A labdarúgó Európa Bajnokság finiséhez közeledve több százmillióan kísérik figyelemmel az egyre izgalmasabb mérkőzéseket és latolgatják kedvenceik sikeresélyeit. A meccsek félidejében az edzők sokszor átszervezik csapatukat, harcmodort, taktikát változtatnak a győzelem érdekében. Előfordul, hogy a kudarc beismerése után a szurkolói elégedetlenség nyomására menesztik a szövetségi kapitányt, ahogy történt ez az oroszok esetében.
De mi a helyzet a magyar politika félidejében? Nálunk – maradjunk a focinál – Orbán Viktor miniszterelnököt egyfajta játékos-edző szerepkörben látjuk, aki góléhes csatárként veti magát a küzdelembe, de egyúttal mindenható szövetségi kapitányként dirigálja a válogatottat. (Itt jegyezzük meg: Schmitt Pál már elég korán alkalmatlannak bizonyult ez utóbbi posztra) Vajon hova vezet e kettős miniszterelnöki szereposztás, hogyan szerepel a magyar politikai válogatott, a kormányzó csapat és legfőképpen miként reagál erre a hazai szurkolótábor, a magyar társadalom, amely az elmúlt két esztendőben eljutott a várakozó reménység mámorából a pesszimista kijózanodásig és úgy tűnik borúlátás tekintetében Európa Bajnokságot nyerhet.
Nemrégiben egy közvélemény-kutatás (Medián, május) vizsgálta a magyarországi közhangulatot a II. Orbán-kormány félidejében. Miközben a kormányfő sziklaszilárd kétharmados magabiztossággal nyilatkozik a nagy magyar „átszervezés” eredményességéről, és arról, hogy a válság terheit nem az emberek viselik, hanem a multik és a bankok, úgy tűnik az érintettek, a magyar választópolgárok egyre kevésbé hisznek a magyar narancs beéréséről szóló mesének.
A 2010-es kormányváltó reménység fülkeforradalmi többségével szemben a szkeptikus borúlátók (76%) kerültek fölénybe.
2012 tavaszára még a fideszes B-közép jelentős része is elbizonytalanodott a tekintetben, hogy jó irányba mennek-e az ország dolgai. (Nyilván ők még hisznek a kormánypropaganda meséinek, de már nem tudják józan ésszel megmagyarázni sem önmaguknak sem az ellentábor népi kritikusainak a matolcsista gazdaságpolitika „népboldogító” értelmét.)
A kormányzati munka leértékelődése az előző MSZP-SZDSZ-es országirányítás szintjére degradálódott, vagyis legtöbben úgy gondolják, hogy cseberből vederbe kerültünk. Mindössze minden 10. magyar választópolgár hiszi már csak el – ők azok, akik a szemüknek sem hisznek -, hogy az Orbán-kormány a válság terheit nem az emberek vállára rakja, hanem az extraprofithajhász multinacionális tőkével fizetteti meg a nemzeti fölemelkedés árát.
Több, mint 80% gondolja úgy, hogy a megszorító intézkedéseket az „istenadta nép” kénytelen elszenvedni.
Kétharmados azok aránya, akik az unortodox gazdaságpolitika csődjeként érzékelik az ország gazdasági helyzetének romlását, és úgy látják, hogy a jövő év is lejtmenetben folytatódik. Ehhez képest meghökkentőek Matolcsi főminiszter már ez idáig is többször hazugságnak bizonyuló optimista jóslatai, amik már az átideologizált nemzettudat szintjén sem képesek színesre festeni a fekete-fehér magyar valóságot. A kenyér helyett nemzeti imát (és a hazafias érzéseket felkorbácsoló kultúr cirkuszt) adó kormányzás a maga hatalmi önérdekei szerint úgy tűnik eredményes tudott lenni az elmúlt két esztendőben. A rendszerváltás óta soha nem tapasztalt mértékig tudta felfokozni a politikai kiábrándultságot. A biztos választók arányát (kis híján) az ország lakosságának egyharmadára sikerült lefaragnia. A még választani hajlandó polgárok egy jelentős része pedig egyetlen pártot sem támogatna. A pártokból és egyáltalán a politikából kiábránduló „nemzeti kétharmad az orbáni politika legnagyobb sikere.” Természetesen saját szempontjából, hiszen a fideszes B-közép, a törzsszurkolói tábor máig a legerősebb szavazóbázist jelenti a választási harcmezőn és az ellenzék ill. civil alternatívák együttműködésének híján az egyfordulósra kitaktikázott új választási rendszerben ismét győzelemre viheti Orbán Viktor csapatát akár választókerületenként átlagosan 30%-os támogatottság esetén is. A politikai kiábrándultság tehát a FIDESZ malmára hajthatja a magyar vizeket.
