Az 1956-os megemlékezés politikai számháborúját alighanem a FIDESZ nyerte az idén. Kb. tízszer annyi szimpatizánst tudott mozgósítani a jövő évi választások előjátékát jelentő forradalmi megemlékezésre, mint az ellenzéki összefogás. Ez az eredmény természetesen nem olyan egyértelmű KO az ellenzéknek, mint a holland-magyar 8:1, de azért elgondolkodtató. Igaz ez az utóbbiak saját közönségük előtt is leszerepeltek: az együttműködés helyett a pozícióharc motiválta széthúzás tragikomédiáját vitték színre, amelyben a főszerepet Gyurcsány játszotta el. Mindenesetre a pártpolitikai rivalizálás nagy vesztese mindenképpen a magyar közvélemény lett, ugyanis a világtörténelem egyik legtisztább forradalmáról történő méltó megemlékezés helyett az aktuálpolitikai gulyáságyúkban főzött megemészthetetlen és rossz ízű fekete leves lett a jutalma. Így elmondhatjuk, hogy a nevezetes évforduló megünneplése mindenről szólt, csak nem 1956 októberének hősies példamutatásáról és az abból levonható történelmi igazságokról, de annál inkább a nemzetet megosztó, kirekesztő és kisajátító hatalmi törekvések kérdőjeles színjátékáról.
delmagyar.hu
De nézzük sorjában, mit üzentek a vezérszónokok az istenadta népnek okulás és eligazításképpen. Mindenekelőtt a Hősök terén rendezett kormánypárti megemlékezést és Orbán Viktor miniszterelnököt érdemes felidézni: „Készülődjetek, szerveződjetek, most befejezhetjük azt, amit ’56-ban elkezdtünk” – mondta a miniszterelnök, akit egy pillanatig sem zavart a többes szám első személyben kijelentett mondat igazságtartalma, nevezetesen az a tény, hogy akkor ő és párttársai akkor még meg sem születtek. Ez a kis történelmi hazugság kellett ahhoz, hogy az ’56-os fiatalok morális- és jogörökösének nyilvánítsa magát. Egyúttal meghatározván azt, hogy ki áll a jó és ki a sötét oldalon, ahogy az 57 éve is történt. Tehát Viktorunk elhiteti a politikai reinkarnáció tényét, ahogy azt is, hogy őt jelölte ki a magyarok Istene arra a magasztos feladatra, hogy az utolsó szöget beverje a kommunizmus koporsójába. A beszéd ismét militáns és erőszakos metódusban zajlott: az ellenségkép folyamatos megerősítése révén a fideszes szekértábor tömörítését és a harckészültség szellemének fokozását szolgálta, mert a kommunisták mindig készen állnak arra, hogy Magyarországot átadják a gyarmatosítóknak.” Őket pedig onnan lehet felismerni, hogy „a pufajkát öltönyre cserélték” és „a tavarist Tavaresre”, látjuk, hogy megint szervezkednek, fenekednek, hamisítanak, és megint idegenekkel szövetkeznek, tehát mindebből egyenesen következik, hogy „….hadrendbe kell állítani csapatainkat, éppen úgy, ahogy 2010-ben tettük.”
Indulásképpen elég annyi: „ne legyen kétségünk felőle, ma ismét közénk lövetnének.” A magyar helyzetértékelés és a „mi a teendő” című kérdésre Viktorunk a következőképpen válaszol, mintegy a fideszes gondolkodási és cselekvési iránytű tájolásaképpen: miként 1956-ban, úgy ma sincs középút, „…vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok.” Viktorunk tehát ismételten beváltotta az „I love Viktor” táblákkal felékesített békeharcosok reményeit, akik Gandhi szellemiségét is megidézve – tévesen, mintegy hamis osztálytudattól feltüzelve az „Aki agresszív, fél. Mi nem félünk.” Feliratú nemzeti színű molinó mögött sorakoztak föl többszázezren tanúbizonyságot téve arról a nemzettudatbéli skizofréniáról, amely nem először fordul elő történelmünkben. Sőt újratermelődik, azt az egyszerű történelembölcseleti tételt igazolva, hogy saját történetünkből nem tanultunk semmit. Vagyis nem volnánk egy paraszthajszállal sem különbek a Bourbonoknál. A béketábor szelleme újjáéledt Magyarországon. A történelem kereke ismét felhajtotta azt a korszakot – a kommunista diktatúráét – amit már annyiszor el akartunk felejteni.
