(Az idézőjeles szövegrészek a miniszterelnök beszédéből valók.)
Orbán Viktor idén nyáron elmondott tusványosi beszédében azt a kinyilatkoztatást tette, hogy az európai válság tulajdonképpen csak a Nyugat válsága, és „Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”
Tehát ismét az Európai Unió elleni diplomáciai hadüzenettel felérő kritikát fogalmazott meg Viktorunk abban az egyre válságosabbnak tűnő időszakban, amikor hazai fejlesztési forrásaink döntő hányada Brüsszelből érkezik, és a nemzetgazdasági stabilitás biztosítékát jelentő IMF hitelfelvétel sikeressége is azoktól függ, akik szerinte a hatékony válságkezelés helyett azzal foglalatoskodnak, „hogy az uborkának merre kell kunkorodnia.” A szokásos ellenségkép nélkülözhetetlen kelléke az orbáni retorikának. E nélkül okafogyottá válna az egyébként értelmetlen szabadságharc. Ennek a mesterségesen felszított nemzeti honvédelemnek egyetlen valóságos politikai célja lehet csupán: a nemzeti oldalon álló szavazótábor meg-megújuló integritásának biztosítása. Ennek annál is nagyobb szükségét látja a hazai politikai elit, minél több kül-és belpolitikai hibát követ el, amivel még a jobboldali polgárokat is elbizonytalanítja a helyes útirányba vetett hitükben. A nyugati ellenségkép mögött, amely mostanra a „hitelezők, spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa” című összeesküvés mitológiában elevenedik meg – mintegy a gonosz megtestesüléseként – Viktor morális kapaszkodókat is keres az általa kreált nemzetintegráló szabadságharc folytatásához. Ehhez a gazdasági – kulturális–és morális önvédelemhez természetesen rátermett vezéregyéniség is kell, aki népét megóvja, megvédi a nyugati mételytől, és ha kell csatába is vezeti a megátalkodott és eltévelyedett nyugati gyarmatosítókkal szemben, amelyeket hol az eubürokraták, hol az IMF bankárai, alkalomadtán pedig az uborkahajlítók” személyesítenek meg. Az orbáni politikai stratégia csodafegyver tehát, egy fantomizált ellenségképre épülő, sötét oldal elleni permanens háborúskodásra való berendezkedés, amellyel nemcsak a nemzeti oldalt lehet fanatizálni, hanem a szabadsághős mítoszának a fenntartásával a jó vezér kultuszát is újra és újra megerősíteni.
2012 nyarán, amikorra bebizonyosodott az elmúlt két esztendő gazdasági kormányzásának csődje a demokrácia leépítése és a szociális biztonság elvesztése mellett újra kellett definiálni az ellenségképet is. A hazai balliberálisok bűnös nemzetrontó öröksége már kellőképpen erodálódott a politikai kommunikáció mezején. Az antikommunista retorika már nem eléggé hatékony mozgósító erő gyanánt, és egyre unalmasabb magyarázat nemzetgazdasági bajainkra. Új bűnbakra lett szükség tehát, amely csak abban különbözik a régitől, hogy még személytelenebb, még megfoghatatlanabb és így még idegenebb, mint a régi.
Korábbi, ellenzéki pozícióból elmondott tuványosi beszédében O.V. a nyugati válság elmélyülése mögött a neoliberálisokat nevezte meg – nemzeti hovatartozásra tekintet nélkül – bűnbak gyanánt, és a ’68-as nagy generáció keresztény-polgári hagyományoktól elrugaszkodott szellemiségét.
2012-ben azonban már nem éri be ennyivel. Itt már elmosódnak az új ellenségkép ideológiai határvonalai az újbaloldal, a neoliberálisok, a radikális zöldek és a konzervatív néppárti jobboldal között.