Közel minden 2. magyar választópolgár egyetlen mai pártot sem választana. Ez egyértelmű kihívást, táncra való felkérést jelent a Szolidaritás és más civil szerveződések vagy új pártok számára.
A kétharmados parlamenti többség ma már köszönő viszonyban sincs a kétharmados társadalmi támogatottsággal. A FIDESZ népszerűsége a kormányzás mélyrepülésének tükrében 22%-ra olvadt az összes választópolgár véleménye szerint. Ezen bizony el kéne gondolkodnia a középcsatárt és szövetségi kapitányt egyaránt eljátszó miniszterelnöknek a nagy magyar politikai meccs félidejében. Vajon mit mond az öltözőben a játékosoknak? A felcsúti beszédet?… miszerint a középcsatár teljesítménye kiemelkedő, ő mindent megtesz a nemzeti felemelkedés sikeréért, de a csapat szánalmasan muzsikál, legfeljebb a támadó középpályás Matolcsi kaphat még egy ötös osztályzatot.
A félidőben mért adatok arról tanúskodnak, hogy a FIDESZ szavazótáborából lemorzsolódók – ez nem kevés, hiszen minden második narancsos fülkeforradalmár megbánta 2010-es választását – egy része ma már senkire sem akar szavazni, mások pedig a Jobbik, az LMP vagy az MSZP táborát gyarapítják. A változásokból egyértelműen kitűnik, hogy a visszamutogató, elszámoltató és bűnbakkereső politizálás ma már nem elégíti ki a magyar társadalom igazságérzetét. A földarabolódásra és közéleti száműzetésre ítéltetett baloldal tendenciaszerű erősödését jelzi a közvélemény kutatás a Jobbik stagnálása mellett. (Vona Gábor is veszített népszerűségéből, miközben Mesterházy Attila beérte Orbán Viktort, aki negatív rekordot döntve az 1/3-os támogatottsági szint alá csúszott. Karácsony Gergely (LMP) felemelkedése a politikus top lista harmadik helyére erősödő ellenzéki alternatívát jelenthet, amennyiben a frakcióvezető képes lesz pártját is magával húzni. A csöndes, halk szavú, de racionálisan érvelő Varga Mihály (FIDESZ) második helye talán meglepő, de ez arra enged következtetni, hogy az agresszív, konfliktuskereső szabadságharcos gazdaságpolitika felett eljárt az idő és az emberek többsége a józanabb, megegyezésre törekvő alternatívában, az Európai Unióval való hasznos megbékélésben hisz. A listavezető Áder János – új köztársasági elnökként nem túl magas (41%-os) értékkel – szintén ennek a nemzeti megbékélést és megegyezést sürgető, megújuló politikai kultúrának reprezentánsaként lépett színre a mindent gondolkodás nélkül ellenjegyző Schmitt Pál bukása után. A politikusok népszerűségi listájának átrendeződése tehát azt jelzi, hogy a kurucos kardcsörtetés kül- és belpolitikai konfliktusokat kiélező, sokszor gyűlöletkeltő és stigmatizáló közéleti kultúra képviselői (Orbán-Kövér-Semjén-Matolcsi és társaik) a magyar közvéleményben egyre hiteltelenebbé válnak.
Ennek a szabadságharcos agresszivitásnak az egyik mellékterméke, hogy a FIDESZ a megkérdezettek nem kívánt pártjainak negatív ranglistáján a Jobbikat is megelőzve a javuló MSZP mellé felzárkózott a vezető helyre 49%-kal.
A közhangulati adatsorok tehát egyértelműen jelzik, hogy Magyarország egy józanabb, kiszámíthatóbb és a szociális biztonság irányába mutató megegyezéses politikát kíván a honi közélet meghatározó szereplőitől és egyre kevésbé hisz a nemzeti-keresztény szimbólumokkal „hitelesített”, kormánypolitikai propagandagépezet által előadott színjátéknak.
A kormányzás félidejében tehát már nem csupán politikai stílusváltást vár el a magyar polgár. Ez az egyre mélyülő gazdasági-szociális és mentális válság megoldásához kevés lesz.
Focinyelven szólva ez a mai nemzeti teljesítmény legfeljebb arra lesz elég, hogy végleg kiiratkozzunk az eljövendő Európa Bajnokságok mezőnyéből és saját csapatunk helyett a nálunk jobban focizó idegen nemzetek válogatottjaiért szoríthatunk a képernyő előtt vendégszurkolóként.