Megtudhattuk az otthonvédelmi törvény kapcsán is, hogy a mai magyar kormányzás – ahogy az egykulcsos, tabuként kezelt adótörvény is – elsősorban a gazdagoknak kedvez.
Azoknak, akiknek eddig sem volt gondja, most még kevesebb lesz. Kósa Lajos debreceni polgármester nyilván csak a jéghegy csúcsa, mellette még több tízezren megkönnyebbülhettek így vagy úgy szerzett millióik révén. De mi van a kilátástalanság határain túljutott vagy ahhoz vészesen közelítő százezrekkel? Az átlagjövedelmű egzisztenciális élet-halál harcot vívó magyar családokkal. Velük ki törődik? Ez a törvény valóban nem hagy senkit az árok szélén, sokakat viszont még a reménytől is megfoszt…
Uniós zászlót már égettek a közelmúltban a Jobbik által szervezett tüntetésen, de a vöröskeresztes svájci lobogó meggyalázása még senkinek nem jutott eszébe, pedig a helvét kölcsöntől sanyargatott családok száma nem csekély kis honunkban.
A kormány határozott, de rendre elhibázott gazdaságpolitikája nyomán forintunk – és munkánk bére – folyamatosan értékelődik alá. A többszázezer lakáshitelekkel sújtott család – szinte mindegy, hogy euro vagy frank alapú hitelről beszélünk – sorsa egyre reménytelenebb. „Senkit sem hagyunk az árok szélén” – szól Viktorunk kormányköltséget nem kímélő demagóg propagandája. Majd jön a militáns stílusú, hadigazdálkodásra emlékeztető úgynevezett Otthonvédelmi törvény.
A kormány és az azóta lekozmásodott köztársasági elnök – a dakota stílben „idegen tollal ékeskedő” Schmitt Pál – siker sztoriként kommunikálja ezt a valójában félresikerült törvényt, amely a bajbajutott családok százezreinek házait, lakásait kívánta védelmébe venni. Legaktuálisabb a miniszterelnök évértékelő beszéde,amely szerint 15O ezer család szabadulhatott ki a devizahitel fogságából. Arról viszont nem szól a fáma,hogy milyen áron. Ha ide soroljuk azokat is,akik forinthitellel váltották ki devizahitelüket, akkor kedvezőnek tűnik a helyzet.:de tudjuk azt a kézzelfogható tényt is,hogy a forinthitel valójában a „cseberből vederbe” tipikus esete. A havi hitelszolgálat terheit lényegesen nem csökkenti. Ebből a perspektívából a politikai sikerpropaganda legfeljebb sovány részsikerként értékelhető.
Egy hivatalos közlemény szerint az érintett családok – nyakatekert magyarsággal devizakitettségtől függők – több mint negyede, 144 ezer família kíméletlen banki eljárást eredményező, három hónapon túli hitelszolgálatot volt képtelen önerejéből teljesíteni, így elveszítheti otthonát. Ez több mint félmillió magyar állampolgárt jelent. További félmillió pedig az egyre nehezedő életkörülmények miatt, egzisztenciális bizonytalanságban tengeti életét hónapról-hónapra, sőt hétről hétre. Magyarország újjá – és átszervezése kapcsán történő karcsúsítások és leépítések – amelyek az eladósodott önkormányzatoktól az újonnan létrehozott kormányhivatalokig az eddig biztos megélhetést jelentő köztisztviselői középrétegeket is megtizedelik, nem szólva a még védtelenebb közalkalmazotti milliókról – tovább növelik a kilátástalanságba sodródó, deklasszálódó családokat, miközben a köztévében esténként megvigasztalódhatnak az elkeseredettek a „Szeretlek Magyarország” című showparádén.
Kinek az érdekét szolgálta az otthonvédelmi törvény – még a kifejezés is az 50-es évek hadigazdálkodására emlékeztet. Bizonyára annak a kiváltságos elitnek tettek jót, aki megtakarításaiból – vagy mint Kósa Lajos ünnepelt közéleti sztár esetében „baráti milliókból” – könnyíthetett a családi terheken 180Ft/svájci frank, vagy 250Ft/euro árfolyamon.
Ez a szűk gazdag réteg volt az igazi haszonélvezője az otthonvédelmi törvénynek. Az amúgy is jómódú elit, akinek eddig sem okozott fejfájást a havi törlesztőrészletek teljesítése, tovább gazdagodhatott a végtörlesztés egyszeri törvényileg garantált lehetőségével. Nyilvánvaló, hogy kormány –és hazaszeretetük egyenes arányban emelkedett az államilag garantált profittal.
Vegyünk egy egyszerű példát: akinek 6 milliós svájci frank alapú hitele volt, az 6,7 millióért megszabadulhatott tőle az otthonvédelmi törvény lehetősége nyomán. Aki viszont nem tudott január 30-ig előrántani a házipénztárból vagy nokiás dobozból, barátaitól, vagy bárhonnan ennyi készpénzt, annak a végtörlesztés kb. 9 millióba kerül. A kiváltságosok tehát ebben a keservesen válságos időkben is nyerészkedhettek – esetükben több mint kétmilliót.
A baráti kölcsönnel – 25 millióval – „megsegélyezett” Kósa Lajos esetében a tiszta nyereség az „otthonvédelmi tranzakción” meghaladja a tízmilliót. Nyilván, mint rászoruló ő sem hagyhatta ki az általa is megszavazott kínálkozó lehetőséget. Családja pedig „fellélegezhetett”…
A többszázezer kevésbé szerencsés sorsú magyar család pedig vigasztalódhat a „Szeretlek Magyarország” című műsor megtekintésével, vagy azzal a bűnbakpropagandával, hogy ezt az áldatlan helyzetet is a nemzetrontó szocik ármánykodásának köszönhetjük.
Meddig lehet még megélni a visszamutogatás propagandájából?