Most arra teszek kísérletet, hogy az ellenzéki 2005-ös tusnádfürdői Orbán Viktor-féle kampánybeszédet hasonlítsam össze az immár miniszterelnök idén nyáron elmondott előadásával, ami már elöljáróban is sejteti, hogy a hatalom talapzatáról másképpen látszanak közös dolgaink – Európában, Magyarországon és Erdélyben -, mint ellenzéki békaperspektívából. Mások a hangsúlyok, megváltoztak az értékiránytűk.
Az ember azt várta volna, hogy szó esik netán Erdélyről is, mégsem ez történt. A magyarság számára nem túl sikeres romániai önkormányzati választások után levonhatta volna az önkritikus tanulságot a pártelnök: a FIDESZ rossz lóra tett a félresikerült kampányban, az általa támogatott magyarságot megosztó pártocskák leszerepeltek (pedig kaptak a FIDESZ-től pénzt, paripát, fegyvert), és az erdélyi magyarok döntő többsége még mindig az RMDSZ-nek szavazott bizalmat a helyhatósági megmérettetésen. Elvárható lett volna az a beismerő vallomás is, hogy Kövér László házelnök dicstelen erdélyi ámokfutása többet ártott a magyaroknak, mint használt, és a FIDESZ által külügyi államtitkári szinten is exportált magyar kisebbséget is megosztó politika nemcsak megtizedelte az erdélyi magyarok önkormányzati képviseletét, hanem újra olajat locsolt a román-magyar viszony már elhamvadni látszó tüzére. Tudjuk, hogy a politikai „csodacsatárnak” nem erénye az önkritika – még akkor sem, ha ordító helyzetben hibázik – de a közelgő romániai választások előtt mégis egy bocsánatkéréssel fölérő államférfihoz méltó tett lett volna az erdélyi magyarság felé, hogy levonva az eddigi megosztó politika tanulságait, az egység újrakovácsolása mellett tör lándzsát. De Viktorunk nem hazudtolta meg önmagát, képtelen volt felülemelkedni a kurucos, agresszív mentalitáson, csupán egy rejtélyes üzenetben szólította föl a köztársasági elnöki referendum előtt a romániai magyar testvéreket, hogy tartózkodjanak a szavazástól. Utólag pedig nyilván csak azt a következtetést vonta le a regnáló román kormány bírálatával felérő sikertelen népszavazás kapcsán, hogy az erdélyi magyarok hallgattak szavára.
Tusnádon tehát 2012 nyarán nem arról szólt Orbán Viktor beszéde, amiről kellett volna, hanem újra a megunt régi lemez recsegett: Európa és Brüsszel fölött tört pálcát – immár sokadszor – miniszterelnökünk. 2005-ben is ezt tette- e tekintetben nem újkeletű az euroszkepszise, de akkoriban a 68-as korszellemből táplálkozó neoliberálisokban találta meg a legyőzendő politikai ellenfelet, most pedig az európai értelmiségben és a brüsszeli bürokratákban, akik a hatékony válságkezelés helyett azzal foglalkoznak, idézem: „hogy az uborkának merre kell kunkorodnia”.
Ha figyelmesen olvassuk az előadás szövegét, Orbán Viktor azzal a meghökkentő hipotézissel rukkolt elő, hogy „a válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél- Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétség kívül fölfelé lépkednek. Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban…” – ez volt a világpolitikai helyzetértékelés kiindulópontja.
Lehet, hogy Viktorunkat napszúrás érte – gondolhatnánk -, de az is lehet, hogy a vakációt Spengler 100 év előtti híres Nyugat alkonya című könyvének beható tanulmányozásával töltötte. Semmi sem lehetetlen. De azért azt állítani, hogy a szabadság és jólét vezető nemzeteit és interrégióit sújtja a válság, az már meredek csúsztatás. Némi igazság ugyan van abban – ha csupán a GDP növekedését nézzük – hogy egyes ázsiai vagy dél-amerikai országok dinamikusan gyarapodnak a válságkorszak ellenére, de ha belegondolunk eme országokban a látványos modernizációs teljesítmények árnyékában meghúzódó tömeges mélyszegénységre – pl. Brazília – akkor még mi sem irigyeljük őket. Dél- Amerikában, amely az őskontinens egyik gazdasági mintaállama, a népesség közel fele napi 3 dollárból tengeti az életét. A nemzetgazdasági eredmények mögött tehát szinte minden sikerrégióban súlyos társadalmi- és politikai szakadékokat, létbizonytalanságot és a szabadság hiányát találjuk.
