Van egy híres opus, amelyet nem árt fellapozni annak, aki komolyan, amúgy kultúrisztikailag kívánja bebarangolni Erdélyországot. Felfedező útján hűséges és hasznos útitárs lehet Orbán Balázs nevezetes műve, a Székelyföld leírása, amelyben nem pusztán földrajzi, hanem kultúrtörténeti mítoszok és legendák teszik beszédesebbé a hegyeket, völgyeket, folyókat és tavakat, városokat és falvakat egy múltidéző kirándulás során. Ebben a műben a Szent Anna tó tőszomszédságában fellelhető Bálványos-vári romokról úgy emlékezik a szerző, hogy a Szent István-kori – többnyire erőszakos – keresztény hitre térítés idején itt volt az ősi magyar hitvilág utolsó fellegvára, ahol még sámánkodtak eleink a honfoglalás előtti tradíciók szerint. Innen ered a név is: Bálványos, hiszen régmúltba vesző isteneiknek, bálványaiknak itt mutattak be utoljára áldozatot a kereszténység felvétele ellen dacoló ősapáink. A hely kiváltképpen alkalmas táborozásra a legendás Szent Anna tó közelsége miatt – és egyébként a Keleti-Kárpátok tájesztétikuma okán is – noha a kempingezés nem is olyan rég még szigorúan tilalmas és büntetendő cselekedet volt. Nem véletlen tehát, hogy e szenet helyet egyfajta misztikum lengi át, és az sem véletlen, hogy az erdélyi és a hazai magyarok egyik kedvenc találkozó helyévé vált immáron legálisan, különösen Anna nap tájékán.
A FIDESZ ( ill. a FIDELITAS) sem véletlenül választotta ezt a helyszínt immár sokadik nyári politikai táborozása színhelyéül. Újmagyarjaink – itt minden értékítélő jelző nélkül a fiatalokra gondolok – a Tusványos elnevezést kreálták újmagyarul, amit nyilván nem a román hatóságok megtévesztésére eszeltek ki, hanem a manapság divatos mozaikszavakból tákolt helymegjelölés: Tusnádfürdő és Bálványos mixeléséből adódott.
Tusványost tehát ne keressünk az úti térképen, legfeljebb Orbán Viktor honlapján, ahol még táborélményeket idéző fotók is színesítik a későújkori politikai sámán történelmileg és tartalmilag egyaránt bizarrnak tűnő beszédeit.
Most arra teszek kísérletet, hogy ezeket az orbáni narancsokat meghámozva a lényegi mondanivalójukat megfejtsem, időben történelminek számító ellenzéki, ill. aktuális kormánypárti (2012-es) megközelítésben. Fellelhetők-e kontinuitások, tehát időtálló elvek, értékek és gondolatmenetek a két beszéd között, avagy máshogy látszik-é Orbán Viktor számára ugyanaz – vagyis Magyarország, Erdély és Európa – hatalmi és ellenzéki perspektívából. Fellelhetjük-e a mára nyilvánvalóvá vált kettős és egymásnak ellentmondó beszéd kommunikációs és politikai marketing technikáit és az ellenzéki pártelnök és a kétharmados szilárdságú hatalmat birtokló miniszterelnök érvelésében? Megmaradt-e valamiféle iránytűként funkcionáló szellemi fundamentum, vagy relativizálódtak a közel egy évtized távlatában megvallott sarkalatos elvek?
Erre teszek most értelmezési kísérletet, előre is hozzátéve Viktorunkkal ellentétben azt, hogy nem vindikálom magamnak az egyetlen és érvényes közéleti-történeti kinyilatkoztatás jogát.
Tusnád, mint ellenzéki perspektíva I.
(Előzetesen felhívom a tisztelt olvasó figyelmét arra, hogy az idézőjeles részeket Orbán Viktor akkori beszédéből emeltem ki!)
Először az ellenzéki korszak (2005) tusnádi beszédét vegyük górcső alá! A bevezetőben Orbán Viktor egyenes és tiszta beszédet ígért, amit maradéktalanul nem sikerült megvalósítania. Nem a mondanivaló tartalmi mélysége, hanem történeti és filozófiai keszekuszasága miatt.
