De hát értse meg végre nagypapa, hogy ufók pedig nincsenek – győzködik a Besenyő család nagy öregjét a Holló Színház rekeszizmot nem kímélő humorözönében, mire jön a lakonikusan egyszerű és megdöbbentő válasz: PEDIG DE!
Nyakunkon a konzultáció
Egyik reggel halljuk a rádióban a miniszterelnök fölszólamlását a nemzeti konzultáció tárgyában. Azt is mondta, nem kell félni, mint a kommunista pártállami időkben, mert mostanság szólásszabadság és demokrácia van. Pártállam? Á dehogy, aki annak látja cseréljen szemüveget. Vonalkódos állampolgárok, á dehogy… most már pontos állami személyazonosítás alapján történik a dolog a központi adatbankból név és lakcím szerint. Anonimitás garantálva…- bárki láthatja. Mondjunk véleményt bátran, mert – a közvetlen demokrácia eszközrendszerét felhasználva – eszerint alakítják Orbánék az ország sorosát. Szabad a gazda, aki bújt, aki nem… jönnek a levelek.
Mi okunk lenne kétségbe vonni a miniszterelnöki szándék őszinteségét, ha csak arra gondolunk, hogy az elmúlt évben a minden napra eső egy törvényt is mindig megkonzultáltuk napról napra. Legfőképpen az alkotmányt és a sarkallatos törvényeket.
Azokat is, amelyek szándékosan megrövidítettek bennünket – gondoljunk a munkavállalókat rabszolgasorba taszító új Munka Törvénykönyvére, az egykulcsos adóra, a kötelező baleseti adó (sarcra) vagy a 27%-os ÁFA-ra, a közoktatási törvényre, de sorolhatnánk tovább. Nyilván csak emlékezetünk csal meg minket, hiszen ezeket is megkonzultálták velünk, amúgy nemzetileg.
Félidőben
A labdarúgó Európa Bajnokság finiséhez közeledve több százmillióan kísérik figyelemmel az egyre izgalmasabb mérkőzéseket és latolgatják kedvenceik sikeresélyeit. A meccsek félidejében az edzők sokszor átszervezik csapatukat, harcmodort, taktikát változtatnak a győzelem érdekében. Előfordul, hogy a kudarc beismerése után a szurkolói elégedetlenség nyomására menesztik a szövetségi kapitányt, ahogy történt ez az oroszok esetében.
De mi a helyzet a magyar politika félidejében? Nálunk – maradjunk a focinál – Orbán Viktor miniszterelnököt egyfajta játékos-edző szerepkörben látjuk, aki góléhes csatárként veti magát a küzdelembe, de egyúttal mindenható szövetségi kapitányként dirigálja a válogatottat. (Itt jegyezzük meg: Schmitt Pál már elég korán alkalmatlannak bizonyult ez utóbbi posztra) Vajon hova vezet e kettős miniszterelnöki szereposztás, hogyan szerepel a magyar politikai válogatott, a kormányzó csapat és legfőképpen miként reagál erre a hazai szurkolótábor, a magyar társadalom, amely az elmúlt két esztendőben eljutott a várakozó reménység mámorából a pesszimista kijózanodásig és úgy tűnik borúlátás tekintetében Európa Bajnokságot nyerhet.
Sírjunk vagy nevessünk
Széll Kálmán azon haladó szellemű, nemesi származású polgára volt az országnak és Vasvármegyének, akire méltán lehetünk büszkék. Miniszterelnökségig vitte a közéletben a rátóti mintagazdaság ura, a századelőn a szépemlékű Monarchia utolsó békeévtizedében, amely soha nem látott polgári gyarapodás korszaka volt Magyarország történetében. Bizonyára sokat forgolódik sírjában mostanság, amikor a róla elkeresztelt válságkezelő programok súlyos társadalmi következményeire tekint.