A Magyarországot elmarasztaló Európa Parlamenti döntés és az Európai Bizottság többrendbeli kötelezettségszegési eljárásai után Viktor a sértett nemzeti önérzet bajnokaként egy akolba tereli a bűnbakcsordát: a Nyugat és Brüsszel felelős mindenért! Nem csak az eurozóna válságáért, hanem a tagországok, így Magyarország nemzetgazdasági bajaiért is. Érvelésében gondosan kerüli a belpolitikai viszonyok elemzését. Eltereli a kormányzati felelősség kérdésének fölvetését is. A társadalmilag igazságtalan és gazdaságilag sem hatékony honi politika egyenlegének tényszerű megvonása helyett sikerpropagandával rukkol elő. A FIDESZ-es kormányzást sikersztoriként értékeli, amely Magyarországot az európai válságkezelés mintaadó élharcosává emelte az elmúlt években. Miközben a magyar emberek többsége úgy véli – beleértve az elbizonytalanodott jobboldali szavazókat is – hogy rossz irányba mennek közös dolgaink, és valahol utat tévesztettünk, Viktor az államadósság csökkentési mutatókat nemzeti bravúrként adja elő. Miközben Európában egyedülállóan magas infláció nehezíti a magyar családok életét, miközben jelentősen visszaesett a hazai fogyasztás, miközben közmunkával próbálják betömni a munkaerő piaci lyukakat, miközben mind a gazdasági növekedés, mind a befektetési vonzerő tekintetében jelentősen visszacsúsztunk az európai rangsorban, a kormányfő sikerpropagandával próbálja ködösíteni a jövő kilátástalansága tekintetében legpesszimistább magyarok kollektív tudatát. Ha már nem jött össze a magyar gazdasági csodafegyver (Matolcsy) által beígért növekedési prognózis, ha már a múlt ködébe veszik a szociális biztonság ígéretét jelentő egy millió új munkahely – amelynek olcsó politikai bizalomnövelő pótléka lehet csupán a munkahelyvédelmi akcióterv – ha már lassan, de biztosan haladunk a négymilliósra dagadó szegénység felé, akkor a kormány a nemzeti összetartozás érzésével visszaélő sikerpropagandával értékeli saját gyatra teljesítményét. A sorozatos megszorítások, az adóemelések és a gazdasági szabadságharcban aratott pürroszi győzelmek sora lassan kivéreztetik a magyar társadalmat, miközben a miniszterelnök a nemzeti szuverenitás frontján szerzett győzelmeitől megittasodván válságkezelésben nemzetközileg is példaértékű országként dicséri a magyar teljesítményeket és természetesen önmagát is.
Az azeri baltás gyilkos esete óta lassan egyetlen baráti szövetségesünk sem maradt, aki még szóba állna velünk, a diplomáciai elszigetelődésünk folyamata megállíthatatlannak tűnik. Orbán Viktor tusványoson még arról vizionál, hogy a közép-európai országok, amelyek a nyugattól eltérően szerinte eredményesen kezelték a válságot, új típusú, nemzeti szuverenitásra alapozott összefogással eredményesen vehetik fel a küzdelmet a válságot kezelni képtelen Nyugattal szemben. A közép-európai népek történelmi egymásrautaltságának gondolata nem új keletű a Monarchia első világháború utáni felbomlása óta. A mai helyzetben viszont a visegrádi négyekre alapozott közép-európai „unió” gondolata az eltérő nemzetgazdasági teljesítmények trendjeinek függvényében megvalósíthatatlan álmodozásnak tűnik. Viktorunk szorult helyzetében persze érthető a közép-európai integráció fokozásának igénye:”…nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során talán még soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk, arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése.” Így szól miniszterelnökünk felhívása egy közép-európai keringőre.
A nyugatnak tehát bealkonyult – szegény spanyolok, olaszok, franciák és németek, az osztrákokról és a hollandokról már ne is beszéljünk – de számunkra itt az ígéretes közép-európai jövő.
A táncra való felkérés óta eltelt időszakban nem sűrűn kopogtattak Orbán Viktor ajtaján a lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének, a baltikumi népek, de a románok sem. Nem jött tőlük gazdaságpolitikai küldöttség sem, hogy a sikeres magyar receptet eltanulják tőlünk, és Matolcsyt sem kérték fel tanácsadónak. Lehet, hogy ők valamit jobban tudnak nálunk. Az európai felzárkózásban elért eredményeik függvényében talán nekünk kellene tanulnunk tőlük, legalábbis gazdaságpolitikát és az Európához való diplomáciai alkalmazkodás kultúráját.
Nem ártana O.V. nemzetközi megítélésének és a folyamatos konfrontációkból felépített politikai nimbuszának az sem, ha végre leszállna a magas lóról, még akkor is, ha elvégre lovas nemzet volnánk.