Az eszkimótól meglehetős genetikai távolság választja el a magyart, mégis valami összeköt minket sorsélmény gyanánt, ahogy a mondás tartja: ”a jég hátán is megél.”
Különösen amióta legfőbb belügyészünk, Pintér Sándor illetékes, ha nem is éppen felelős miniszterünk a Corvinus Egyetemen kinyilatkoztatást tett, miszerint havi 47 ezer forintból ma Magyarországon meg lehet élni, különösen, ha kiskertben megtermeljük a hozzávalót.
A kétharmados narancshatalom Magyarország újjászervezésének ürügyén polipként terjeszkedik: a közszféra minden területét pártkatonák szállják meg a pártállamra emlékeztető káderpolitika következményeként. Ők a válság igazi haszonélvezői. Ők jelentik a Miniszterelnök által emlegetett új nemzeti középosztály derékhadát.
Megtudhattuk az otthonvédelmi törvény kapcsán is, hogy a mai magyar kormányzás – ahogy az egykulcsos, tabuként kezelt adótörvény is – elsősorban a gazdagoknak kedvez.
Az első és a második Orbán kormány között eltelt évtizedben a FIDESZ sajátos metamorfózisának lehetünk tanúi: a polgári értékeket és elveket feláldozták egy populista néppárt hatalmi törekvéseinek oltárán.
Haza és haladás, nemzeti függetlenség vagy társadalmi-gazdasági progesszió. Örök magyar dilemma. Járhat-e két érték, amely a nemzettudat iránytűje kéz a kézben egy úton – ahogy ez már nem egyszer megtörtént honunkban – vagy megismételjük a XXI. századi „önsorsrontó” hibáinkat. Képesek vagyunk-e valódi külső ellenség híjján mazochista módon önmagunk büntetésére?
Vajon merre kormányozza a nemzet bárkáját Viktorunk? Nyugat vagy Kelet az úti cél? Működik-e még a szabadság iránytűje vagy megismétlődik a zsákutcás magyar történelem?