a Valutaalappal, míg Horn ezt 1996-ban a Bokros-csomag után alá is írta közel 400 millió dollár értékben. Az is igaz, hogy a költségvetési stabilitást szolgáló pénzügyi védőhálóként emlegetett kölcsönből egy fillért sem használt fel, és ezt is nemzeti gazdaságpolitikája sikereként könyvelhette el.
A szuverenitás mindenekelőtti szempont volt mindkét miniszterelnök esetében, ahogy az ebből fakadó döntések is. A fiskális indoklás gondolatmenete is hasonló: az idő előtti végtörlesztéssel többmilliárd forintos kamatot takarít meg az ország, amelyet közjóléti célokra fordíthat – ide értvén nem csak a lakossági fogyasztást, hanem a gazdasági növekedés beindítását is. Orbán tehát Horn forgatókönyvét alkalmazta 2013-ban, csak az értékelésnél tovább ment a nemzeti populizmus érvrendszerén – leöntötte az egészet pikáns vallási szósszal, mintha nem csak a parlament által legitimált miniszterelnök lenne, hanem egyenesen a Jóistentől megszentelt országkormányzó. Tegyük hozzá Horn Gyula emlékéhez, hogy az ő retorikájába a nemzeti legitimációs érvek még úgy-ahogy beleillettek, de a vallási elemek végképp nem – és nem csak pufajkás múltja okán.
Ha alaposabban szügyre vesszük az IMF-hitel idő előtti végtörlesztésének párhuzamos történeteit, a belgazdasági előzményekben is találhatunk azonosságokat. A Horn-kormánynál a szocialisták politikai bukását előidéző, sokat bírált Bokros-csomagot, Orbánéknál pedig az előbbit talán megszorítások tekintetében felülmúló 2011-12-es költségvetési „kiigazításokat”, amelyeket a népnyelvre nehezebben lefordítható Széll Kálmán tervek jelentettek. Ez utóbbiak ráadásul a gazdasági növekedés és kibontakozás – átalakítás, átszervezés – ürügyén az elviselhetetlenség határait feszegető növekvő közterheket, munkanélküliséget és szociális bizonytalanságot egyértelműen a lecsúszó középosztályra és a deprivált társadalmi rétegekre hárították, miközben a legmagasabb jövedelmű 10%-ot mentesítették a válságkezeléssel járó közteherviselés alól. Sőt a fidesz-közeli nagyvállalkozóknak a közjavakból soha nem látott mértékű szubvenciókat juttattak protekcionista módon, a Nemzeti Együttműködésnek nevezett államilag szervezett és garantált korrupciós rendszer működési logikája alapján.