Haza és haladás, nemzeti függetlenség vagy társadalmi-gazdasági progesszió. Örök magyar dilemma. Járhat-e két érték, amely a nemzettudat iránytűje kéz a kézben egy úton – ahogy ez már nem egyszer megtörtént honunkban – vagy megismételjük a XXI. századi „önsorsrontó” hibáinkat. Képesek vagyunk-e valódi külső ellenség híjján mazochista módon önmagunk büntetésére?
Sajnálattal állapíthatjuk meg a magyar történelem tanúságaként, hogy az elmúlt 150 évben ritka „kegyelmi” korszakok kivételével – ilyen volt a reformkor és a kiegyezést követő évtizedek, s talán a rendszerváltás utáni évtized – a haza és a haladás gondolata nem járt egy úton. Szimbolikus megjelenítői eme nemzetgyarapító eszméknek a kompromisszumok árán is az európai progressziót valló Széchenyi és a nemzeti szuverenitás jegyében fellépő Kossuth .
Nemzeti históriánk kerekének XXI. század eleji fordulásakor történelmi hibáink újjászületésének lehetünk kortárs szemtanúi, amikor Orbán Viktor második kormányzásának tapasztalatait összegezzük. „A haza mindenekelőtt” – idézhetnénk koszorús költőnk magasztos hitvallását, de milyen áron? A kardcsörtető kuruckodásért már néhányszor súlyos áldozatot hoztunk a nemzet oltárán. Emlékezzünk a Debrecenbe menekülő 1849-es országgyűlésre, amely még utolsó erejével kimondja büszkén a Habsburg-ház trónfosztását miközben a Kossuth-bankó értékvesztett papírrá vált. Ez a kurucos dacreakció a nemzeti szuverenitásért vívott egyre reménytelenebbé váló küzdelemben még a maradék esélyeinket is aláásta egy emelt fővel történő békekötésre. A trónfosztás okot adott a Szent Szövetség jegyében történő orosz beavatkozása, amelynek a világosi katasztrófa és a Haynau-féle megtorlás egyenes következménye lett.
Természetesen a manapság divatos kései kossuthtista szellemiség reinkarnálódott nemzeti szabadságharcosa – „Magyarország a szabadságharcosok földje volt és marad”, ahogy Orbán fogalmazott Strassburgban – új és kevésbé drámai körülmények között ugyanazt a bűnös hibát követi el. „Elmegy a falig” – ahogy az elemzők mondják. A fejét viszont a nemzeti radikális diplomácia nyomán 10 millió magyar ütheti be. Keményen és fájdalmasan. Még az a 150 ezer Orbán-hívő is, aki kivonult a Nyugat-ellenes szimpátiatüntetésre.
A túlélésért vívott élet-halál harc ma kifinomultabb monetáris eszközökkel zajlik, nem véres csatákban. Az eredmény azonban ugyanaz lehet – bukás vagy vereség, amit meg – és átélhetünk a személyes sors szintjén a mindennapi gondokkal küzdve. A „legnagyobb magyar” Széchenyi szellemisége, racionális kompromisszumkészsége ma is mérték –és mintaadó példaként szolgálhatna a kossuthista zsákutcás populista politizálás helyett, ha Magyarország valódi érdekét nézzük. Orbán Viktor is beláthatná, hogy a nemzeti érzelmeket fölkorbácsoló kardcsörtető retorika árát a magyar nemzetnek kell majd megfizetnie. Van még miből?