Narancsbőrös civilek

A civil kurázsi általában a politikai állammal való kritikus szembenállásban ölt testet. A kritikai oppozíció a polgári autonómia jegyében és védelmében fogalmazódik meg, légyen szó állampolgári jogokról, adótörvényekről, politikailag vezérelt átszervezésekről vagy ún. megszorító intézkedésekről.

Az utóbbi időkben viszont feltűntek a nemzet főterén és a sajtónyilvánosságban olyan civil kezdeményezések is, amelyek valamiféle nemzeti-keresztény értékplatform jegyében többnyire megrendezett színjátékban önbizalom erősítő tréninget tartanak a politikai magabiztosságban éppen nem szenvedő kormány tiszteletére és nem titkolt örömére. Ők a narancshitű civilek.

Bizonyára döntő többségük őszinte nemzeti-keresztény hitvallása büszke kinyilatkoztatásának szándékával teszi amit szíve diktál. Azonban vannak jól fizetett organizátorok, akik tudják, hogy mit és mennyiért tesznek, köztük országszerte ismert vállalkozók, – az aktuális hatalom csókosai – és mély megdöbbenésünkre magukat független civilnek elhazudó értelmiségiek is. Ilyen a mi emberünk Fritz Tamás is, aki magát politológusként és szuverén civilként aposztrofálja. Ámde azonnal le is leplezi önmagát, amelyre például szolgáljon saját állapotideológikus (a fennálló rendszert igazoló és támogató) kijelentése: „Mi magyar civil emberek, értetlenül állunk e szinte hisztérikus kirohanás előtt, mert míg a kritizálók Magyarországot kívülről diktatúrának látják, addig mi belülről úgy látjuk és tapasztaljuk, hogy egy demokratikus jogállamban élünk, ahol érvényesülnek a szabadságjogok. Azoknak van-e igaza, akik kívülről diktatúrának látják Magyarországot, vagy azoknak a magyar civileknek, akik belülről demokratikus jogállamnak tartják Magyarországot, amit a januári békemenettel látványosan deklaráltak is?” – mondja nem titkolt narancsbőrű identitásáról tanúságot tevő „civil” többes szám első személyben, jelezvén azt, hogy ő most nem tudós, hanem a nemzet szószólója. Nem is akárhol – Brüsszelben, 2012. február 9-én, amikor közmeghallgatást tartottak a magyar kérdésről az Európai Parlamentben. Utána Navracsics Tibor KIM miniszter mellett ült a nemzetközi sajtótájékoztatón, nem titkolván, hogy ő maga is a kormánypárti „civil” – még a fogalomtársítás is alapjaiban a diktatúrák önlegitimáló reprezentációinak hű tükörképe – aki „hitet” tesz amellett, hogy a Kárpát-medencében minden úgy jó, ahogy van. Szolgalelkű kinyilatkoztatásaira – amelynek aligha tulajdoníthatunk tudományos megalapozottságot – igazolásképpen az „elsöprő többséget” hozza fel példának: „Magyarország kormányának demokratikus törekvéseit a civil társadalom, a választópolgárok döntő része támogatja, a FIDESZ-KDNP pártszövetség népszerűsége két év óta töretlen, ami magáért beszél.” Így érvel egy narancsbőrös civil értelmiségi az európai közvélemény előtt az írástudók nép iránti felelősségérzetétől feltöltődvén. Ha így folytatja, még Észak-Koreában is sokra viheti kormányfőtanácsosként…

De nézzük a tényeket néhány közelmúltbéli felmérés alapján. Forrásként az Orbán- és kormánypárti elkötelezettségű Demokratát idézzük, ahol nyilván kedvezőbb a kép, mint a balliberális lapok tükrében. A lap április közepén megjelenő számában az Orbán kormány eddigi munkájával való társadalmi elégedettségről adnak számot. Ebből megtudhatjuk, hogy a teljesen elégedett magyar polgárok aránya a kormányzás félidejére közel felére apadt és a többnyire elégedett magyarokkal együttesen sem tesz ki 30 %-ot. Az elégedetlenek aránya viszont folyamatosan nőtt, és 2012 áprilisában már minden második magyar választópolgár ezt a tábort gyarapítja. Akkor kérdem én, hol a kormányt támogató elsöprő többség. Ezek az adatok egy nyíltan vállalt kormánypárti hetilapban, a Demokratában jelentek meg, tehát nem valamiféle rosszindulatú, balliberális politikai műhelyben születtek. Három hét múltán ugyancsak a Demokratában látott napvilágot az a felmérés, amelynek eredményeként a Fidesz a választók teljes körében a leginkább elutasított pártok „ranglistáját” vezeti 24 %-kal, így még a Jobbikot is sikerült megelőznie.

