Anno 1935-ben egy kampányszagú sajtótájékoztatón Gömbös Gyula regnáló miniszterelnök nevetségesnek tartotta az alkotmányosságra vonatkozó újságírói kérdést, mondván kell-e annál alkotmányosabb és demokratikusabb rendszer Magyarországon, mint az általa vezetett kétharmados parlamenti hatalom. Pedig a korabeli polgári nyilvánosságformáló sajtómunkások között olyan, a nemzet lelkiismeretét szolgáló művész-értelmiségiek is megjelentek tudósítóként, mint Móricz Zsigmond. A magyar alkotmányosság sérelmeit firtató kérdést a fasizálódás felé araszoló ország kormányfője, mint a politikai legitimitás rosszemlékű bajnoka egy kézlegyintéssel intézte el, és jobb híján sikerpropagandáról adott számot, amelynek emlékét az akkori „Kék könyv” örökítette meg a gazdasági világválságot hatványozottan megsínylő Magyarországon. Közel 80 év után kései utóda és politikai jogörököse, Orbán Viktor is hasonlókat gondol a magyar demokráciáról és a kormányzati teljesítményről egyaránt. Teheti, mert neki is biankócsekket állítottak ki a „fülkeforradalmárok”, neki is kétharmados parlamenti többsége van, amiből egyenesen következik, hogy a nagyfokú népi felhatalmazás birtokában azt csinálhat az országban a nemzet nevében, amit éppen akar. Sőt a bizalmi indexek alapján nyugodtan állhat az újabb megmérettetés elé…
Neki is vannak jól fizetett propagandistái, udvari művészei és lapszerkesztői – mint pl. Kerényi, aki a „Magyarország jobban teljesít” szlogenre hangolja az új kormánypárti hetilapot, a Magyar Krónikát. Ez is kísértetiesen hasonlít a Gömbös-korszak köztudatot manipuláló kampányához, aminek emlékezetes apologetikus dokumentuma az ún. Kék könyv c. brosúra, amely „minden idők legnemzetibb kormányának” sikersztoriját taglalja, és amelyet az akkori kormány szellemi Führerjének titulált Antal István szerkesztett a nemzeti tisztánlátás kedvéért. /lásd: HVG 2014.jan. 25. szám vonatkozó írását./ A történelmi párhuzam nem mondható puszta fikciónak, ha összevetjük a mai „Magyarország jobban teljesít” c. párt és kormánykampány öndicsérettől hemzsegő „ténymegállapításait” és politikai üzeneteit az akkoriakkal. Egyébként nemzeti önbizalom dolgában sem láthatunk lényeges különbséget a két kormányfő között, ahogy párt-és hatalomszervezési technikák tekintetében sem. Állítólag Viktorunk a 2002 utáni hatalmi elvonókúra éveiben behatóan tanulmányozta Gömbös emlékiratait. Nem állíthatjuk persze, hogy Gömbös volna Orbán történelmi tanítómestere, de az akkori politikacsinálás receptúrájából sokat tanulhatott. Különösen ami a párthatalmi pozíció bebetonozását és a politikai ellenfelek morális megsemmisítésének módszertanát illeti. Ezután egyáltalán nincs mit csodálkoznunk a jelenlegi kurzus látványos igyekezetén, amellyel a két világháború közötti korszak történelmi átértékelésén fáradozik. Történelmi előzményre és modellre hol találhatna a nemzeti-keresztény kurzus, mint a két világháború közti Magyarországon. A Horthy-rendszer rehabilitációja nem csupán a közintézményi és közterületi névváltoztatásokban, szobor és emlékműállításokban nyilvánult meg. Az alaptörvénybe is bevésték a vészkorszak kezdetének 0. kilóméterköveként 1944. március 19-ét. Így a Holokausztot könnyen a nyilasok és a fasiszta német megszállók nyakába lehet varrni. Erről szól a nemzeti tragédia 70. évfordulójára felállítandó – amúgy meglehetősen giccses és szájbarágósan történelmileg hazug –- sokat vitatott emlékmű is.
Mintha a vészkorszak és a II. világháborús bukás történelmi előzménye, oka, nem lett volna bekódolva a Trianon utáni előzményekbe. Mintha a történelmi felelősség nem Horthyt és keresztény-nemzeti kurzusát terhelné. Pedig nem árt emlékezni arra, hogy a faji-nemzetiségi alapon történő megkülönböztetésről szóló tulajdonképpeni első zsidótörvényt, a numerus clausus-t 1920. szeptember 26-án szavazta meg a magyar nemzetgyűlés. Ezzel kezdetét vette a Holocaustba torkolló politikai antiszemitizmus.
Ezért megdöbbentő, hogy a mai magyar parlamentben elhangozhatott az a kijelentés – igaz, hogy „csak” egy bevallottan szélsőjobbos képviselő szájából – hogy Horthy Miklós a legnagyobb magyar államférfi volt. Ez a tragédiákban bővelkedő XX. századi történelmünkkel való szembenézés és morális felelősségvállalás teljes tagadására és hiányára utal. És eltorzított múltidézés dolgában, a két háború közti keresztény-nemzeti kurzus nosztalgikus és romantizáló megítélésének tárgyában – úgy tűnik – a Fidesz sem akar lemaradni a Jobbik mögött, csak szalonképesebbnek próbál látszani ezügyben. A választásokhoz közeledve azonban a nacionalista kártyát nem hajlandó átengedni az egyébként meglehetősen stabil szavazóbázissal rendelkező szélsőjobbnak. A választások előtti esélylatolgatás alapján könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a kétharmados hatalmi berendezkedéshez és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntartásához a jelenlegi kormánypártoknak szüksége lesz a szélsőjobbra. Akkor pedig nem csupán a nyugati közvéleményben válunk méltán fekete báránnyá, hanem nemzeti önértékelésünk görbe tükrében is. Úgy kell ez nekünk, mint anno azok a nem éppen dicsőséges 1930-as 40-es évek, amelynek legtisztább társadalom-és politikatörténeti diagnózisát a rendszerváltáskor még nagy tiszteletnek örvendő Bibó István írta le az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című munkájában. Érdemes ma is kézbe venni a nemzeti tisztánlátás kedvéért.