Immár olyan jól megy a sikerpropagandában bővelkedő unortodox módon irányított magyar államnak, hogy átvállalja az önkormányzati hiteleket is. Derült égből villámcsapásként jött a kormányzati bejelentés, miszerint 612 milliárd forintnyi hitelállományért ezután az adósságban úszó települések helyett az állam fog jótállni. Mindjárt megnyugtattak mindenkit: ez nem jelent újabb Matolcsy-csomag formájában megnyilvánuló terheket sem az önkormányzatoknak, sem az embereknek. Mindebből láthatjuk, hogy a közgazdasági csodatételekből még nem fogyott ki államunk és kormányunk.
A dolog előzményéhez – mármint az önkormányzatok eladósodásához – hozzátartozik, hogy az előző szocialista kormányok is sokat húztak a települések nadrágszíján, de az is, hogy 2010 előtt a többségében FIDESZ-es helyhatóságok működési hiányaik és fejlesztési szándékaik fedezésére valóságos hitelkampányba kezdtek, sőt sokmilliárdos települési kötvénykibocsátási akciókkal mintegy ellenzéki gazdaságpolitikai stratégiával borzolták fel a balliberális kormány idegeit. A fedezethiányos kötvényeket aztán olcsón piacra dobták, mondván a központi költségvetés előbb-utóbb segíteni kényszerül, mert nem engedheti meg a kormány, hogy egy nagy település – esetleg a főváros – csődbe menjen.
Az önkormányzatok hiteléhségét az is fokozta, hogy az európai strukturális alapokból befolyó fejlesztési források megszerzésében csak az a település bizonyult versenyképesnek, amely a projektek tervezéséhez és a pályázati önerőhöz megfelelőpénzügyiháttérrel rendelkezett. Így tehát az intézmény fenntartási gondok mellett jelentkezett egy másik kihívás is, nevezetesen az a tény, hogy településfejlesztésre csak szinte uniós forrásból vállalkozhattak, ami egy középváros számára már többszázmilliós önrész vállalással volt csak valóra váltható. (Viszont vissza nem térő lehetőségnek bizonyult az iskolák, intézmények, utak és főterek felújításának évtizedes elmaradását pótlandó.)
A csökkenő központi támogatások mellett az uniós milliárdok megszerzésének esélye valóságos versenyfutást jelentett a települések között, amely jelentősen megnövelte azok hiteligényét. A terület-és településfejlesztéshez kapcsolódó bezsebelhető politikai haszon is motiválta a döntéshozó polgármestereket a rövidtávú pénzügyi gondolkodás általánossá válásában. A 2010-es kampányra készülve minél több új projekt felavatójával próbálták kikövezni az újraválasztáshoz vezető utat. Az „így-vagy úgy visszafizetjük majd” gazdaságpolitikájának következményeivel alig-alig számoltak!
uniospenz.hu
Az önkormányzatokat súlyosan megterhelte a 2009-es Bajnai-csomag is, amely a válságkezelés jegyében többszázmilliós elvonást jelentett a nagyobb városok esetében. A FIDESZ-es polgármesterek már akkor farkast kiáltottak; vagyis azt, hogy a balliberális szakértői kormány az államcsőd elkerülése érdekében irreális mértékű terheket ró az önkormányzatokra, amelyek ezért kerülnek csődközeli helyzetbe. A leghangosabb ez ügyben Kósa Lajos volt, aki azóta nem éppen bölcsen, de hallgat a településeket is sokkszerűen érő Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika hibáiról. Az új Orbán-kormány ugyanis 2010 után a válságkezelés ürügyén folyamatosan csökkentette az önkormányzatok pénzügyi finanszírozását, miközben ellátandó feladataik megmaradtak. A legutóbbi akciójuk az oktatási rendszer államosítása, amely minden jóérzésű lokálpatriótát megbotránkoztat. Az oktatásirányítás és tanfelügyelet kormányirányítás alá kerül – az iskolaigazgatók kinevezésének jogát már korábban elvették a képviselőtestületektől – miközben az iskolák fenntartási terheit az önkormányzatok viselik.
A helyhatóságok pénzügyi önállóságát pedig végképpen kétségbe vonja az a tény, hogy a nemzetgazdasági minisztérium engedélye – alias Matolcsy – nélkül még hitelt sem vehetnek fel.
Mindeközben gőzerővel folyik a települések közigazgatási autonómiájának szisztematikus felszámolása a kormányhivatalok és a járások polipszerű terjeszkedése révén, amelyek nem csupán a hatósági feladatokat, hanem a pénzt is elszívják az önkormányzatoktól. Orbán centrális hatalmi erőtér-rendszerének semmi sem drága: a központi kormányakarat (és pártállam) érvényesítésének az új járási rendszer révén semmi sem szabhat gátat. Az önkormányzatisága következő választásokra már csak névleges cím marad, hatalmi ellensúlyként megszűnik létezni.
De visszatérve a hitelátvállalás látszólag örvendetes tényére azt is megállapíthatjuk, hogy túl a kormánypolitika helyi önrendelkezést felszámoló, gyarmatosító törekvésén, az önkormányzatok banki hitelezése 2010 után ellehetetlenült. Köszönhető ez az Orbán-Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitikának, amely az un. „méltányos közteherviselés” nevében Európában példátlan mértékű bankadókkal sarcolta meg a pénzügyi szektort. A pénzintézetek kényszerű válasza erre az volt, hogy a lakossági-vállalati és önkormányzati hitelezést is befagyasztották, és az anyabankok folyamatosan kiviszik az országból hitelportfólióikat, azaz hitelezésre szánt pénzüket. A helyzetet súlyosbítja, hogy a kormány előzetes ígérete ellenére sem felezte meg 2012-ben a bankadót, sőt tetézte az Európában párját ritkítóan magas tranzakciós adóval és a készpénzfelvétel díjának megduplázásával.