Legalább olyan ütemesen skandálta a pszichotizált tömeg a Viktor, Viktor, Viktor… című, könnyen betanulható versikét, mint anno a kommunista békeharcosok a Rákosi-Rákosi éljenzést. A személyi kultusz újjászületett, csak a vezérek cserélődtek. Nem csodálkozhatunk azon sem, ha előkerülnek Virág és Bástya elvtársak XXI. századi inkarnációi is, hogy figyelmeztessenek a nemzetközi helyzet fokozódásának következményeire. Kósa legalábbis beleillik ebbe a Magyar Narancs reneszánszába, amikor küzdelemre buzdít „az idegenekkel szemben és azokkal a honfitársainkkal szemben is, akik nem a magyar nemzeti érdekeket képviselik.”Harrach Péter pedig úgy vélekedik „ a dekadens világ képviselői Európát is megfertőzték” – mi ez, ha nem a rothadó nyugati kapitalizmus újraértelmezése 2013-ban az ’50-es évek hidegháborús szellemiségének jegyében. A végén még mi leszünk az egész világ ellenzéke, a békeharc utolsó szigete.
policity.eu
Mintha Viktorunk népe újrajátszaná a belső és külső ellenséggel való álságos háborút. Az ellenségkép kreálása és újratermelése a diktatúrák legjobb fegyvere saját táboruk megtévesztése és integrálása tárgyában. Mintha Viktorunk Orwell 1984 című művéből merített volna ihletet hatalmi törekvései ideológiai legitimációjához. Egyfajta magyarított újbeszédet használ, ami a kommunista időket idézi. A Rákosi-korszak rémséges időszakában is a belső és külső ellenség ellen egyaránt harcolni illett, kellett. Akkoriban a belső ellenséget a hazai polgárság túlélői jelentették, a külső ellenség pedig a rothadó nyugati imperializmus képviselőiben öltött testet. A béketábornak – lásd békemenet – pedig kutya kötelessége volt mindkettő ellen harcolni. Viktorunk sokat tanulhatott Orwellből. Mindenekelőtt azokból a tantételekből, hogy „a szabadság rabság, a háború béke, a tudatlanság erő.” Mintha ezekre az axiómákra építené a gondolatmenetét. Ezzel a mozgósító erejű teóriával aktualizálja – tévesen és a megtévesztés szándékával 1956-ot. Önmagát és követőit pedig – tévesen és megtévesztően, ahogy a definiált ellenséget is – az ’56-os forradalom jogörököseként definiálja. Így lesz ismételten a Nyugat a dekadens, romlott, istentelen világ, ahogy a mai magyar ellenzék ennek a romlott világnak a hazai kiszolgálója, a hanyatló imperializmus szolgálólánya, egyébként kollaboránsa és együttműködő partnere, ezért a nemzeti érdek árulója, Júdása Mesterházystul, Bajnaistul. A kétfrontos harc így nyer értelmet. Ugyan úgy, mint a Rákosi-korszakban. A külső és belső ellenséggel egyaránt le kell számolni, mint egykoron. Még jó, hogy nem áll harckészültségben a Vörös Hadsereg, hogy mindehhez az őrülethez a katonapolitikai hátteret is biztosítsa. Militáns erő híján pedig marad az ideológiai meggyőzés egyébként önmagában csak kárpát-medencei logikával kieszelt arzenálja. Ez lenne a Nyugat és globalizációellenes nemzeti szabadságharc értelme?