Kiindulópontja szerint „Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött… míg Magyarországon a régi politika van hatalmon, amely provinciális, kisszerű és dogmatikus” –mondja ő. De jó hírrel is szolgál, nevezetesen azzal, hogy „a magyar politika is lehetne európai kitekintésű, lehetne nagy ívű, lehetne érzékeny és nyitott”
Tehát O.V. akkor még az új európai korszellem jegyében gondolta el a történelmileg szükséges hatalomváltást Magyarországon, sőt ezzel igazolja a FIDESZ küldetését is.
Európa régi korszakát ’68-tól eredezteti, amely szerinte az ezredforduló után avittá vált.
’68-at kulturális ellenforradalomnak titulálja –ami önmagában is megdöbbentő kijelentés arról a generációs mozgalomról, amelyet a szakirodalom egyértelműen ellenkulturálisként határoz meg. Az a szépemlékű generációs lázadás, amely a szülők konzervativizmusával szemben a farmernadrágtól a hosszú hajon át a rockzenéig szembenállást tanúsított a jóléti fogyasztói társadalom értékrendjével éppen az atomizált tömegtársadalom ellenében határozta meg az élet célját és fogalmazta meg önmaga küldetését. Egy értékvesztett civilizáció alternatíváját adta. Antonionitól a neoavantgardon át az egyetemi lázadásokig és a szelíd motorosok békefilozófiájáig.
A 68-as ellenkulturális ifjúsági lázadás kritikusan áll szemben a szülői generáció jóléti konformizmusával, amely nem csak a termelést standardizálta, hanem a fogyasztási szokásokat és életformákat is. A szabadságot éppen az életminőség dimenziójában hirdették meg a „valósítsd meg önmagad” egzisztencialista filozófiából eredő közérthetővé tett jelmondattal. Az elidegenedett individualista tömegtársadalommal szemben hittek a megújult közösségiség alkotó személyiséget kiteljesítő erejében, sőt antikapitalista, radikális baloldali nézeteket is vallottak – mint pl. Daniel Cohn-Bendit párizsi diákvezér, akinek egyetemista hadserege együtt menetelt a De Gaulle-rezsim ellen tüntető munkásokkal. Nem csak azt a feliratot idézhetnénk a Sorbonne-ról – mint Orbán tette – hogy „professzorok öregek vagytok, mint a kultúrátok”, hanem azt is, hogy „Ez itt a megkérdőjelezés színjátéka, hát kérdőjelezzük meg a színjátékot.” Az idézet szerzője az a Cohn-Bendit, aki az európai egységesülés akkori fő kerékkötőjéről De Gaulle tábornokról – aki mellesleg a nemzeti szuverenitás nevében utasította vissza az európai közösség eszméjét – és militáns kapitalista rendszeréről rántotta le a leplet. A sors fintora, hogy éppen ez az egykori radikális diákvezér, immár érett európai zöld frakcióvezetőként oktatta ki a nyáron Orbán Viktort az Európa Parlamentben az európaiságról és a demokráciáról.
’68 szelleme – ha van ilyen – tehát nem fekete fehéren az önző és elidegenítő neoliberalizmussal ragadható meg – ahogy O.V. mondta ( sőt odáig ment, hogy ezt a korszellemet a teremtés rendjével ellentétesnek, az emberi közösség kultúrájának, a családnak, a nemzetnek ellenségeként állította be. Így érthető, hogy a fogyasztói civilizáció kritikai alternatíváját jelentő 68-as eszmékkel, amelyet ő egyszerűen a liberalizmussal azonosít, úgy akar leszámolni, mint politikai ellenfeleivel. Pedig 68 nem csupán a neoliberalizmussal egyenlő, hanem olyan színes, mint az erőszakmentes békemozgalom virágai – a hippi mozgalom szimbólumai – amellyel a militáns és elnyomó, személyiséget elnyomorító – emlékezzünk az Eper és vér című, amerikai diáklázadásokat bemutató film credojára: Nem akarok csavar lenni a gépezetben – rendszer ellen tüntettek „virághatalmat” hirdetve.