Ezek a központi költségvetési lyukak betömködésére szolgáló végiggondolatlan intézkedések a hazai hitelpiac jégkorszakát hozták. Mindehhez igazolásképpen az orbáni populizmus összeesküvés elmélete szolgáltat ideológiai magyarázatot a magyar kisembernek: az IMF, az Európai Unió a bankok révén gyarmatosítja Magyarországot, és a nyugati hitelgazdaság mocsarába rántja szeretett hazánkat. Ennek a demagógiának azonban súlyos ára van, amelyet végső soron a vállalkozó, a bankszámla tulajdonos átlagember, a hiteligénylő vagy a már hitellel rendelkező polgár, és nem mellékesen a pénzhiányban szenvedő önkormányzat fizet meg.
Ahogyan az ország hitelkockázati felára az utóbbi két évben Európában a legmagasabbra emelkedett, úgy a lakossági és önkormányzati hitelezés is gyakorlatilag ellehetetlenült. Ingatlanfedezet ma már egyre kevésbé elég a bankoknak a hitelnyújtáshoz.
Az önkormányzati hitelállomány állami átvállalása – amely önmagában azért örvendetesnek tűnő gazdaságpolitikai lépés, mert az állam szolidaritás jegyében történő segítő szándékát jelzi – a „vak vezet világtalant” esetére emlékeztet. Az eladósodott állam – amely költségvetési stabilitását a sokat szidott IMF hitelével próbálja biztosítani – az eladósodott önkormányzatok terheit is magára veszi, úgyis mindegy alapon. Mindjárt megnyugtatta Matolcsy a közvéleményt, hogy ez a 612 milliárd forintnyi hitelállomány nem jelent újabb kiadási tételt a központi költségvetés számára, mert ezt az ország adósságállományába már eddig is beleszámolták. Aki viszont egy kissé tájékozott az önkormányzati költségvetés dolgaiban, annak tudnia kell, hogy a települési hitelszolgálat teljesítésekor a törlesztőrészletek befizetésénél a helyhatóság minden forinthoz legalább még egyet hozzá tett saját bevételeiből – pl. az iparűzési adóból vagy a helyi polgárok személyi jövedelemadójából. Ezt a forrást a központi költségvetésnek kell ezután kipótolnia. Nem lehet kétségünk, hogy az önkormányzatok állami finanszírozásának kárára, ha betekintünk a 2013-as központi költségvetés vonatkozó tételeibe. Így helytállónak bizonyulhat az a gyanú, hogy a látszólagos kormányzati segítőszándék mögött valójában a központosító hatalom gyarmatosító szándéka áll: végképpen kiszolgáltatott helyzetbe hozni a településeket azzal, hogy saját bevételeiket jogszabály-módosítással megcsapolják vagy a központi normatívát csökkentik az állami pénzügyi szerepvállalásra hivatkozván. Így ténylegesen nem jelent majd plusz terhet a kormánynak az önkormányzati hitelállomány törlesztése, csak a városok és a falvak lesznek szegényebbek, miközben az állam a nyakukba sózza a múzeumok és közgyűjtemények, megyei kulturális intézmények fenntartásának terheit is.
(Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a hitelátvállalásnak van egy erkölcsileg sem indokolható mozzanata: azok az önkormányzatok húzzák a rövidebbet – 1000 kisebb-nagyobb településről van szó – akik eddig takarékosan bántak polgáraik adóforintjaival és nem vitték bele a rájuk bízott településeket az adósságcsapdába.)
Azt várhatnánk a parlamenti és közéleti diskurzustól, hogy a polgármesterek és a települési érdekvédelmi szövetségek harsányan tiltakoznának az önkormányzatiság közjogi és gazdasági kifosztása ellen. A megyék önigazgatása már csak papíron létezik, de a falvak és városok autonómiája is erre a sorsra juthat az állam és a központi hatalom mindenhatóságának orbáni kormányfilozófiája szerint. Amilyen hangosak voltak a polgármesterek – élükön Kósa Lajossal – a balliberális kormányzás időszakában településeik jogos érdekei védelmében, ma hallgatnak, mint hal az akváriumban.
A lenullázott megyei elnökök „szótlansági fogadalma” nyilván arra vezethető vissza, hogy ígéretet kaptak a járások vezetésére…Néhányan talán már a presztizsveszteséget kompenzáló „ejtőernyőt” is megkapták Orbán Viktortól. A polgármesterek és a települési szövetségek vezetői pedig azért kussolnak, mert egyrészt a FIDESZ-től idegen, hogy belső vitáikat a nyilvánosság színpadára vigyék, másrészt újraindulásuk kizárólag Orbán kegyeitől függ. Ez pedig felülírja számukra a településérdeket, ahogy az is, hogy az elégedetlenek a jelenlegi központosított kegyosztó politikából csak a rövidebbet húzhatják.
A kérdésmár csak az, hogy a rövid távú hatalomőrzésre berendezkedett polgármesteri politikai stratégiát – amely a felsőbbséggel szembeni vazallusi alattvalóság jegyében történik – mennyire értékelik a települések lakói, a honpolgárok, amikor 2014-ben elszámoltatják a korábban nagy reménységgel megválasztott elöljáróikat.