Az eszkimótól meglehetős genetikai távolság választja el a magyart, mégis valami összeköt minket sorsélmény gyanánt, ahogy a mondás tartja: ”a jég hátán is megél.”
Különösen amióta legfőbb belügyészünk, Pintér Sándor illetékes, ha nem is éppen felelős miniszterünk a Corvinus Egyetemen kinyilatkoztatást tett, miszerint havi 47 ezer forintból ma Magyarországon meg lehet élni, különösen, ha kiskertben megtermeljük a hozzávalót.
Pintér mellesleg – saját bevallása szerint is évi többszázmilliós jövedelemből okulva, mindezt egyszerűen kikövetkeztette és nem kis politikai cinizmus árán ki is mondta. A Jobbikos vitapartner Vona Gábor – aki szintén nem realitásérzékéről vált híressé – azonnal cáfolt, és nem nehéz honi viszonyaink felszínes ismeretében sem megvonnunk az egyenleget – valószínűleg ez ügyben Vonánál a „magyar igazság”!
Nem először fordul elő hasonló kegyetlen hatalmi cinizmusról tanúskodó kijelentés kormánytényező szájából, ha a magyar szegénykérdés kerül szóba – gondoljunk csak Lázár János FIDESZ-es frakcióvezér elszólására – aki mellesleg a tetemes, havi többmilliós parlamenti és polgármesteri közkeresménye mellé nem szégyellett évi 16 milliós utazási költségtérítést is bekasszírozni -, miszerint aki nem tud ma Magyarországon megélni, az meg is érdemli…
Nem lehetetlen, hogy sem Lázár, sem Pintér nem tudta mit beszél, s nem ártana, hogy eme jelentős nemzeti „sorsjobbítók” önként és dalolva iratkoznának be egy szociálpolitikai gyorstalpalóra, mondjuk Ferge Zsuzsához. Bizonyára hasznukra válna, sőt még a nemzet elszegényedő polgárainak is, akiknek nem kellene ilyen elrugaszkodott megalázó nyilatkozatokat hallani.
Diogenész, a híres filozófus, mint tudjuk puritán módon élt és lakott Kisázsiában, a város peremén, ahol viszont kellemesebb klíma volt, mint zord hazánktáján. De még ő is azt kérte a legenda szerint Nagy Sándortól, a világ akkori mindenható urától, – aki szerette volna ajándékkal megtisztelni a híres gondolkodót – hogy álljon arrébb és ne takarja el előle a napfényt.
Ugyanezt kérhetné a hazai politikai establishment szereplőitől is az a másfélmillió magyar szegény – tekintet nélkül származására vagy szegénysége valódi okára – aki kénytelen mindennapi sorsélményként átélni a társadalomalattiságot.
Legalább a napot ne takarják el előle avatatlan politikai kezek, ha már az állami gondoskodás elmaradni látszik és a szociális védőháló is foszlányaiban lóg.
Pintér belügyminiszter nyilván kipróbálta, mielőtt kimondta. Megtermelte a konyháravalót a kiskertben két vadászat között, a 47 ezret pedig befizette a panellakás fűtésdíjára és még jutott belőle a vízre, a villanyra, utazási költségre, a gyermekek taníttatására, sőt még karácsonyra és a családi ünnepekre is. A miniszter mindezt felelősségének teljes tudatában kikalkulálta – bizonyára pontosan tudja a kenyér, a tej, a hús és az üzemanyag árát is – és ki is mondta, csak azzal nem számolt, hogy kert nem mindenkinek jutott Magyarországon, ahogy lakás vagy munka sem.
A kormány politikájának centrumában, mint tudjuk a miniszterelnöki propagandából, az új középosztály áll. Ez önmagában nem lenne probléma, ha a néhány százezres népesség kedvéért, akik narancsérlelő napsugárban sütkéreznek a kormánypolitika kedvezményezettjeiként – nem hagynák sorsára a lecsúszás történelmi „élményében” részesülő milliókat, és azt a másfélmillió magyar honpolgárt, akinek már a reménye is elveszett. Itt jut eszembe az 1 millió új munkahely ígérete, amelyről egyre kevesebbet hallani mostanában … Az sem valószínűtlen, hogy a magyarok kétharmada manapság már nem egy szebb és jobb magyar jövőről álmodik, hanem csupán arról, hogy megérje a holnapot vagy a hóvégét … így, vagy úgy!