Erdélyországba megyünk
„Erdélyországba megyünk, töltve van a
Fegyverünk, székely testvér nem kell
Várnod sokáig, megszólal a trombita,
Fut az oláh bocskora, meg sem áll az
Ezeréves határig…”
Csendül fel a Trianon utáni magyar revans jegyében fogant katonanóta nagybajuszú házelnökünk, Kövér László fülében, és az elmúlt hetekben már másodszor is riadót fújat és nagy dirrel-dúrral bevonul Erdélybe.
Nyaral a magyar
„Jaj úgy élvezem én a strandot, mert ott annyi a szép és jó…” – még ma is jóleső nosztalgiával idézem fel a „legvidámabb barakk”, a magyar ’60-as évek nyári slágerét, a balatoni nyaralások vidám hangulatát, és a bambi semmihez sem hasonlítható zamata édesíti a deja vout.
Akkoriban tudtunk örülni annak, ami van: a Balatonnak, Dunának, Tiszának, a környékbeli tavaknak vagy a városi strandoknak, ahol lehűthettük magunkat a nyári forróságban.
A trabantos, skodás, zsigulis, moszkvicsos családok vidám egyenlőségében – amelynek elválaszthatatlan kelléke volt a táskarádió és az olcsó büfé – önfeledten oldódhattunk fel jól végzett egész évi munkánk jutalmaként, mintegy a nagy magyar középosztályi sorsélmény optimista szereplőiként. Vágyaink határait valóságos lehetőségeink – és a vasfüggöny – jelölték ki: kevesen ábrándozhattak tengerparti nyaralásról, európai vagy interkontinentális körutazásról.
Új középosztály?
A kormánypolitika nem titkolt szándéka a középosztály megerősítése, ami önmagában is dicséretes. Különösen annak fényében, hogy a nevezett népességcsoport egyfajta társadalompolitikai fogyókúra révén valójában egyre karcsúbbra sikeredett az utóbbi években.
A kettős beszéd és az Európa-csárdás
Ámbár nem készült még lesifotós módon videoklip Orbán Viktor önmegvalósító táncáról, – miképpen Gyurcsány esetlen és szánalmas kacsatáncáról -, de a közéletre figyelmes szemlélő láthatta az elmúlt hetekben Viktortól az Európa-csárdást. Kettő erre, kettő arra, aztán topp, mint nyúl az erdei discóban. Ezek a kormányfői táncok valahogy kevésbé mulatságosak, mint pl. Radics Béla óvódás őstehetség mosolygós fellépése az elektroboogival a Csillag születik színpadán. Bélucit legalább lehet szeretni örömteli kisugárzása okán.
Narancsbőrös civilek
A civil kurázsi általában a politikai állammal való kritikus szembenállásban ölt testet. A kritikai oppozíció a polgári autonómia jegyében és védelmében fogalmazódik meg, légyen szó állampolgári jogokról, adótörvényekről, politikailag vezérelt átszervezésekről vagy ún. megszorító intézkedésekről.
Az utóbbi időkben viszont feltűntek a nemzet főterén és a sajtónyilvánosságban olyan civil kezdeményezések is, amelyek valamiféle nemzeti-keresztény értékplatform jegyében többnyire megrendezett színjátékban önbizalom erősítő tréninget tartanak a politikai magabiztosságban éppen nem szenvedő kormány tiszteletére és nem titkolt örömére. Ők a narancshitű civilek.
A szegénység bére
Az eszkimótól meglehetős genetikai távolság választja el a magyart, mégis valami összeköt minket sorsélmény gyanánt, ahogy a mondás tartja: ”a jég hátán is megél.”
Különösen amióta legfőbb belügyészünk, Pintér Sándor illetékes, ha nem is éppen felelős miniszterünk a Corvinus Egyetemen kinyilatkoztatást tett, miszerint havi 47 ezer forintból ma Magyarországon meg lehet élni, különösen, ha kiskertben megtermeljük a hozzávalót.