68 tehát nem fekete-fehér, ahogy Viktorunk vulgarizálja az ő aktuális politikai érdekei szerint, hanem színes, és ha már minden áron a politikai mezőbe akarjuk degradálni, akkor az anarchizmustól az újbaloldaliságon át a kulturális tradíciókba és vallásosságba visszarévedő konzervatív értékeket egyaránt megtalálhatjuk benne. Akárcsak a posztmodernben, amely nem csak egy új világot teremt, hanem előveszi a kulturális tradíciók felhasználható értékeit is. Orbán Viktor 68-képe tehát – egyébként a narancsos FIDESZ ebből a korszellemből született, de mára csak kiüresedett és élvezhetetlen szimbólum maradt – szándékos és tudatos félreértelmezés még kelet-közép- európai aspektusból is, hiszen leegyszerűsíti a dolgokat a Prágai tavaszt eltipró lánctalpas bevonulás tragikus élményére, holott a legvidámabb barakk jóléti szocializmusa is hozott szabadságot az Illéstől, LGT-től a magyar neoavantgardon át a filmművészetben, az irodalomban, a tudományosságban, de hozzáteszem a közgondolkozás és közizlés kommunista diktatúrát felpuhító változásaiig bezárólag.
68 szelleme tehát nem azonos azzal az ember- és nemzetellenes globalizáló neoliberalizmussal, amelynek Orbán Viktor a maga éppen aktuális politikai látószögéből hamisan beállítja.
Igaz, hogy ő is elismeri azt a tényt, hogy a 68-as alternatívákból sok értéket beépítettek az európai jóléti társadalmak és gazdasági rendszerek. Gondoljunk csak a 68-as élet- és gondolkodásmódot képviselő fiatalokra, akik felnőttként a zöld-és alternatív mozgalmak bázisát alkották, és hozzájárultak annak a zöld kulturális gazdasági szektornak a kifejlődéséhez, ami ma pl. Németországot világhatalommá emelte az alternatív környezetvédelmi technológiák terén.
Ezt éppen Orbánnak kellene tudnia legjobban, mert az a Szabó Máté oktatta – és oktatja ki manapság ombudsmanként demokráciából – aki annak idején egyetemi tanára volt, és írt egy híres könyvet is a Zöldek, alternatívok, környezetvédők címmel, amelyben bemutatja a kontinuitást a 68-as szellemiség és a mai zöldmozgalom között. Ezt a tudóst nevezte minap Orbán obskurusnak, ami részben érthető Viktor szellemi-politikai beállítottsága okán. Vagyis nem kedveli a demokratikus kritikát.
A beszédmondó tehát modellváltást jósol: a liberális- baloldali európai korszellem leváltását egy megújuló konzervatív-keresztény Európa által, aminek nagyköveteit az azóta megbukott Sárközy francia elnökben és Angela Merkel német kancellárban jelöli ki. Az előbbi – Sárközy – mindössze 3 percet töltött nála a várakozásokkal ellentétben, az utóbbi – Merkel – pedig elfordult tőle a félázsiai ihletésű antidemokratikus hatalomgyakorlás okán, pedig az unióban frakciótársak.
Orbán tehát a 68-as korszak végét, a szociális piacgazdaság alkonyát és egy új konzervativizmus születését jósolja ellenzéki tusnádi beszédében. Fentebb láthattuk, hogy már a kiindulópont kultúra és ideológiatörténeti alapjai is ingatagok voltak – sajátos félreértelmezések okán – aminek magyarázatát csupán abban kereshetjük, hogy O.V. a 2006-os kormányváltásra készült vehemensen. Ezért rukkol elő a „jó hírrel” Tusnádon, hogy az újbalos liberális korszaknak befellegzett és ebbe az európai szellem- és politikatörténeti kontextusba helyezi a magyar jövő kilátásait is. Mivel azonban a kiindulópont is téves, ezért a következtetések sem lehetnek igazak, amit a valóságos történetek mutattak meg a legjobban 2006-ban. A téves helyzetértékelésből téves stratégia következik. Egy dologban viszont beigazolódtak politikai előérzetei: a FIDESZ 2003-as fordulata, a populista néppárttá válás korai volt. A konzervatív, nemzeti, keresztény ideológiai platformot a baloldali népi értékekkel, szociális érzékenységgel kombináló néppárti metamorfózis akkor még nem jött be. A narancs beéréséhez kellett még Gyurcsány kacsatánca, öszödi beszéde és a Magyarországot romba döntő gazdasági pénzügyi válság is, amelyre a demoralizálódó balliberálisok nem tudtak megfelelő gyógyszert találni.