Addig járt a magyar korsó a bakui kútra, amíg el nem törött. Miután kiderült, hogy az azeri baltás gyilkos kiadása mögött személyesen Orbán Viktor áll – ami önmagában is az államfő erkölcsi harakirijével egyenértékű cselekedet a világpolitika színpadán – ellehetetlenülni látszik a nemzetgazdasági forgatókönyv, amely szerit a keleti szél (jelen esetben az azeri euromilliárdos fejpénzről van szó) duzzasztja majd a magyar vitorlákat.
A keleti Big Brother-keresés legutolsó állomása Azerbajdzsán, amely a sikertelen kínai, szaudi missziók után testhezálló feladatnak tűnt miniszterelnökünk számára. Nemcsak azért, mert Alievtől sokat lehet tanulni: többek közt azt, hogyan lehet a megszerzett hatalmat bebetonozni a végtelenségig, de azt is, hogy a baráti klánok vazallusrendszerével hogyan lehet a tömeges szegénység mellett egy kiváltságos elit számára bebiztosítani a valóban keleti fényűzést.
Az ottani „nemzeti együttműködés rendszere”, ahol az államfő az oligarchatanács feje, az olajkincsre épülő nemzetgazdaság kizárólagos haszonélvezője. A hatalom köldökzsinórján gazdasági monopóliumokat szerzett hűbéresei pedig annyit lophatnak a közvagyonból, amennyit nem szégyellnek. Bizonyára ők sem egyszerű oligarchák, önkényeskedő kiskirályok, hanem nemzeti nagytőkések, akikre támaszkodva multikkal szemben eredményesen lehet felvenni a küzdelmet. A nacionalizmus pedig kitűnő gyógyír minden társadalmi, politikai gondra-bajra. Ha van közös ellenség, akkor a nemzeti lepel mindent eltakar: a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a szociális-és jogbiztonság hiányát, az államilag szervezett korrupció minden aljasságát és bűnét.
A nemzet nevében hőst csinálnak a legelvetemültebb gyilkosból is. Itt álljunk meg egy polgári szóra: milyen az a nemzettudat, amely képes hősként ünnepelni azt (esetükben Szafarovot), aki nem nyíltszíni csatában, nem ésszel, csellel vagy erővel – mint az egyetemes kultúra héroszai – hanem védtelen ellenfelét orvul, álmában trancsírozza föl? Milyen nemzet, milyen ország az, amelynek ilyen nemzeti hősei vannak? Erről a beteg azeri nemzettudatról nem szóltak az elemzések.
A természetes nyugati szövetségeseket a keleti sztyeppei nomádok szilaj dühével ostorozó Viktorunk a kiadatást megelőzően kétszer is megtisztelte az ázsiai posztkommunista despota hírében álló Alievet baráti látogatással. Júniusban magyar (jobbikos és FIDESZ-es parlamenti képviselőkből álló) delegáció tárgyalt hosszasan az azeri kollégákkal. A külügyminiszter fölé helyezett miniszterelnöki külügyi megbízott – az első számú Orbán klán – Szijjártó Páter többször is járt Bakuban tárgyalás végett. A rossz nyelvek szerint utoljára a kiadatás előtti hetekben külügyi szakértői stáb nélkül egyedül konzultált az azeri tesókkal – mintegy politikai szingliként egyedül viselve a magyar „érdek” súlyos keresztjét – aminek eleve mutyi szaga van. Talán csak nem arról tárgyalt, hogy a magyar oligarchák (bocs: nemzeti nagytőkések) hogyan vehetnének részt a vasútépítkezésekben, vagy egyéb más extraprofitot hozó azeri bizniszben? Ott még könnyebb állami megrendeléshez jutni: nincs nyilvánossági kontroll, nincs Közbeszerzési Döntőbizottság, Aliev kiérdemelt barátsága mindenre garancia. A hivatalosan megszellőztetett hárommilliárd eurós magyar államkötvény vásárlási akció – amely nyilván az uniós és IMF függésen hivatott lazítani – feltehetően csak elterelő propagandisztikus hadművelet, amely a hazai és a nyugati közvélemény erkölcsi felháborodásának zátonyán már akkor hajótörést szenvedett, mielőtt megköttetett volna az alku.
Több mint száz esztendeje, a klasszikus magyar polgárosodás időszakában a „haza bölcsének” polgári jogállamalkotó tettei sorában szerepelt a szekularizáció, azaz az állam és az egyház szétválasztása. A mai történelem kerekét visszaforgatni akaró politikai viszonyainkra – amely az állam és egyház egymásra találásának reneszánszában ölt testet – különösen rávilágít az azeri baltás kiadatásának botrányos története során a katolikus egyházfő, Erdő Péter megnyilatkozása. A bíboros a mentsük a menthetőt taktika jegyében az örmények védelmére kelt békítő szándékkal. Az egyházi közreműködést a kormány rögvest jutalmazta oly módon, hogy az elmaradt, egyházi intézményeknek járó többmilliárdos támogatást azonnal átutalta a püspöki kar számlájára. Természetesen a jobboldali keresztény-nemzeti táborban, és az egyházi körökben is erkölcsileg elfogadhatatlan kormányzati lépés – a fanatikus muszlim gyilkos kiszabadítása és ezzel az erőszakhullám és potenciálisan egy újabb véres etnikai háború kiváltása – maradandó bizalomvesztéssel járhat, hiszen Orbán Viktor most minden korábbi tetteinek valláserkölcsi igazolását kérdőjelezte meg, és személyesen vállalt dicstelen felelőssége alól nincs az a támogatás, amelynek fejében egyházi feloldozást nyerhet.
A hazai örmény kisebbség pedig büntetőfeljelentést tett az ügyben – pedig bizonyára őket szánták arra a diplomáciai békítő szerepre, amely a magyar-örmény kapcsolatokat helyrehozhatná – hatalommal való visszaélés és vesztegetés tárgyában. A kormánypropaganda már előre legyártotta az ügyészi-bírói választ az örmény feljelentésre, mert hát jogállamban élünk. Jogálomban, mint az „azeri testvérek”…