Bizonyára a mi „narancsbőrös” politológus civilünk, februárban még nem volt ezen adatok tudatában.

Honvédő beszédét az Európa Parlamentben három pillérre építette.

A globális pénzügyi körök a demokráciát, Európát és benne Magyarországot veszélyeztető, gyarmatosító politikájára – mint külső ellenségre.
Kis hazánkban a külső fináncburzsoáziával „szövetséges” belső ellenségre: a posztkommunista balliberális politikusokra és értelmiségiekre, akik fellármázzák Európát alaptalanul, mert diktatúrát kiáltanak ott, ahol demokratikus jogállamiság igazgat.
Magyarország kormányzása és a kétharmados FIDESZ hatalom legitimitása megkérdőjelezhetetlen, és a demokratikus hatalomgyakorlás kétpárti angolszász modelljére épül „ahol a győztes mindent visz” és ez is az európai demokrácia egyik lehetséges változata.

Ebből következik, hogy a posztkommunizmus leépítése a kormányprogram fő feladata – 20 évvel a rendszerváltoztatás után. Ez indokolja az Európa szemében botrányosnak tűnő autokratikus hatalomgyakorlást, sarkalatos törvényekre és az új alkotmányra alapozott teljeskörű átszervezést és az ország teljespályás letámadását a kormányzó erők részéről, akik szerinte továbbra is élvezik a népi felhatalmazást, és ennek jegyében mindent elkövetnek a posztkommunista network teljes fölszámolása érdekében, amely minden magyar bajok legfőbb okának tűnik.

Ebből következik a kormány autokratikus hatalmi gyakorlata, amihez az előbbiek okán megértést és türelmet kér Európától a mi narancsbőrű civilünk Fritz Tamás. Sőt még továbbmegy, mert Orbán Viktor Magyarországát példaképül állítja Európa elé, hiszen a fantomizált főellenség a „globális pénzügyi körök”, az közös ellensége Magyarországnak és Európának, tehát a „szabadságharc” jogos a közös ellenség ellen – aki aláássa Európa demokráciáját és válságba sodorja nemzetállamait!

Ekképpen indokolja emberünk, a nemzet civil szószólójaként Brüsszelben a magyar kormány félresikerült gazdaság- és társadalompolitikáját.

Az érvrendszerében nem lehetetlen felfedezni a kelet-európai disszenzusos (kirekesztő jellegű) politikai gondolkodás félázsiai hagyományait.

A politikai ellenzékkel nem megegyezni kell, hanem elsöpörni ideológia és gyakorlat szintjén egyaránt.
Nemzeti szabadságharcunk szent, mert az ellenség mögött csak a pénz istene áll.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, sőt Európa ellensége is.

Történeti előzményként a gondolkodásmód és a politizálási praxis tekintetében találhatunk analógiákat a Rákosi-korszakból.

A fantomizált külső ellenség – a „globális pénzügyi körök”, akkor nemzetközi imperializmus és a rothadó kapitalizmus. A rejtőzködő belső ellenség – ma a posztkommunista hálózatok – akkoriban a polgári Magyarország 1948-as kommunista rendszerváltásának túlélői, akiket egzisztenciálisan és morálisan egyaránt meg kellett semmisíteni, jobb esetben átnevelni.

Ami hiányzik az analógiából az a rothadó kapitalizmus alternatívájaként kínált boldog jövőkép az egyenlők szabadságának társadalmáról, a kommunizmusról, illetve az uralkodó párton belüli ellenséggel kollaboráló belső ellenzék. Ilyen a Fideszben nincs és nem is lehet, erről a pártelnöki mindenható rendszer gondoskodik.

Talán Fritz Tamásnak és a hozzá hasonló hatalmi húsosfazék körül lődörgő értelmiségieknek el kéne azon is gondolkodni, amikor a magyar KÖZJÓT tematizálják a kormányprogram agytrösztjeiként, a hatalmi berendezkedés legitimálása mellett esetleg még a szomorú magyar valóság (elszegényedés, munkanélküliség, szociális biztonság hiánya) jobbításán is fáradozhatnának, mint magyar írástudók.