Nem tudom, melyik nemzetközi fórum lenne az, ahol ezt az orbáni világhelyzet értékelést megtapsolnák, talán Teheránban az un. el nem kötelezett országok – amelyek többnyire militáns diktatúrák – konferenciáján. Tehát irány Irán?…
De visszatérve az orbáni okfejtéshez azt láthatjuk, hogy Viktorunk nem éri be már a nyugati Európa ostorozásával, az egész euroatlanti térséget teszi felelőssé a minket is sújtó válságért. Indoklásképpen egy kollektív néplélektani kategóriát hív elő, a félelmet.
Szerinte Európa a II. világháború árnyékában él, „mindentől fél… az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg…”– mondja ki a frankót.
(Lehet, hogy vakációja során két vidi meccs között tanulmányozta Herbert Spencer organikus filozófiáját is, amelyben a szerző a félelemből vezeti le a vallási és politikai rendszerek kialakulását? Nem valószínű, de hát kellenek az irracionális tényezők, hogy a téves okfejtés alátámasztassék.)
Korábbi tusndi beszédét logikusabban és történelmileg hitelesebben építette föl, mára azonban úgy tűnik a gondolkodó ember helyébe lépett a hatalmi pozícióból a kinyilatkoztatások erejével érvelő ember. Akkor még (2005) a nyugati neoliberálisokat kárhoztatta csupán Európa gondjai miatt, mára már minden szellemi-politikai irányzatot célba vett, amely az UNIÓ-t építi.
Nyilván nem csak Barroso és az Európai Bizottság kritikai bírálatai és kötelezettségszegési eljárásai miatt nyílott ki a bicska Viktorunk zsebében, hanem az sem tetszett neki, hogy Angela Merkel sem támogatta eredeti ötletét, a 7%-os hiánycélt. Az Európa Parlamentben pedig az európai jogi és demokratikus normák sorozatos megsértése miatt nemcsak a balliberálisok, hanem saját néppárti elvbarátai is kiosztottak neki néhány kokit és sallert… A kettősbeszédet és az antidemokratikus hatalomgyakorlást nem díjazza senki Európában, még a megújult konzervatív-keresztény oldalon sem. Az orbáni gazdasági és politikai szabadságharc két év alatt elérte, hogy komoly európai vagy amerikai politikus nem (szívesen) ül le tárgyalni a magyar miniszterelnökkel. (Talán ezért udvarol most Amerikában Szijjártó Péter a republikánus elnökjelöltnek oly hevesen…)
Az idei nyári tusnádi beszédében tehát O.V. a politikai sértődöttség okán az európai értelmiséget és az Európai Unió politikusait teszi felelőssé a kialakult válságért.
„Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt KIOKTATÁSÉRT kiáltó tett… Pedig az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen FURKÓSBOTTÁ válik.”
Tehát O.V. ma már nem éri be azzal, hogy illegitimnek titulálja Barrosot – akit mellesleg az európai néppártiak közül választottak meg újra kettős minősített többséggel a nemzeti érdekek legfelső fórumán az Európa Tanácsban és az Európa Parlamentben – és az Európa Bizottságot, hanem útszéli stílusban furkósbotnak nevezi az egész rendszert annak minden szereplőjével együtt.
Szerinte azzal, hogy a Nyugat szociális piacgazdaságai jóléti politikával próbálták kezelni a társadalmi problémákat, ezzel „Európa fokozatosan elveszítette realitásérzékét.” Nem ő, hanem Európa. Az eszetlen Európa, ahol a civilizatórikus szabadság és jólét mintaállamainak együttműködése született meg.
Európa harmadik bűne „az európai alkotmány megalkotására tett kísérlet kudarca…
mert nem értette meg, hogy az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni…ahelyett, hogy feladták volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgy is létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik…”
Orbán V. nyilván tudja, hogy a legutóbbi 2004-es Lisszaboni szerződés számos fontos elemet emelt be az ún. Európai alkotmánytervezetből, amely az unió szupranacionális jellegét erősítette. Ezt a szerződést minden tagállam jóváhagyta a maga demokratikus módján. Orbán nyilván az idejétmúlt nemzeti szuverenitás De-Gaulle-i paradigmájával érvelve szeretné visszaforgatni az európai történelem kerekét!